Ott tartottunk, hogy Sword Beach, Innen egyenes az út Caen-be
Caen akkor vált jelentőssé, amikor Hódító Vilmos (aki ugyebár Angliát hódította), kvázi fővárosává tette, jelentős normann központ lett. Itt építette fel az egyik legnagyobb középkori várat, a Château de Caen-t, meg felépült az Abbaye aux Hommes, és az Abbaye aux Dames. Jelentem, egyikben sem voltunk, mert ezekhez laza két nap kellett volna, azzal meg nem rendelkeztünk.
Vissza a közelmúlthoz! Legutóbb írtam, hogy még a partraszállás napján el kellett volna foglalni Caen-t, mert aki ezt a várost kontrollálta, az egész Kelet-Normandiát kontrollálta a terepe, és közlekedési csomópontjai miatt. Mivel meglepetésként a németek a Sword Beach közelében olajozták páncélosaikat, így a britek nem tudták a felszerelésüket időben partra juttatni, így elmaradt a meglepetés. A német haderő beásta magát Caen-be, és az elfoglalása elhúzódott július 18-ig. Ezt is úgy sikerült, hogy a szövetséges bombázók a város 70%-át a földdel tették egyenlővé. De minden rosszban van valami jó is, mert ez annyira lekötötte a németeket, hogy sok kilométerrel arrébb az amerikai erők Normandia nyugati részen tudtak mozogni.
Caen-ben van a Mémorial de Caen nevű hatalmas kocka épület, és ide csak az előcsarnokig jutottunk, be már nem engedtek 6 előtt 10 perccel. Viszont az előcsarnok galériáján épp egy kiállítás futott, méghozzá Patrick Chauvel, háborús fotóriporter anyagaiból, ami több mint 100 képet tartalmazott.
Chauvel 1949-ben született Párizsban, és 17 évesen már „űzte az ipart”. Apja újságíró volt, nagyapja diplomata, híres filmrendező rokon is volt a családban, tehát nem volt véletlen, hogy erre adta a fejét. A több mint 34 konfliktusban (Vietnamtól, Ukrajnáig, mindenhol ott volt…) fotózott, vagy forgatott, többször sebesült. Az egész kiállítás a fotókon túl a háborús tudósítás etikai kérdéseit is bemutatja, és annyira elkötelezett a szakma iránt a pali, hogy létrehozta a Patrick Chauvel Foundation-t, ami segíti, és támogatja a szakmában dolgozókat, megérteti a világgal munkásságuk fontosságát.
Van a kiállítás elején egy erős, személyes hangvételű filozófiai vallomás a háborúról, amit Chauvel megszemélyesít — mintha a háború maga beszélne. Valahogy így szól:
Jean-François Chauvel és Pierre Schoendoerffer barátok voltak.
Katonák voltak. Amikor visszatértek a civil életbe, az újságírást választották, hogy tovább élhessék a kalandot, hogy elmondhassák, továbbadhassák.
Lenyűgöztek a történeteik, és követni akartam a nyomukat.Egy vacsorán, ahol ezek az emberek és a barátjuk, Joseph Kessel is jelen volt, félbeszakítottam a beszélgetésüket:
– El akarok menni, mint ti.
– Hová? És mi lesz a tanulmányaiddal?
– Az apám volt az, Jean-François, aki apai szerepben kérdezte.
– Miért mennél el?
– Schoendoerffer volt az, akit Pierre-nek hívtam.Mielőtt válaszolhattam volna, Joseph Kessel hangja felcsattant:
„Hagyjátok menni, majd meglátjuk, mi van a gyomrában!”Hosszú csend után apám azt mondta:
– El akarsz menni?
– Vietnámba!Néztek rám. Éreztem, hogy tudják, miről beszélek. Ismerték azt a háborút. Közelről látták. Olyan emberek voltak, akik éltek benne, akik a szószerinti értelemben a tűzben éltek.
– Ott háború van!
– Tudom. És ti is tudtátok, amikor elindultatok.Apám felállt, koccintottak.
– Akkor menj.1968. január 14-én érkeztem Saigonba.
