Eglise Saint-Joseph du Havre – A vasbeton szörny
Reggeli, és mielőtt elhagynánk Le Harve környékét, be kell menni egy templomba, amit már láttunk párszor útközben. Inkább a webről rakok be róla egy teljesalakost, mert nem fért bele semmi optikába, útközben meg nem tudtam megálli sosem. és csak talán innen érzékeled, hogy hogyan emelkedik ki a városból ez az izééé… Tehát, ezt látni kell belülről, mindenképp! Gyors parkolóhely keresés, és ahogy beléptünk…
Auguste Perret tervezte, akit a modernista vasbeton építészet egyik úttörőjének olvasok. 1952-57 között épült. Mivel Le Harve totál elpusztult a bombázások alatt, így az áldozatok emlékműve, és a Le Harve újjászületésének jelképe is egyben.
Perret azt vallotta, hogy önmagában a vasbeton egy „nemes” anyag, így meg kell mutatni, viszont nem szakított a klasszikus arányokkal, és úgy néz ki, mint egy modern gótikus templom, csak kőből (tényleg ezt olvastam, de nem bííírom elfogadni….).
16 vasbeton pillér tartja a 107 méter magas tornyot, ami tulajdonképp egy fénykút. 12 000 színezett üvegpanel van benne, amik felfelé egyre világosabbak. Utálták is építésekor rendesen, mert Le Harve még tele volt beton romokkal, és nem akartak a lakosok még egy beton monstrumot. Nem vígasznak érezték, hanem azt, hogy uralja a várost, mint ahogy a vasbeton uralta az életüket a megszállás alatt. Azóta UNESCO világörökségi elem, a modern szakrális építészet mintapéldája. Ha engem kérdezel, akkor egyszerre nyomasztó, rémísztő, szédületes, sokkoló. Ilyen helyet képzelek egy akkora szektának, aki uralja a világot, hetente emberáldozatokkal adózik istenségeinek, a pincében meg szűzlányokat tartanak a vallási vezetők kényeinek, kedveinek kiszolgálására.
Most akkor lelazítunk, és irány Père Magloire, mert útba esik (naná, így lett megtervezve….)!
Mert ha már klasszikus szentélyek, akkor itten van kérem a Calvados, aminek egyik ilyen szentélye Père Magloire lepárlóüzeme, és a Calvados Père Magloire L’Experience.
(Én nem tudom, hogyan vagyok képes elmagyarázni ezt annak a magyarnak, akinek a Cider az egy vállrándítós almabor, a Calvados pedig egy még vállrándítósabb almapálesz. Pppfff…)
Père Magloire az egyik legrégebbi és legismertebb calvados-gyártó Franciaországban. 1821-ben Dominique Magloire normand vendéglős alapította a céget. 200 éves tradíció, a calvadosuk főként a Pays d’Auge AOC (eredetvédett) terület almáiból készül.
Ki kell írnom magamból, mert belém büdösödik… A kibaszott pálinkánkat Orbán hungarikumnak kiáltotta ki, és x litert jövedékiadó mentessé tett, hogy Józsibá is tudjon otthon főzetni (alkoholizmus rulez…), és amikor azt mondom, hogy Calvados, akkor jön a „jahhh… az almapálinka?” Anyád… Erre hazamegy, felszedi a földről a lehullott gyümölcsöt, bebassza egy műanyag hordóba azt, amiből kevesebb, mint 3 kukac kandikál ki kíváncsian, majd ha nem forr eléggé, akkor jobb esetben felbassza pár kiló cukorral, és már viszi Bélához főzetni, majd ott friss melegében be is puszil belőle fél litert, majd csettint a nyelvével. Ha nem égetett eléggé, amikor leért, majd éget, amikor visszajön. Ez a mi hungarikumunk…
Szóval, míg itthon almafajtákból alig tudnál 10-ig számolni, addig Normandiában 200+ fajta van, és a 30-50 fajtából is keverhetik az alapanyagot. 1600-ban már calavados főzők egylete alakult (mi ebben az időszakban épp három részre voltunk szakadva, és vagy megpróbáltunk nem megpusztulni valami csatában, vagy az éhségtől…). Egy jó calvados almafajta aránya kb.: 40% keserédes, 20% keserű, 20% édes, 20% savanyú. Ha komplexebb aromát akarnak, akkor azt hagyományos, magastörzsű ültetvény adja, ahol a fák alá szarnak a tehenek. Előbb Cidert készítenek a keverékből, majd ez kerül lepárlásra, ami általában normann tölgy hordó, vagy néha használt whisky-s. Min. két év a hordós érlelés, de 4. évtől kezd igazi lenni a buli, de itthon kaphatsz 30 évest is, 130 000-ért. Van belőlük alap calvados, van Pays d’Auge, ami dupla lepárlás, és van a különc Domfrontais, amibe kell min. 30% körte, és minimum hordóban 3 évet kell töltenie.
