Afrika – Reggeli dilemma, aztán irány Dian Fossey sírjához

Ébredés korán, majd eljött a „Hová is induljunk, mert nagyon nem mindegy?!” Az időjárás azt mondta, hogy ma esni fog, ami gáz, mert meredek az a rohadék Bisoke, a testem azt mondta, hogy ne menj bazdmeg, és fülünkbe csengett, hogy akit kérdeztünk, az mind azt mondta, előbb a „lankás”, aztán jöhet húzósabb magaslat, amihez már az idő is kegyesebb lett volna. Győzött a józan ész, már csak az volt a kérdés, hogy a túrákat – amik előre le voltak zsírozva – megcserélhetjük-e.

Be a központba, ahol már pörgött az élet, gyűjtötték a csoportokat, mentek a regisztrációk, persze, mehet a csere, csak fizess be erre még 30$-t, mert ennyi az átírás. Menő, hajrá! Majd az van, hogy képzeld, kaptunk egy kissrácot is magunk mellé, aki épp tanulta az idegenvezetői szakmát, és valami gyakorlat keretében hozzánk került. Fiatal, lelkes, be nem állt a szája útközben, szóval töktotál jó fej volt emberünk, így hát együtt indultuk a hegy aljához, ahonnan indultak felfelé a csoportok. Mármint a Bisokéra tartók, és a mi útvonalunkat követők is, mivel a két út egy ideig együtt halad.

Itt rutinosan már sikerült egy hordárt bérelni, mert nem akartam újra megszívatni magam, bár a fotós táskából a végletekig mindent kipakoltam, de így is sárnehéz volt ez egész. Vezetőnk, és emberei megjelentek, mindenki bemutatkozott, hajrá, irány a hegy!

Baszki, már megint egy kibaszott hegy, de hová is megyünk? 

Én nem tudom, hogy van-e ember, aki nem tudja, hogy ki volt Dian Fossey, szóval most egy kis gyorstalpaló.

San Franciscoban látta meg a napvilágot, 1932-ben. Uhhh… várj, mert ahhoz, hogy megtudd, miért is megyek én egy ruandai hegyre egy sírhoz, ahhoz vissza kéne menni az időben, és tudni kéne egy fasziról is, akinek Louis Leakey nevet adott az anyja 1903-ban Kenyában, ahol apja misszionárius volt. Régész, antropológus és természettudós, aki Darwin fejlődéselméletét akarta bizonyítani a saját kutatásaival, és egy kibaszott sztár, olyan életúttal, amiben a vallás, a tudomány, két világháború, balhék, elutasítottság szerepelt, volt katonai hírszerző, vadásztak rá afrikai lázadók, mindezek ellenére sikeres lett abban, amit tett. 10 regény az élete a palinak, szóval csak annyit, hogy ő szedett össze három csajt, akiknek a feladatuk, a főemlősök saját környezetünkben való tanulmányozása volt. Név szerint: Jane Goodall (csimpánzok), Dian Fossey (hegyi gorillák), Birute Galdikas (orángutánok) Ők voltak (vannak, mert Goodall, és Galdikas még mindig aktív) Leakey angyalai.

Ott tartottam, hogy Dian Fossey. Gyermekkorában családi balhék, és így inkább az állatokhoz kezdett vonzódni, mint az emberekhez. A sulik elvégzése után kórházban kezdett el dolgozni, tuberkulózisos betegek terápiájával, mindeközben díjakat nyert lovasként, majd egy állattenyésztő családnál cövekelt le egy időre. A család már akkor hívta Afrikába egy szafarira, de arra nem volt pénze, de később,  63-ban felvette az világ összes kölcsönét, és 7 hétre elindult egy nagy túrára. Végig járta a nagy nemzeti parkokat, és a végén megállt Louis Leakey kutatási helyszíne közelében, és Leakey be is mutatta a sztoriját. Közben jött egy bokatörés, majd megismerkedés egy palival, aki már akkor a gorilla védelemről, és a túrizmus előnyeiről hirdette az igét, és aki bemutatta őt természetfotósoknak. Vissza Amerikába, ott cikkeket publikált az utazásáról. Amikor Leakey amierikában turnézott, akkor Fossey megmutatta neki az általa elkészített anyagokat, mire Leakey felajánlotta, hogy csatlakozzon hozzájuk, irány a gorillák, mire Fossey nem mondhatott nemet. 66-ban, nyelvtanulás, egyetemi felkészítést követően irány Nairobi, ott a csapat segítségével összeszedte kezdő felszereléseit, majd irány Jane Goodall, akitől tanulta a kutatási módszereket, és Alan Root fotós társaságában a Virunga-hegység kongói oldala lett a cél. Ott Root megtanította neki az alapvető gorillakövetést, a nyomkövetője, Sanwekwe pedig később segített a táborában. Csakhogy, ekkor kongóban balhék voltak lázadásokkal, harcokkal, mert a népnek nem tetszett az új vezető, és ez elérte őt is, aminek a következménye az lett, hogy jött egy rakat fegyveres a táborba, a kutató csapatot lekísérték szépen a hegyről, és bezárták. Két hét után sikerült valakit annyira megvesztegetni, hogy meg tudtak szökni, irány Uganda, majd ott kitalálták, hogy csak vissza kéne menni, ugyancsak az a hegység, de a ruandai oldal, és így is lett, szóval Ruandában, a Bisoke lábánál táboroztak le. Ez cca. 3000 méteren van két hegy között, és 25 km2-területett fedett le. Nehéz terep, tudom, ott voltam….