A háború ott volt. Erőteljes, lenyűgöző, veszélyes, visszataszító, igazságtalan, könyörtelen.Volt hangja, provokáló hangja:
„Én vagyok minden dolgok anyja, az a nagy erő, amely magával ragadja és átalakítja a társadalmakat.
Én vagyok a legerősebb kifejezési formájuk.
A történelem törvényszéke vagyok.
Mérlegelek, ítélek és formálom a világot.
Királyokat és isteneket teremtek, urakat és rabszolgákat.
Megigézem az embereket – és a béke is az én igézetemben él.”„Halálra uszíthatom a testvért a testvér ellen; ezreket vagy milliókat szakíthatok el a gyermektől, az apától, a házastárstól – miközben áldozatukat magasztalom.
A féktelen erőszak révén milliók életét irányítom; kétségkívül én vagyok a halál legkevésbé isteni oka.”„Az emberek szenvedélyeinek mechanizmusaként működöm.
Mindent a céljaim szolgálatába állítok: a bőséget éppúgy, mint a hiányt; az uralomvágyat, mint a gyengeség lázadását; a bátorságot és a félelmet; a hősiességet és a gyávaságot; a reményt és a kétségbeesést; az önzetlenséget és az önzést; a számítást és a tévedést; a cinizmust és az angyali jóságot; a Jogot és az Erőt.”„Az embert szembeállítom azzal, aki uralkodni akar rajta, éppúgy, mint azzal, aki szabad akar maradni.
Minden fából nyilat faragok; számításból ösztönt, a racionálisból irracionálist.”„Amióta az ember létezik, és a történelem évszázadai során, a Földön újra és újra fellángolnak a tüzeim és csatáim.
Nincs év, nincs hely, ahol ne lettem volna jelen.
Megismerhetnek-e engem?
Mint a mitikus Proteusz, állandóan változtatom arcomat és hangomat.”„Én voltam a nagy illúzió: a nemzetek eszköznek hittek, de végül én voltam az, aki rájuk erőltette céljaimat – megdöntve rendszereket, államokat, társadalmakat.
A hadseregek felkészültek rám, és összecsapásaikban azt hitték, legyőznek – de végül én győztem le őket; egyetlen hadsereg sem kerül ki sértetlenül csatáimból.
Én vagyok a cél, amely eszköznek álcázza magát.”„Sikereim és az emberekről szerzett tapasztalataim révén kihívom az embert: próbáljon meg nélkülem élni, próbáljon túljárni az eszemen.”
Ötven évvel később a háború még mindig itt van.
Tovább fényképezem – Afrikában, a Közel-Keleten, Európa határain, Ukrajnában –, ahol újra megteremtette az 1914–18-as lövészárkok világát.Patrick Chauvel
Ez a kiállítás még „átszaladva” is tudott sokkolni, szóval mára elég volt az ember pusztításvágyából…
Most innen gyorsan átevezünk Cabourg-ba, mert a borzalmak után vissza kell billenteni az egyensúlyt
Cabourg maga a Belle Époque. Szó szerint annyit tesz, hogy szép korszak, de inkább egy életérzés, ami a francia–porosz háború végétől az I. világháború kitöréséig tartó korszakot öleli fel. Ekkor béke volt, gazdasági növekedés, technikai fejlődés, kulturális virágzás, optimizmus a jövő iránt. Megjelent a villanyvilágítás, telefon, mozi, autó, metró (Párizsban 1900), Eiffel-torony (1889). Művészetben, kultúrában pedig az impresszionizmus, szecesszió (Art Nouveau), operett és kabaré, ez volt a Montmartre aranykora. De természetesen csak a felső, vagy középosztály látta így.
Az 1850-es évektől fejlődött Cabourg. Kiépült a fürdő kultúra, a városhoz a vasútvonal, a 4 km hosszú promenád a kaszinóval együtt, és ez lett Marcel Proust városa. Annyira, hogy Az eltűnt idő nyomában Balbec ez az a hely.
Mondtam, hogy mindig hideg van, és orkánszerű szél? Szerintem nem eleget… Mindegy is, mert azért ki kellett bújni a promenádra, benézni az utcácskákba a meseszerű villák közé, majd enni kellett sürgősen, mivel jött az este, és messze volt még az otthon.
Mentem, jövök!