Afrika – most már tényleg az utolsó nekifutás, és indulás… tovább!

Közép-Afrika, az utolsó nap. Itten kérem már energián nem volt elővenni a semmi olyan szerkezetet, ami képeket rögzít. Meg volt, ahol nem is lehetett, szóval menjünk oda!

Kigali Genocide Memorial

A hely, ami megemlékezik a népírtásról (tudom, már uncsi neked állandóan erről beszélni, de majd elmondom, hogy a TE országodban ez miért is fontos), ahol 250 000 embert temettek el, ahová a gyászolók ellátogathatnak, és ahol generációknak tudják beleverni a fejébe, hogy mi vezetett el ehhez, és mit ne tegyél soha többé.

Mondjuk két dolgot nem igazán értettem. Miért nem lehet fotózni, és miért kell belépőt fizetni? Hiszen tárva, nyitva kellene lennie egy ilyen helynek, és minden porszemének arról kellene szólnia, hogy a bolygó összes embere megismerhesse, mire is képes az ember, milyen hatások következtében.

Miért haragszom Orbánra, és arra a rendszerre, amit kiépített? Mert azt a propagandát folytatja, amit a nácik, aminek a következménye többek között (!!!) 6 millió zsidó kiirtása, csaknem ugyanazt, amit Ruandában, ahol 1 millió ember halt meg a legdurvább körülmények között, és a sor szinte végtelen a történelmünkben. Amikor vallási vezetők, uralkodók, politikusok a saját érdekükben más népek, vagy épp a saját néped ellen hangolnak, amikor nem számít semmi, csak egy ember, vagy egy gyülekezet önös érdeke, és egy pillanatra sem számolnak a lehetséges következményekkel. Mindenhol elfelejtik, hogy az embert a szörnytől olyan vékony határvonal választja el, hogy szinte alig látszik, és elég egy apró szikra ahhoz, hogy elpusztítson mindent maga körül úgy, hogy közben nincs tudatában annak, hogy mit is cselekszik. A ruandai népírtás bárhol megtörténhet a bolygón újra, csak a megfelelő időben kell elhangzania megfelelő mondatoknak. És egy ilyet csak akkor állítasz meg, ha a gyilkosok elfáradnak. Ruandában három hónapig nem akartak elfáradni.

Úgy felmerült, hogy vajon benne van ez az időszak a jelenünk iskolai történelemkönyveiben?

Ilyen emlékközpont még 5 helyen működik az országban (Murambi, Bisesero, Ntarama, Nyamata, Nyarubuye). A központot az angliai Aegis Trust hozta létre, ami 1995-ben jött létre, miután az alapítok összehozták az Egyesült Királyság Holokauszt Emlékközpontját, és a koszovói népírtás csak megerősítette őket abban, hogy a világot szembesíteni kell azzal, amit képes elkövetni.

Belépsz az épületbe egy regisztrációt követően, majd csoportokba szednek, és az első ajtó máris egy vetítőterembe vezet, ahol a túlélők beszélnek hozzád a történtükről, az életükről. Innentől kezdve mehetsz a kijelölt útvonalon – amiről le ne térj, mert figyelmeztetnek, hogy letértél, és van, amit még nem néztél meg (furcsa nép ez a ruandai, de nem ez volt a cseresznye a habon) – ami bemutatja, hogy mik vezettek a népírtáshoz, hogy zajlott, hoz párhuzamot a holokauszttal, vagy Koszovóval, egyéb borzalmakkal. Rengeteg dokumentum, fénykép, sztori (néha a gyerekek helyzetét mutatva) próbál benned mély nyomot hagyni, majd vezet tovább, mutatja, hogy nem ez az egyetlen hely, ahol az embert az írott történelem alatt elveszíti az emberi mivoltát. Van még terem, ahová beülhetsz, és nézheted tovább a túlélőkkel szóló anyagokat, külön rész szól Németországról, Kambodzsáról, Japánról, Boszniáról, vagy csak leülhetsz egy kör alakú szobában, és nézed a falakról lógó ezernyi fényképet az áldozatokról.

