Afrika – irány Bwindi, és a gorillák (Második epizód)

Én eljövend a nagy nap, amire mindannyian készültünk. Reggeli (mondtam már, hogy Ugandában valami RENDKÍVÜLI az ananász?), kapkodás, mert késésben vagyunk, be az autóba, és irány a UWA központ, ahol összegyűjtik az embereket, akik felkívánkoznak a gorillák közé. Jött velünk Bernard, és Richard is, ők be az épületbe, intézik a regisztrációnkat – titkon szervezkednek – mi pedig kézfertőtlenítést követően kiülünk a fedett teraszra, ahol már van 10, 15 ember. Jön a műsor, mert ennyi pénzért műsor is jár. Köszöntenek mindenkit, bemutatkoznak, elregélik a sztorit, majd jókedvűen énekes, táncos megköszönjük hogy itt vagytok, és jó utat nektek produkciót követően megjelennek a vezetők, akikhez szépen „kisorsolnak” mindenkit. Egy csoport 5-6 fő, a vezető előad, néz rám ámulva, amikor jelzem, majd én viszem a saját táskám, nem kell hordár, aztán be az autókba, és irány a hegy a park széléig.

Veeehhh…. mutatom az utat! 

Az van, hogy én az elmúlt egy évben – részben egy kéz/kar sérülésnek köszönhetően, amire még rá is squasholtam – semmit, de tényleg semmit nem mozogtam. Folyamatos meló a gép előtt a nyár elejéig, aztán meg lustán szartam az egészre, de a tarkómon azért éreztem, ebből semmi jó nem sülhet ki. Ha ráklikkelsz a térképre, akkor látsz egy 18 km-es utat, amiből az autó megtette az első 8 kilométert a ledobóhelyig, (az kb. ott van, ahol az első sárga hegy emelkedése megtörik egy pillanatra), majd onnan gyalog a maradék 10 km.

Mondom mikor volt baj azzal, hogy 10 kilométert meg kellett tenni ÖT óra alatt, 500 méteres szintkülönbségek között cikázva (három hegyen át) olyan utakon, mik nagy részét akkor vágták nekünk, és ahol volt rész, ahol konkrétan mászni kellett le, majd vissza, meg mindenhova is a hegyen: AZ ELSŐ 100 MÉTER UTÁN, BASZKI!

Figyelj, én megtettem, de te soha ne csinálj ekkora baromságot, bár a cél minden szenvedést megért!

Tehát, ha épp nem az OTP Travel szervezésében készülsz bejárni Krk szigetének változatos helyeit busszal, hanem úttalan utakra készülsz, akkor készülj fel bazdmeg, mert az, hogy hetente elmondod, ebből nagy gáz lesz, az nem visz fel semmiféle hegyre. A térképen látható piros hegy felénél adtam át fotós zsákom az egyik vezetőnknek, mert ha nem teszem, akkor biztos nem jutok haza ÉLVE! Most te azt hiszed, hogy én viccelek, pedig akkor már semmi vicces nem volt a dologban, amikor a végkimerüléssel küszködsz, miközben csak három fányira látsz előre, és lövésed sincs, hogy annak a kurva 60%-os emelkedésű, vagy ereszkedésű ösvénynek mikor is van vége. Csak mész, mész mész, és könyörögsz az istenekhez, hogy a vezetők végre találjanak nyomokat a gorillákhoz.

Ennyit a nyavalygásról, most jöjjön a lényeg

Amennyit látsz az erdőből, az valami elképesztő. A hármas kíséretünk vigyáz ránk, keresik a nyomokat, néha szólnak, hogy most menj, ne állj meg, mert azok rohadt mérges hangyák, a fő legény a csapatban pillanatok alatt megtanulta a nevem, és 5 percenként kiáltott hátra, hogy Gáábi, minden ok? Minden ok volt, hát hogyne lett volna minden ok!? A gorillák ebédelnek, mint minden rendes ember. Ehhez keresnek olyan helyet, ahol kényelmes, és van is mit enni, majd ott megállnak, és ha kellemesem megtömték magukat, akkor mennek tovább, és nem várnak senkire. Ha elindulnak, rábasztál, hacsak a vezetékneved nem Tarzan, és a dzsungelban nőttél fel, ahol majmok neveltek fel. Magyarán, elég szűk az az időablak, amikor nincs mozgásban a csapat. DE, legalább jó az idő, a fák között süt a nap!

Vissza kellett néznem… Az autóból kiszállás 9:03,  felfedezés időpontja 11:28

Ez legyen két és fél óra folyamatos mászás, mire megleltük őket, és jött a döbbenet! Ugyanis az van, hogy Bernard, meg Richard az UWA központjában lebeszélte a társulattal, hogy olyan családhoz vigyenek, ahol vannak csöpp gorillák is. Igaz, ebbe én majd’ bele pusztultam, de kit érdekel!? Bárhányszor képes lennék emiatt belepusztulni dolgokba. És most jön a mobilos vacak, majd jön a Nikon sorozat, mert biztos, hogy a „világ egyik legjobb” mobiljának, szétszaturált, szarul színezett, digitálisan szétszart, ocsmányhulladék minőségű szarjait bele nem keverem a jó öreg képei közé!