18 évig dolgozott fent a hegyen. Élete tele volt ellenmondásokkal. Kutatói munkája, az orvvadászok, és az állatkereskedelem ellen vívott kőkemény csatája elvitathatatlan, az egyre erősebb elszigetelődése, és durvább módszerei már megkérdőjelezhetők. Ekkor jönne Zap egy poszttal, amiben leírja, hogy hééé, csajszi, bazdmeg! Abban az esetben, ha többet foglalkoztál volna a közösség, és a természet  integrációjával (mint ahogy számos afrikai országban ez a prioritás jelenleg), akkor talán nagyobb sikereket tudtál volna elérni, mint a folyamatos harccal. Képzeld el, hogy most jelenleg Kongóban az a sztori, hogy a vadőröknek a hegyen egyrészt a Szövetséges Demokratikus Erők (ADF) ellen kell harcolniuk, ami egy ISIS utód szervezet, másrészt az orvvadászok ellen. A terror ellen Uganda is besegít, mert szabad átjárása van Kongóba a hadseregnek, viszont az elfogott orvvadászokat választás elé állítják a börtön előtt. Naponta az a program, hogy orvvadászok álltál elejtett vadállatok csontjait, koponyáit, ki kell cipelniük egy szabad területre, majd ott megpróbálják érthetően elmagyarázni a „bűnösöknek”, micsoda pusztítást végeznek, és az miért nem jó senkinek, ezt követően választás elé állítják őket. Vagy mennek vadőrnek, és segítenek állatokat menteni, ezzel együtt magasan több jövedelmet szerezni a túrizmussal, mint a gyilokkal, vagy a börtönbe. Valami ellen küzdeni tűzzel, meg vassal, ezen a földrészen sem működik, hiszen mind ugyanolyanok vagyunk. Ha ezt Fossey is fel tudta volna mérni, elnyomva a gyászát a szeretett állatai elvesztése felett, akkor talán még nagyobb sikereket ért volna el, és még jobban bele tudott volna nyúlni a történelembe, akkor már sikeres kutatóként. Ezt már sosem tudjuk meg.

1985. december 26-án ölték meg a hegyen, a házában. Hogy ki volt, arra millió elmélet van, de sosem fog kiderülni. Szeretett állatai mellé temették el, a ház fölött kialakított temetőben. Kilenc évvel később, a ruandai mészárlást alatt a telepet teljesen elpusztították. Egy dolog viszont borítékolható. Olyan hatást ért el a világban, ami nélkül ezen a bolygón már nem lennének hegyi gorillák.

Gyerünk felfelé!

A főutat elhagyva irány egy kaptató a hegy lábához, ami egy falu széli tábor az utazóknak. Menet közben Abdul, és a fiatal srác szájából elhangzik az Afrika masszázs kifejezés, és ezen van mit röhögni, mert nehéz az ülésben maradni, amikor az autó olyan minőségű utakon támad felfelé, ahová még a tervezői sem igazán tervezték. Van a táborban WC, árusok, mindenszar, meg itt lehet bérelni hordárokat, és itt csapódnak hozzátok a vadőrök.

És akkor elindult a hegymenet. cca. 5 km felfelé, 500 méter szintemelkedéssel, majd ugyanez lefelé. Bazdmeg…. Van ösvény, de előző nap szuper mód felázott, nekem koripálya az egész, de egy olyan helyre megyünk, ami mondjuk neked – ha hiszel valamiben is – akkor lehet a Szent Péter-bazilika, Mekka, keresztelőhely, jeruzsálemi Templom-hegy, vagy a buddhizmus több fontos helyszíne Nepálban, vagy Indiában. Az út negyedénél, harmadánál a csapat kétfelé ágazik, ahol van egy rakat katona, nagy csomó fegyverrel. Itt a vezetőnk irányít, mondja mi a pálya, majd a merészek elindulnak a hegytetőre, mi meg a „lankás” felé. Néhol bokáig a sárban, de leszarom, mert a bakancs vadul dobja le egyenőre az egészet magáról, és lassan elkezd esni is.

Félúton a csapat megpihent ott, azon a padon, ahol Fossey is megpihent, amikor lekívánkozott a hegyről. Majd tovább, és megérkeztünk a táborba, ahol táblák, vagy a földből kiálló pár gerenda csonk mutatta, itt bizony zajlott az élet majd’ 20 évig. Vezetőnk sztorizik, és már csak pár lépés felfelé a sírhelyig. Egy nagy területen azok a gorillák vannak eltemetve, akiket az alatt öltek meg, ameddig Fossey ott kutatott, és a legkedvesebb állata (Digit) mellett található az ő sírja is. A pillanat kemény, torokszorító. Tulajdonképp sosem gondoltam, hogy eljutok ide valaha. Teljesült, hogy ott álltam, ahol az egyik hősöm állt, majd halt, és ez igen csak megrendítő állapot még most is, ahogy belegondolok.

Irány haza! 

Az elején megálltunk a tábor alatt lévő pihenőben. Gyors kaja, eső rákezdett, de már „csak” lefelé kell menni. Bbbrrr…. nyakig a sárban, azt sem tudod hová lépsz, asztán úgy jössz rá, hogy hová léptél, hogy mindkét lábad egyszerre csúszik ki alólad, és az érzés az némileg fáj, de menni kell tovább. Aztán lent két fiatal beinvitál a kunyhojába, ahol lekapták rólunk a bakancsokat, lepucolták mindenünkről a sarat, majd jó pénzért útnak engedtek minket.

„Kicsim, koszos a könyököm? Most nem tudok erre válaszolni!” – csak ennyire voltunk fáradtak…