Térjünk át arra, hogy Calvados Père Magloire L’Experience. Bamész a bemutatóterembe, ahol minden is van. Az almalétől (nyammm…) a mindenig, ami alma, meg ami repi anyag (hogy nem jutott eszembe a boltról képet csinálni???). Elegáns eladók, egy másik teremből nyílik az interaktív élmény-túra, ahol szigorúan be kell tartanod az indulási időpontot, lecsipogsz a kapun, majd automatikusan nyílik az ajtó és innentől kezdve teremről teremre jársz, automata ajtók jelzik az előadás végét, a következő kezdetét. Végig visz a gyár sztoriján, a készítésen, régi reklámokon, de olyan színészi, operatőri, hangmérnöki minőségben, mintha az anyag nagyvászonra készülne. Leesik az arcod. Majd amikor vége a bulinak, nyílik az ajtó a kóstolóba, ami tulajdonképp egy bárpult, és ahol a pincér végig vezet a kóstolókkal (igen, a franciáknál nincs zéró alkohol tolerancia a vezetéshez, mert nekik erre nincs szükségük) a minőségeken. Be is kóstoljuk mindazt, amit majd a végén beteszünk a kosárba. Olcsó? Neeeem…. nagyon nem!
Be az autóba, mert vár a Sword Beach
Ez volt a Brit 3. gyaloghadosztály partraszállási zónája. Az útvonalunk előbb átmegy a Pegasus hídon, ahová először érkeztek az ejtőernyősök, majd cca. 7 km-el arrébb, a csatorna mellett, a parttól egy utcányira található a Le Grand Bunker. Ez egy német megfigyelő, és irányító központ volt. Innen mérték be a partszakasz hajóforgalmát, és innen adták ki a tüzérségi koordinátákat a partvédelmi ütegeknek. Konkrétan mindennel is lőtték a szövetségesek az épületet (hadihajók, tűzérség, bombázók), de a 17 méter magas, öt szintes, méter vastag vasbetonból épült őrület túlélte a támadást.
Ez volt a szövetségeseknek az első támadási pontjuk. Rohadt fontos volt bevetni a part mögött, úgy 13 km-el mélyebben fekvő Caen városát még aznap, tehát június 6-án, mert egy közlekedési csomópont, ahová az érkező német haderőt nem engedhették be. Csakhogy meglepetésre az egyetlen német páncélos egység, a 21. páncéloshadosztály közvetlenül a Sword Beach mögött tanyázott, így a britek belefutottak a pofonba. Bár délután (nem merték felkelteni Hitlert, aki egyedül parancsolhatott nekik. Nem vicc…) a németek megindították a páncéloshadosztállyal az ellentámadást, a de estére visszaszólították őket. Nem volt olyan véres, mint Omaha, de itt is vesztettek 700-1000 embert, ameddig ki tudtak pakolni a hajókból. A nagy durranás a híd megközelítése volt, ugyanis nem ejtőernyősök, hanem 6 db. Horsa vitorlázógépben voltak a britek. Ezek fából, és ponyvából készült repülő koporsók voltak, amik 25 embert, vagy ugyan annyi súlyú felszerelést (akár dzsipeket) szállíthattak. Az első gép a hídtól (vitorlázó, éjszaka) 50 méterre ért célba. Ez olyan odabaszós, vagány teljesítmény volt, amit most most max. moziban láthatsz Amerika kapitánytól, és azt hiszed, csak fikció. 10 perc alatt foglalták el a hidat, egy veszteséget szenvedtek, majd jöhettek az ejtőernyősök. Az egész cirkusz közepén lévő Le Grand Bunker vagy már a támadás elején visszavonult, vagy megadta magát, nem volt semmi filmbe illő jelenet.
Nah, a nap itt még korán sem ért végett, de a poszt igen, mert már úgysem jutottál el idáig. Mindjárt jövök!