Afrika – Uganda. A Queen Elizabeth Nemzeti Park

Reggeli, majd becuccol az autóba, vár a 400 kilométerrel balra lévő, Queen Elizabeth Nemzeti Park. Meg útközben az egyenlítő, egy ebédnek nevezett izéé, és nagy meglepetés.

A park 1813 km2 a Kazinga-csatorna vágja ketté, a két oldalán pedig ott figyel a George, és az Edward, mint tavak. Több mint 600 madárfaj, fára mászó oroszlánok, meg amit a fára mászó oroszlánok esznek, és egy 100 méter mély szurdok, ami egy különálló ökoszisztéma, tavakkal, folyóval, csimpánzokkal, vízilóvakkal, kígyókkal, pókokkal, szurdokos mászással. Meg ott van többek között az Aardvark Lodge, ami a szállásuk, és nem győzünk meglepődni.

Az út 7 óra, és közben gyűlnek a képek a telefonon, mert egy olyan világba kerültél, amit eddig csak képernyőn keresztül láttál, és szeretnéd megörökíteni, hogy egyszer, amikor mindez leülepszik, akkor megpróbálkozz az értelmezésével. Sok sikert hozzá…

Az első meglepi akkor ért minket, amikor kiderült, csak mi vagyunk ott vendégek, és a 6-8 fős személyzet csak ránk vár. Méghozzá boldogan. A hely áll egy főépületből, meg 1, 2, 3 ágyas bungalókból. És nem mehetsz a kéglibe egyedül, hívnod kell a személyzetet, hogy elkísérjen. Mondod, hogy nem érted a bohóckodást mindaddig, amíg este rá nem jössz, hogy a kertben elefántok, meg vízilovak flangálnak kényük kedvük szerint. És ezek nem háziállatok – a gyengébbek kedvéért – hanem a park vadjai, szóval te biza nem mész sehová, személyzet nélkül. Ez mondjuk annyira komoly, hogy amikor egy elefánt arra az útra téved, ahol a helyiek járnak, akkor senki sehova addig, míg a jószág úgy nem dönt, hogy jobb neki máshol. Mindezt Bernard be is mutatta másnap, amikor egy helyit vettünk fel az autóba azért, hogy át tudjon kelni az elefánt birtokolta területen.

A szőnyegen Fred látható (vagy George? összekeveredtek a nevek…), amiből jelentős mennyiség mászkált körülöttünk a szobában, plusz egy apró, csöpp denevér társaságában, aki Fredre vadászott (vagy Georgra), de véletlen beakadt az egyik ágy szúnyoghálójába, majd a kiszabadítására indított kísérlet eredménye az lett, hogy nyomtalanul eltűnt. (???)  Estére jött az eső, majd reggel kaja, és irány a közeli szurdok, és a csimpánzok. Gyűjtőponton még rajtunk kívül három embert szedtek össze, majd haladjuk a lejárat felé, és le a mélybe, ahol egy másik világ várt. Meg a rádöbbenés, hogy kurva nehéz a táskám, és erre a terepre a bakancsom talpa nem ér egy kalap szart sem, ugyanis páros lábbal visszacsúszni, majd négykézláb felkapaszkodni a magasba, nem épp a legviccesebb dolgok közé tartozik az életben.

Csimpánz túrában az a jó

– így utólag elmondható – hogy viszonylag korlátozott a majmok mozgástere, hisz szurdok. Abból meg nem igazán jönnek ki, mert minek, ha ott van a jó világ. Ezért nem kell őket hosszú órákon keresztül kutatni, az áthatolhatatlanban. Itt ott csúszkálás, le-meg felmászás, függőhíd a folyó felett, elölünk vízbe menekülő kígyó, meg mindenmás. Közben megtudtuk, hogy milyen, amikor a pókok nagy közösségben élnek (köszi….), hogyan balhéznak a vízilóvak, milyen fákon jeleznek a majmok egymásnak, és az hány kilométerre hallatszik az erdőben. Jap, és van itten egy oroszlán lábnyom is, méghozzá elég friss, de a vezetőnk egyáltalában nem volt emiatt pánikban, de biztos volt a csapatban megemelkedett pulzusszám emiatt… Majd egyszer csak ráleltünk a családra.

És sikerült róluk a világ legszarabb fotóit elkészítenem. Végülis… hónapokig tartó tervezgetés, eddig csak 6000 km van a seggemben, egy vagyon került ki a pénztárcámból, hogy a megismételhetetlent sikerüljön elkapni – baszki – erre úgy használom a gépet, mintha most lett volna a kezemben életemben először. Fasza…. Annyi időt tölthettünk velük, amennyit ők erre szántak, majd irány haza, mert még nincs vége a napnak! Vár minket a Kazinga-csatorna, meg egy szafari.

Ha úgy gondolod, hogy ezt túltoltuk, akkor igazad van!

Hölgyem, vigyázzon a fejére! Hölgyem, a fej….

És a hajóba beszálló csaj úgy fejelte le az egyik gerendát, hogy a hajó is felsikoltott (német volt…. mi más?). A Kazinga-csatorna két nagy tavat köt össze, természetes úton született, és 32 kilométeren nyúlik el. Szóval, az ottani vezetőnk közölte, hogy most annyi vízilovat fogunk látni, hogy meg is unjuk őket. És így lett! A bolygó egyik leveszélyesebb négylábúja egy halálosan unalmas állat, ameddig nem kerülsz a fogai közé, de legalább itt fordul elő a világon az egyik legnagyobb koncentrációban. Meg esténként, a bungalónk előtti pocsolyában…

Várj, még nincs vége a napnak, mert a kikötőben már vár a szafari autó, ami egy levágott tetejű Toyota, a hátsó üléssorra, meg a csomagtartóra felpakolt építménnyel, ahová négy ember felfér. Így mi be, hátunk mögé Bernard, meg egy fegyveres őr, és irány a park.

Azt ugye mondtam, hogy mi vagyunk a világ legnagyobb mázlistái? 

Dzsalunk a parkban, nézzük az antilopokat, amik kobok, de hogy mi a különbség a kettő között, azt soha nem tudom meg. A bozótban pumbák kavarnak, valakitől el is hangzik, hogy hakuna matata – ugye, tök mindegy milyen földrészen vagy, ha a társulat lát egy varacskost, akkor ez tutira kijön valaki szájából. A táj nagyon menő, mi már hullák vagyunk, aztán lassítunk, és a közeli árokban feltűnik egy oroszlán. Egy mocsok lusta dög, aki a hátán fekszik, piheg a sok zabálástól, és a társaival egyetemben töktotál leszarja, hogy mi ott nyüzsgünk körülötte. MAJD, a bozótban feltűnik egy apró fej, és…. előbukkan egy pár hónapos csöpp. Bizonytalanul kimerészkedik a nagyvilágba, előveszi gyermeki bátorságát, majd odamegy a lusta macskákhoz, és elkezdi nyúzni őket. Mi elképedve nézzük, a vezetőink meg azon képednek el, hogy nekünk mekkora mázlik van, hogy ilyet látunk alig pár méterről. Szóval, mindenki jól el van képedve, és akkor legyen itt egy millió kép a cukiságról (is)!