Úton az Omaha Beach felé
Carentan közelében van a D-Day Experience. A „Dead Man’s Corner” színhelye. Egy kereszteződés, a sarkon egy épülettel. Az út összekötötte a közeli települést (Carentan) a Utah, és Omaha partszakaszokkal, tehát kulcsfontosságú volt a felügyelete. Június 7-én egy M5 Stuart könnyű tank haladt volna át a kereszteződésen, amikor egy páncéltörővel kilőtték. A toronyban lévő parancsnok meghal, és a holtteste napokig ott maradt. Ezért nevezik a helyet úgy, hogy Dead Man’s Corner. A sarkon lévő épület túlélte a háborút. Egy német parancsnoki pontként működött, és a kiállítást is pont úgy alakították ki benn, mintha még ma is az lenne. Az emeleten elhelyezett vitrinekben az eredeti felszereléseket látod, és az eredeti történeteke melléjük csatolva. A ház mögött pedig van a komplexum, amiben kiállítás, 3D mozi, egy eredeti, június 6-án is bevetésre küldött c-47-es repülő van, amit szimulátorrá alakítottak, és át tudod élni azt, amit az ejtőernyősök élhettek át bevetés előtt. És ami tutira megdobogtatja minden háború fanatikus szívét, egy üzlet, ahol MINDEN is megvehetsz magadnak. Egyenruhák, kiegészítők, minden, aminek akárcsak egy csöppnyi köze volt a katonasághoz.
Normandy American Cemetery and Memorial
Itt találod a normandiai amerikai temetőt és emlékművet. 1956-ban avatták fel hivatalosan. 70 hektáron, 9387 amerikai katona sírhelye, akik a partraszállás alatt haltak meg, többek között Theodore Roosevelt Jr. is. A harcok után ideiglenes sírokban temették el a katonákat, sokszor a part mentén. A háború után az USA úgy döntött, hogy állandó temetőt hoz létre, és a családok választhattak, hogy vagy hazavitetik családtagjukat, vagy ott lesz a végső sírhelyük. Fehér carrarai márvány sírkövek, tökéletesen egyenes sorok, a keresztényeknek kereszt, a zsidóknak Dávid-csillag jelzi a sírhelyét. A központi, félkör alakú emlékműre több mint 1500 eltűnt amerikai katona neve lett felvésve. Naponta kétszer van zászlóleengedéssel egyben, katonai tiszteletadás. Sajnos ide már nem tudtunk bejutni, mert f6 után értünk oda, és a nyitvatartás csak f5-ig van.
Omaha Beach
Omahán az 1-es, és 29-es gyalogoshadosztály szállt partra. Ezeket a jeleneteket láthattad filmeken. A rohamcsónakokban 30-35 katona, hideg, köd, a tenger hullámzik, tehát vagy attól hánysz, vagy az idegességtől. Fejed fölött süvítenek el a hajóágyuk lövedékei, amik jócskán beljebb érnek földet, mint a célzóna. A bombázók is folyamatosan próbálkoznak, süketülsz meg, de ez a legkisebb baj. A rámpa egyszer csak lehullik, és te meghaltál. Nem „talán meghaltál”, hanem ott, és akkor ennyi volt, ha az első fél órában irányítottak a part felé.
A partot a 352-es német gyalogosok védték, tele a keleti frontot megjárt veteránnal, beton bunkerekből, olyan géppuskákkal, amik percenként szórtak ki magukból 1200 lőszert. 2000-3000 amerikai katona halt meg aznap reggel az Omaha partszakaszon.
Egy pillanatig sem a tervezésen, stratégián múlt a siker, hanem az altisztek, őrmesterek spontán reakcióin. 10-20 fős, még életben lévő katonákat próbáltak összeszedni, azokkal felkúszni a partfalon, és gránátokkal, lángszórókkal valahogy megállítani az öldöklést. 6:30 körül csapódott le az első rámpa, és 8 óra környékén kezdődött a kilábalás a káosz utáni holtpontból.
