Ohhhh… ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Le Bourg településbe, amiből van vagy 5 Franciaországban, és sosem fogom megérteni a francia nyelvet, meg hogy hogyan használják a település/körzet azonosítást, meg amúgy egy kurva francia szót sem tudnék felolvasni. Viszont ez nem is érdekes, csak szösszenet. A vendéglátónk itt is baromi kedves, közvetlen, és menten adott is egy rakat névjegykártyát különböző helyekről, éttermekről. Így lepakolás, vissza az autóba, és irány enni valamit.
Autóval pár percnyire, a parton található Portbail település, és volt ott két címünk. A távolabbival próbálkoztunk (La ferme des mielles), de tök üres volt, még kopogásra sem reagáltak, majd megpróbáltuk a csöpp település egy csöpp Aux 13 Arches nevű bisztró/hotel/étterem (több felirat ki sem fért volna rá) részébe bejutni, sikerrel (mint később kiderült, mázlival, hogy volt hely). És a legjobb döntés volt, amit valaha kaja szinten megtettünk. Kis családi üzlet, de olyan kaja, hogy a Michelin csillag csak azért nem került rá, mert…. nem tudom. Odafelé tartva biztos autóbalesetett szenvedett az ellenőr csapat, vagy állandóan adni akarnak nekik, csak az asszonyság mindig visszautasítja, hiszen így is teltház van állandóan.
Egyébként a település környéke is olyan, amit nem látsz minden nap. Egy öbölben helyezkedik el, amiben nem látsz vizet. Csónakokat, kis hajókat viszont igen, az oldalukra fordulva a homokon. Mint egy katasztrófafilmben. Csak akkor mozdulnak, ha a dagály a csúcsra jár, minden más esetben a homokon fekszik az összes, méghozzá sok tucat. Na de vissza haza, mert hosszú lesz a holnap.
Merthogy holnap indulás Sainte-Mère-Église, és a Utah Beach felé
Reggeli rutin, autóba be, érkezés a településen található Utah Beach Landing Museum parkolójába. Ez a hely mutatja be az amerikai 4. hadosztály partraszállását.
Ez az egész normandiai sztori tele van csodákkal, és ha filmben látod őket, akkor el se hiszed. 
Theodore Roosevelt Jr. (igen, az USA 26. elnökének fia, aki már az első VH-ban is ott volt a fronton) vezette a 4. hadosztályt dandártábornokként, és hát…. eltévedtek. Illetve túl nagyok voltak a környéken az áramlatok, szar volt a navigáció, így 1,5-2 km-el eltévesztették a célt. Közben a rombolók közelebb tudtak húzódni a parthoz, és sokkal hatékonyabb volt így a tüzérség, mintha 15-20 km-ről próbáltak volna belőni. Amikor Roosevelt Jr. rájött arra, jhogy rossz helyen vannak, nem pánikszerűen próbálta volna tartani a tervet, hanem nyugiban közölte az embereivel, hogy „akkor innen indítjuk a háborút!”. Ez egy legendás mondat lett a háborúban. Szerencséjük is volt az elsodródással, mert a tervezett célon több volt a betonbunker, erősebb volt a védelem. A védelem, ami amúgy sem volt elsőosztályú, mivel Rommel nem itt várta a támadást, idősebb, alacsonyabb harcértékű katona védte a partszakaszt. Eközben a háttérben a 101-es, és 82-es légideszant hidakat foglalt el, utakat biztosított, majd egyesültek Roosevelt Jr. csapatával, aki 58 éves, szívbeteg, bottal járt, de személyesen vezette a katonáit a német tűz alatti parton, és a legkisebb arányú veszteséggel (200-300 ember), ez lett az amerikai áttörés kezdete. Nem csak Roosevelt Jr. kerül bajba, de a 101 / 82 légideszant is megszívta, amint ugyancsak a szerencséjükre tudtak fordítani. Érkezéskor full köd, erős légvédelem, túl magasan repülő C-47-es csapatszállítók. Kilométerekre szóródtak szét az ejtőernyősök. Volt aki érkezéskor fulladt a mocsárba, elvesztek a tisztek, rádiók, teljes volt a káosz. És ez volt a szerencse, mert a németek sem tudták, hogy hol vannak arccal előrre. Úgy nézett ki, mintha egy hatalmas túlerő jött volna az égből, mert mindenhonnan kis amerikai csapatok tűntek fel.
John Steele, és a templomtorony
A sztori az, hogy Sainte-Mère-Église-ben a partraszállás éjszakáján a németek a lakosokkal együtt egy légitámadásban kigyullad házat próbáltak oltani, miközben megérkeztek az ejtőernyősök. A légvédelem tüzet nyitott, az égő ház világított, tehát aznap éjszaka csak az nem látta, hogy katonák ereszkednek az égből, aki vak volt. A németek lőttek mindenre, ami csak mozgott. John Steele pedig ereszkedés közben besodródott a templomtoronyhoz, mert nem akart az égő házra esni, közben lábon is lőtték, és az ernyője beleakadt a toronyba. Próbálta magát levágni, de elejtette a kését, így nem volt mit tenni, halottnak tetette magát. Ez mindaddig be is vált, míg egy német katona észre nem vette, hogy hősünk mozog. Felmentek, levágták az ejtőerőjéről, majd hadifoglyokként kezelték mindaddig, ameddig a pali meg nem szökött pár nap múlva, a település elfoglalása alatti káoszban. Ezt követően visszatért az egységéhez (jelzem; heves utcai harcban, lábon lőve, mindazok után hogy órákig lógott vérző lábbal, 15 méter magasban), majd még részt vett a Holland hadműveletekben, az Elbán lévő átkelésben. A háború után szinte minden évben visszatért Sainte-Mère-Église-be, 64-ben díszpolgárrá is választották. Az 1962-es, A leghosszabb nap c. film emlékezik meg – többek között – erről a történetről is.
Szinte a templom mellett épült meg az Airborne Museum
Ez a legnagyobb ejtőernyős tematikájú múzeum Normandiában. Bemutatja a 101-es, 82-es légideszantot, vitorlázógépeket, az egész ottani káoszt. Konkrétan bemehetsz egy felépített C-47-es csapatszállító gépbe, és jönnek fény, heg a hanghatások, próbálja imitálni a környezet, hogy milyen lehetett az ejtőernyősöknek aznap éjszaka.
Amúgy itt a híres templombelső is, ahol az ablakok egy részét is kicserélték, megemlékezve a John Steele sztorira.
Majd irány Utah Beach, ahol láthatod, mennyire kiszolgáltatott volt bárki, aki megjelent azon a hatalmas fövenyen.
Már csak a legdurvább sztori maradt hátra a partraszállásból, az pedig az Omaha Beach. Ezzel jövök lezárni (csak a véres részt) legközelebb.