Hiányzott nekem egy KURVA NAGY TÁBLA, ahol a legnagyobb népírtók között szerepel Spanyolország, Portugália, Hollandia, Anglia, USA, Oroszország, Kína, Dominika, Horvátország, Pakisztán, Minanmar, és kurvára nem utolsó sorban a Vatikán (mert azt még nem hallottam, hogy valamelyik pápa épített volna egy állat nagy hodályt, ahol szembesíti a világot az elvakult vallási áhítat következményeivel)!

Ha kimész az épületből akkor ott találod a tömegsírokat, gránit táblákat az áldozatok felvésett neveivel, meg egy parkot, ahol kifújhatod magad.

Vissza a szállodába, össze kell pakolnunk, és este ki a reptérre, de előtte együnk valamit, és azt ne a szállodában, mert francnak sem kell a túlárazott izéé, talán főznek itt Afrikában valami olyat, amit meg is lehet enni. A Tripadvisor mindjárt mondta is, hogy húzzunk be egy olasz (hehe…) étterembe, itt van nem messze, így hát ez is lett. Az elején nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg bemenjünk-e, mert töktotál üres volt a hely, de aztán kiderült, mi mentünk tök korán. Figyelj, egy aperol spritz, meg egy pizza helyre tudta tenni az ember gyermekének megfáradt lelkivilágát. A vezetőnk várt, irány a reptér.

Ott a sráctól elköszöntünk, hálálkodtunk, hogy milyen jó fej volt, és megköszöntük, amiért be tudott ugrani Bernard helyett, majd felcuccolva, irány a reptér épület, amikor is….

Nem engedtek be, bakker!

Az időpont f9, az indulás hajnali 4:05, azaz volt 7 óra, és 35 percünk a felszállásig. És akkor azt mondja a biztonsági őr az ajtóban, hogy nem mehetsz be az épületbe, csak két (???) órával a felszállás előtt. Teeee…. Szerelmemet úgy kellett visszafogni, hogy ne tépje le egy nála 60 kilóval, és másfél fejjel magasabb fekete embernek a fejét, távol az anyaországtól, és mindenféle diplomáciai mentességtől… Folyamatosan, az egész út alatt valami piszok nagy mázlink volt mindenben. Programokban, helyszínekben, emberekben, időjárásban. És most is az volt, mert nem egy átkozott viharban, valahol egy zugban kellett meghúznunk magunkat, hanem egy kávézó teraszán, ahol le tudtunk cuccolni addig, amíg az a kötelességtudó fekete azt nem mondta, hogy szabad a bejárás. Így is lett! Végre fedél alá kerülhettél, így újra lepakolhattad magad, és várhattad az utat. Az utat, aminek az egy órás késését szépen bejelentették, és akkor már egyikünknek sem lett őszinte a mosolya, de nincs mit tenni, nézzünk körül a totál új, nagy csinnadrattával átadott reptéren (aminek mérete kb. akkora lehet, mint a debreceni reptérré), és akkor megláttad, hogy sok látnivaló nincs, mert kaja sehol, van három bolt, ahol ötszörös áron vásárolhatsz bármit is, és amikor azt mondod, hogy leszarom, adj egy cigit, akkor rájössz, hogy egyetlen egy helyen lehet azt meggyújtani, az épületben elhelyezett egy emberes üvegfalú fülkében, 10$-ért, alkalmanként! A ruandai emberek megtanulhatták magyarul azt, hogy „A kurva anyátok!” – mert ez elhangzott többször is, fennhangon. Ugye? Bőven elég egy szikra a tömeggyilkossághoz, ha a körülmények összevágnak. Arra emlékszem még, hogy egy srác odajött hozzám, és valami kibaszott közvéleményt akart kutatni, de olyan rondán utasíthattam el, hogy meghökkenve nézett a történetet követően.

Jó, akkor itt az indulás ideje, irány Kairó!

Azt hitted vége, mi???