Ekkor már a rombolók is közelebb tudtak jutni a parthoz, és közvetlen irányítással tudták lőni a célt, tehát be is találtak. A gyalogosok 9:00-10:30 között tudtak már réseket nyitni a védelmen.
Pointe du Hoc
Mindeközben a Pointe du Hoc-ra is kellett koncentrálni, ami egy cca. 30 méter magas sziklafal tetején, egy erődítmény rendszer volt, ami dárdaként áll ki a partok mentén, és amiről a hírszerzés azt állította, hogy tele van 155 mm-es ágyukkal, amik ha lekezdik lőni az Omaha / Utah partszakaszt, akkor ottan mindenkinek befellegzett. Hitler nagy büszkesége volt, senki nem gondolta volna, hogy bárki is beveheti a helyet. Két nappal a partraszállás előtt megpróbálta a szövetséges légierő bombázással meggyengíteni, de elvétették, és pár kilométerrel beljebb csapódott be minden is.
Így a 2. Rangler zászlóaljnak az volt a küldetése, hogy felmásszanak a 30 méter magas, függőleges sziklafalon, és elfoglalják az erődrendszert. 10 csapatszállító ért partot, egy elsüllyedt a hullámzásban. A csapatszállítók elejére rakétás kötél kilövők voltak felszerelve, mert az volt a terv, hogy majd onnan akarták indítani a mászókötél horgonyokat a szikla tetejére. Ez nagyon nem jött be, mert vagy korán lőtték őket ki, vagy totál el voltak ázva a kötelek, így a nagy súlyt nem tudta felvinni a kis rakéta. Volt még a tarsolyban kézi kötél kilövő, meg mobil, 28 méteres létra. Amikor a katonák kiugrottak a sziklafal oldalán lévő vékony partszakaszra, akkor egyből sikerült belezuhanniuk a vízzel teli bombakráterekbe, és ha ezekből sikerült kikecmeregni, és még mindig nem lőtték le őket, akkor az volt a feladat, hogy a vizes, sáros taknyosan csúszós köteleken, létrákon feljussanak 30 méter magasba, ahol épp a németek lőtték, gránátokkal dobálták, és vágták el a támadók köteleit. Feljutottak. 90-en maradtak életben. A következő cél az volt, hogy kinyírják azt a 6 db. 155 mm-es ágyút, és bontsák a németek kommunikációját. Csakhogy az ágyuk sehol nem voltak. Bombakráterek, törmelékek, totál káosz volt a sziklatetőn, és a fedezékekből meg fütyültek feléjük a golyók. Miután rendezték soraikat, és egyesével számolták fel a bunker maradékokban lévő ellenállást. Közben az elrejtett, fedezékbe húzott ágyukat is megtalálták, és megsemmisítették. Még két napig próbáltak a németek megtenni mindent a visszafoglalásért, de végül a környező területek, utak felett megszilárdították az állásaikat a Ranger-ek.
És ezzel lezártuk a partraszállás történetét. Ennyit tudtunk befogadni, vagy még ennyit sem. Millió történet minden oldalról, szuperhősök minden sarkon. Sok élet is kevés lenne ahhoz, hogy megismerd ennek a 6 borzalmas évnek minden szösszenetét. És ami a legszörnyűbb, hogy semmit nem tanultunk belőle. A II. VH előtti propagandát látod Budapest utcáin, a szomszédodban naponta százakat, ezreket ölnek egy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, egy másik földrészen elvakít a vallás, és megöl a fanatizmus, és még sorolhatnám… Sajnálom, hogy a temetőbe nem juthattunk be, mert az igazán szép tisztelgés lett volna az események előtt. Az bámulatos, ahogy fenntartják az emlékezetet, amennyire részletekbe menően, amilyen profizmussal kialakított helyszíneken, és nem csak egy szűk réteg, de ahogy mész autóval a környező településeken át, a házaknál a francia zászlók mellett ott vannak kitéve az angol, és az amerikai lobogók is (jah, hogy a franciák mindenkit utálnak, mi…).
Menni kell tovább, mert azért Normandia nem csak erről szól, vannak itt szépségek is bőven! Mindjárt jövök…