Japp, képzeld, kijött az egyik csöpp hozzám, majd elkezdte vizsgálni a kamerát (uhh, de mennyit tudtam volna neki mesélni róla…), majd mivel nem látta sem érdekesnek, sem ehetőnek, így inkább elment cirkuszkodni egy kicsit a tesóval.

És akkor most jöjjenek a jó öreg Nikon képei, az imádott, sárnehéz 70-200-al

Képességei leghatárán volt a cucc, én meg épp lábon kihordtam addigra egy szívrohamot, de legalább lett egy pár olyan kép, amit majd kitehetek a falra.

Az út előtt – még nyáron – azon agyaltam, hogy vajon hogy a francba hozom össze, hogy lecseréljem a vasat egy MILC-re. Főleg most lehetne, mert a Nikon z6 II ára úgy beesett, hogy öröm nézni. Bár nem csinál olyan idióta baromságokat, mint egy iPhone, nem arra készült, hogy klikk után egyből menjen a hűlyére manipulált képed valami közösségimédiás szarra, ahol ámulnak az emberek azon, milyen csodás színekben pompázik az ősz a délután négyes borúban, miközben az ősz alapszíne ebben a szituban a barna, szürke, sötétzöld, de így is elkezdtem fázni, ha elhangzik az elektronikus kereső szó, mivel kurvára arra lenne szükségem, hogy azt a képet mutassa, amit látok, és ne úgy, ahogy más szeretné látni. Bónuszként, ne kelljen egy képen 5 percet elbaszni ahhoz, hogy valahogy visszaállítsd a valóságot, egy színhelytelen monitoron. Kivárok én azzal a cserével, főleg úgy, hogy azt te ne tudd meg, csak ezen az úton olyanokat kapott a gép, hogy más már rég csavarjaira bomolva próbálna elporladni az Ős-erdő valami bokra alatt.

Egy órát voltunk velük, és ennyit is bírtak eltölteni a közelünkben. Ők elmentek új utakat vágni az erdőben, és meg sóhajtottam egyet, mert majd’ három órányi gyaloglás várt ránk, ahhoz hogy eljussunk a civilizációig. Nehéz gyaloglás… Mindeközben a „nehéz” útvonalon friss elefánt lábnyomokat láttunk, és emiatt belül nagyon kellett röhögnöm, merthogy én billegek a szűk ösvényeken, akkor mi a faszt csinál itt egy elefánt? Tud élni!

Nagyon vicces sztori, amikor meg kell másznod egy újabb hegyet ahhoz, hogy majd onnan lemászhass. Vért köpöl, mire feljutsz,  majd van már út, kitaposott 2,5 kilométeres szerpentin vezet lefelé a hegyről, átlag (!!!) 15%-os meredekséggel (tehát a kanyarokban 0, az egyenesekben végtelen), és már nagyon nehéz az élet ekkor. Ha nem tudod mennyi a 15%, akkor mondom, hogy egy lépcső cca. 35.

Annyira gáz, hogy nem emlékszem a vezetőnk nevére (Ali, Ahmed…?), de közölte velem az utolsó 300 méteren – miután meglátta mennyire szarul nézek ki – hogy szívesen felkap a hátára, majd felszalad velem az utolsó emelkedőn. Háát… nyald ki! Majd a célban, ami tulajdonképp az UWA hátsó udvara, megláttuk Bernard vigyorgó képét, és csak annyit tudtam neki kinyögni, hogy VIZET! Már rohant is az autóhoz, én meg megpróbáltam annyira összekaparni magam, hogy a srácnak, aki a puskája, hátizsákja mellett ez én cuccomat is cipelte, előkotortam, és odaadtam egy ugandai majd’ egy havi fizetését, mert egy kibaszott Amerika kapitánnyá vált a szememben, és ezt nem tudtam mással kompenzálni.

Valahogy betámogattam magam az autóba, és irány haza! És tudod mi történt? Ahogy hazaértünk, összezuhanva eldőltünk némi alkohol mellett, leszakadt az ég! Kiderült, hogy a csapat otthon folyamatosan azon izgult, hogy megússzuk szárazon a sztorit, és ez meg is lett! Esőben nincsenek gorillák, esőben inkább leugrok a hegyről, mert kiderült, nem csak én vagyok szar, hanem a bakancsom talpa is. Ha víz érte, akkor kb. korcsolyázni lehetett vele bármilyen felületen, ami csak ennek szemlélőjének okozott derűs pillanatokat, a tulajnak nem igazán…

Kaja, alvás, mert holnap jön valami olyan, amin most amúgy nem igazán vennénk részt! Könyörgőm, most essen napközben!