Afrika – A pigmeusok, dalok, és nyomás a Mutanda-tó felé. Aztán árnyékos lesz minden egy picit…

Az úgy volt, hogy a gorilla túra másnapján, nekünk volt programunk. Mi azt hiszem kifizettünk egy sétálós túrát, ami közben bepillanthatsz a Batwa törzs életébe, közben dolgokat csinálhatsz, de mivel ebben az esetben elhangzott a SÉTA szó, meg ehhez társultak is kilométerek – legalább egy tucat – , így lehet, előbb nyaltunk volna meg egy nyílméregbékát, minthogy ebbe belevágjunk. Két mázlink is volt. Az egyik, hogy esett, és volt mire fogni a túra lemondását, a másik, hogy volt egy Richard, aki átszervezte az életünk, így a reggeli után kb. 10, de annál kellemetlenebb lépcsőfokot kellett megtenni ahhoz, hogy találkozzunk a helyi asszonyokkal, ők elénekeljék nekünk, hogy mennyire üdvözölnek, majd mi meg hálából bevásárlunk náluk helyi dolgokat.

Én nem akarok mocsok lenni, de most esett le (mivel egyesek megint odamennek karácsonyozni…. köhömm….), hogy amikor Új-Zélandon elmentünk helyi dolgokat bevásárolni, akkor elvittek minket egy helyre, ahol a helyi dolgokat gyártják, és akkor kinyitotta az ajtót nekünk egy kínai néni… Namost, visszagondolva arra, hogy mit vettünk, és majdan 400 kilométerrel távolabb, egy másik országban mit vettünk, és mindezek takra ugyan úgy néztek ki, ugyan olyan anyagból, nem merem állítani, hogy nem volt egy kínai néninek köze a termékekhez, de persze ez csak rosszindulatú fikció, semmi más (sic!)

Miután ez megtörtént, jött a pakolás össze, mert várt a következő cél, de előbb egy kis megálló, mert nyíllal kellett lőnöm, de erről akkor még nem tudtam…

A pigmeusok között

Na figyelj, KLIKK erre a hivatkozásra, és kapsz a pigmeusokról egy képes, rövid kivonatot, ami Lantai-Csont Gergely tollából érkezett, és az Országos Széchényi Könyvtár gondozza. Amúgy  PONT azokról van szó, akikkel mi is találkoztunk, csak nem a falujukban.

De ha nem akarsz klikkelni, akkor annyit kell tudnod, hogy őket hívják az erdő népének. Alig 140 centi magasak, az erdők nomádjai, vadászok. És amióta kőtáblákon jegyzik a történelmet, őket azóta szopatja a bolygó minden olyan népe, aki csak karnyújtásnyira kerül hozzájuk. Pedig nem is zsidók… Szóval, már a fáraók korában is hurcolták el őket mutatvány okán, majd ez évezredeken keresztül szokássá vált a világ összes kibaszott helyén, mert a néphit úgy tartja, pigmeust jó dolog ketrecben mutogatni, különböző földrészeken. Aztán amikor már mindenki megunta, hogy pigmeust fogdosson erdőben, elkezdtek az emberek világháborúzni többször, majd amikor ezt is megunták, erdöket írtani, jókora ütemben. Hőseinknek ekkor sem osztottak nyerő lapokat isteneik, mert ha eddig megbirkóztak a rendszeres elrablással, a környező törzsek utálatával, hát az őserdők irtása már nagyobb falat volt, és a torkukon is akadt. Csak az élőhelyüket, meg az ennivalójukat vesztették el, semmi mást, bónuszként megjelent az az emberfaj, aki nemzeti parkokat hoz létre, állatokat tesz védetté, így konkrétan mattot adott a bolygó ennek a népcsoportnak. A mázli az, hogy azért van még egy, vagy talán két józan ember még a földön, így azt a majd’ félmillió megmaradt pigmeust próbálják az ökoturizmusba integrálni. Mint ahogy teszi vendéglátónk, Richard is, aki jelentős munkát fektet abba, hogy a környékbeli Batwa törzs ne tűnjön el a semmibe. Le is hívta őket a hegyről, mert a két európai hófehérke nem bírja az afrikai strapát…

Búcsú az ottmaradóktól, be az autóba, Richard és Bernard visz minket az egyik hegyi ösvény aljára, ahol már mutatkoznak a Batwák. Gyűlnek körénk még emberek, aztán a férfiak előlépnek, majd tartanak egy előadást arról a bokrok között, hogy őseik miként vadásztak anno, és még valamiről, amit nem igazán tudtam értelmezni, de talán oroszlánnal küzdöttek, vagy valami természetfeletti lénnyel. Aztán az egyik férfi odalépett hozzám a nagy forgatagban egy íjjal, és mutatta, hogy én jövök, biza vadásznom kell nekem is. Bazdmeg, egy életre aláásom az egész kibaszott árja fajtámat, ha nem találom el azt az állatnak kinéző banánfa törzs darabot, ami négy áglábon állt előttem, cca 3 méterre. És sikerült, és (te, én még sosem lőttem íjjal, nemhogy pigmeus íjjal…) fellélegzett az összes neonáci a bolygón, meg azok is, akik vernék őket. Tegnap, a hegyen elvesztett önbecsülésemet sikerült nekem is egy picit visszahozni, és ennek mindenki nagyon örült, főleg a pigmeusok, hogy egyiket sem lőttem lábon…

