Ezért jöttem! Nem vicc! Tegyük félre azt az „apróságot”, hogy Normandiában minden jó. Szép a táj, jó a közlekedés, jók a kaják, jókat lehet inni, közvetlenek az emberek, brutális a közelmúlt történelme, megható, ahogy ápolják az emlékeket, de baszki, itt van Mont-Saint-Michel, és nekem évtizedek óta a bakancslistámon (addig nem döglök meg, míg…) a legfontosabb öt között szerepelt. Most jött elő, hogy 13 évvel ezelőtt már posztoltam ide képeket a helyről…
Mont-Saint-Michel egy öbölbe
n áll, ahol Európa legnagyobb árapály különbsége van (14 méter, bakker), egy francos sziklán. A legenda szerint 708-ban Saint Aubert, frank egyházi vezető, Avranches püspöke látomást kapott, amiben Mihály arkangyal közölte vele kategorikusan, hogy márpedig azon a sziklán ott szentélyt kell építeni. Az egyházi vezető nem hitt elsőre, és mivel megingott, Mihály visszatért. Amikor még mindig nem hallgatott a jó szóra, harmadikra már piszok dühös volt Mihály, és Aubert koponyájára olyat kokit nyomott, hogy a koponyadarabot – rajta a lyukkal – máig őrzik ereklyeként az Avranches-ban található Saint-Gervais-bazilikában.
Az első kápolna után a 10. században bencés szerzetesek telepedtek meg itt, és megkezdődött az apátság nagy építési korszaka. 300 évvel később épült fel az apátság legimpozánsabb része, amelyet ma is „La Merveille”-nek (A Csoda) neveznek. Döbbenet mérnöki teljesítmény volt az egészet felhúzni, mert egy függőlegesen épített monostorváros az egész. Egyrészt megközelíteni sem egyszerű, ugyanis apálykor egy nedves, süppedős homokon kell átmenned (átvinned millió tonnányi építőanyagot), és ha jön a dagály, akkor az olyan sebességgel jön feléd, mint egy dühöngő bika. Támasztófalak, boltozatok tömkelege kellett ahhoz, hogy az egymásra épült szerkezetek ne omoljanak össze kártyavárként. Mondjuk ez meg is történt, ezért vegyes (román / gótikus) az építészeti stílusa, ugyanis a korai román megborult, és az átépítés már más stílust követelt. Legfelül van a hatalmas apátsági templom, alatta / mellette a sziklaperemre épített híres kerengő, ami nem szimmetrikus, ahogy elsőre tűnik. Az oszlopok elrendezése enyhén eltolódik. Ez nem hiba, hanem tudatos építészeti megoldás, hogy a fény játékát finoman irányítsák. Az alsóbb szinteken találod a hatalmas étkezőt, könyvtár/tanuló/munkatermeket, lentebb a raktárakat, vendégfogadókat, alátámasztó csarnokokat. Legalul pedig maga a falu van, házakkal, szűk utcácskákkal, fogadókkal, kápolnával, tehát mindennel, ami ahhoz kell, hogy ki lehessen szolgálni az apátságot.
A százéves háború idején (14–15. század) a Mont-Saint-Michel stratégiai erődítménnyé vált. Az angolok többször próbálták bevenni, de sosem sikerült. A természetes védettség és a megerősített falak bevehetetlenné tették. A francia forradalom után az apátság börtönné vált. Több száz foglyot tartottak itt. A magasba épített termek, ahol egykor szerzetesek imádkoztak, rabcellákká alakultak. Az épület ekkor kapta a „La Bastille des Mers” nevet. A 19. századi romantikus írók tiltakozásának köszönhetően zárták be, és kezdték műemlékként kezelni.
Laknék itt egy ideig, mint ahogy még tucatnyian lakják a mai napig is a falut. Főleg azért, mert minden időpontban, minden évszakban, időjárásban más és más arcát mutatja az apátság, és olyan jó lenne ezeket látni. De sajnos vissza kell indulnunk, mert majd’ 4 km a parkoló, ahol letámasztottuk a vasat. Nincs kedvem buszra szállni, mert vissza, vissza kell nézni erre az építészeti csodára. Ahogy elértük a a parkolót, abban a pillanatban szakadt le az ég, szóval kösz Mihály, jövök neked egy imával, amiért visszatartottad az esőt, míg biztonságba nem kerültünk.
Verdikt
Nem nyitok már ehhez új posztot, mert innentől fogva más nem történt, mint a maradék bevásárlás, vendéglátóink egyik hűtőjének kisajátítása, egy utolsó vacsora a csodás portbaili fogadóban, és essünk ágynak, mert a másnap valami kibaszott húzós napunk lesz.
Reggel 8-ra már bent voltak az az autóban a rohadt büdös sajtok, és irány haza. 1840 km. Egy seggel… Érkezés valamikor hajnali 4 felé, de az, hogy hogyan álltam be az autóval, illetve hogy kerültünk ágyba, arra nem emlékszem. Soha többé ilyet. A franciáknál minden ok, nagyon menő utak vannak, a németek az valami katasztrófa a lezárásokkal, építkezésekkel. Az a pár perc, amikor neki lehetett volna ereszteni az autót, akkor sem eresztődött neki, mert a Mini olyan hangos 160 felett, hogy az már nekem elviselhetetlen. A német-osztrák határon a navi elkevert, mert úgy gondolta rövidebb, az osztrák autópálya katasztrófa szar, a mellékutakkal egyetemben, otthon meg…. minden a szokásos. Egy dolgot ki nem állhattam, mégpedig a franciák előre megmondott mennyiség alapú tankolását. Ez olyan szinten verte ki a biztosítékot, hogy még mindig bennem él.
Vannak olyan helyek Európában, amiket miért hagynál ki az életedből? Most komolyan. Mi a lófasz értelme van az életednek akkor, ha azzal töltöd, hogy reggel felkelsz, elmész dolgozni, hazakullogsz a TV elé, majd másnap kezdődik minden elölről, és ha mégis valahová mozdulnál, az legyen közeli, biztonságos, aztán gyorsan vissza a mókuskerékbe, mert legalább egy hete nem panaszkodtál a mókuskerék kínjairól, és az már kellemetlen érzéssel tölt el. Miközben a bolygó minden egyes pontja hemzseg az apró pici csodáktól. Milliónyi történet, milliónyi woooww érzet, milliónyi nép, nyelv, de mindenhol vannak közös pillanatok, amikor rájössz, hogy mennyire ugyanolyanok vagyunk, csak a sztorik mások.
És ezekért a sztorikért nagyon megéri elmenni a világ végéig.