Majd annyira boldogok lettek, hogy énekeltek, táncoltak, táncra hívtak minket (Nah, azt aztán már nem! Most szereztem vissza némi önbecsülést, bakker!), majd amikor vége volt a shownak, próbálták megértetni velünk, hogy van portékájuk is. Ekkor lépet színre Bernard, és előadott egy monológot mindenkinek arról, hogy Richard mennyi mindent tesz a Bawtákért, szóval el a pénztárcánktól. Mindenki örült, majd elbúcsúzott mindenkitől. Mi is a jó Richardtól, mert nekünk mennünk kellett tovább, várt a

Mutanda-tó

Aztán mi cselekedtünk ám jót is, nemcsak holmi felelőtlen túristáskodásból állt az élet. Bernard egyszer csak megált Bwinditől nem messze, még a hegyek között, mert valamit megint talált (biztos kaméleont, amit meg kellett mutatnia), és a hely egy apró kunyhó mellett volt, egy rakat kölyökkel, meg a nevető apjukkal egyetemben, akik nagyon örültek nekünk. Aztán valaki belengedte, hogy miért nem adjuk nekik a kajánkat, merthogy nekik arra nagyobb szükségük van. És így lett, majd mentünk tovább, és amikor megálltunk egy asszony, és a hátán cipelt gyermeke mellett, hogy a kajánk többi részét pedig ő kaphassa, akkor az a meglepett, és hálás arc minden sajtóanyagba befért volna.

Talán félúton lehettünk, amikor Bernard hátrafordult életem párjához és feltette a kérdést, hogy van-e nála gyógyszer, mert rosszul érzi magát egy kicsit. Nabazdmeg… mindjárt kapott egy rakat aszpirint, majd mentünk tovább. A járható út elfogyott, irány az alig járható, fel a hegyekbe, majd elénk tárult a Mutanda-tó. Ez Uganda második legnagyobb tava, 1800 méteren van, és csak három vulkán veszi körül. 94 óta nem láttak arra vízilovat, ellenben dugig van madarakkal, kígyókkal, kaméleonokkal, békákkal, és a közelben gorillákkal is, akik a Mgahinga Gorilla Nemzeti Parkban élnek. A „tulajdonképp ide is minek jöttünk?” kérdésre úgy tudok válaszolni hogy írd be a nevét a böngésződbe, és nézz róla drón felvételeket, mert más képe nem igazán adja át a környezetet.

Bernard lerakott minket, majd visszament a „közeli” városba, hogy kivizsgáltassa magát. Vendéglátónk (szerintem) egy osztrák csaj volt, két kutyával, egy rakat cölöpökön álló házzal, főépülettel, étteremmel. Olyan színvonalon, mintha visszajöttél volna hirtelen Európába. Itt már nem voltunk egymagunk, pörögtek körülöttünk az utazók, a világ sok tájáról. Lazítás, csavargás, képek feltöltögetése az otthoniaknak, kaja, majd hívjuk Bernardot, hogy mi van vele, mert a megbeszélt időpontra nem érkezett. Aztán felveszi a telefont, és elhaló hangon mesél arról, hogy bent tartották a kórházban, épp infúziót kap, valószínűleg a vízzel lehetett baj, amit valahol, valamikor ivott. Holnap reggel jön, addigra biztos kiengedik. A hangjából nem ezt vettük le, így nem volt felhőtlen az este, de ezt a hangulatot mondjuk azzal sikerült oldani, hogy a szemüvegem egy kattanásra hullott szét, és csapatmunkában próbáltuk összerakni, különböző cérnaszálak segítségével.

Elájulás…. Ébredés korán, némi kaja, összepakolás, Bernard sehol. Gáz van… Úgy van gáz, hogy vajon működik-e még a telefonkártya, amit az út elején vettünk, és tudunk-e kommunikálni bárkivel is? Tudtunk! Bernard hívott, hogy nem van jól, Richard szerzett egy új vezetőt, ő fog minket tovább vinni az úton, és jönnek ketten nemsoká. Jöttek is nemsoká. Megérkezett Abdul. Egy fiatal srác, ő is szabadúszóként viszi körbe a turistákat országokon keresztül, és még annyit kell tudni róla, hogy totál laza, mikor van rá módja, akkor csajozik, mint az állat, nagyon szereti az önarcképét, de jó fej! Bernard ott ült az anyósülésen, és már alig tudott mozdulni. Gyorsan bepakoltunk, hogy ne húzzuk az időt, irány vissza a kórházhoz, pakoljuk le a világ legjobb túravezetőjét, nehogy még nagyobb baja legyen. Így is lett, de attól függetlenül, hogy annyira szét volt csúszva, hogy még az úttalan úton is lebukott a feje. A kórház előtt még megállított minket, mert tudta, teát akarunk venni, hiába mondtuk, hogy az ráér, ő az első.

Aztán végre sikerült elérni a kórházat, még összeszedtük az autójából az ottmaradt cuccokat, és majdnem könnyesen búcsúztunk el tőle. Az út során folyamatosan jöttek a hírek róla, pár nap múlva már annyira jól volt, hogy vitték is haza, megúszta a srác a dolgot, mi meg borzalmasan örültünk annak, hogy a világ legjobb túravezetője a legjobb is maradhat.

Akkor most jöhet Ruanda…