Afrika – Az ikertavak, csöpp sziget, az Ellen DeGeneres Campus, és Boldog Új Évet Nektek!

Kissé elakadva, mert vissza próbált decemberben ütni a sors (vagy mi a lófasz) azzal, hogy tulajdonképp az egész év tele volt kisebb, nagyobb sikerekkel, így beütött az év végére a kupleráj rendesen, de újra itt! Hol akadtam el? Jah, hogy nem másztunk hegyre!

Az előző napi túra arra mutatott rá, hogy inkább vetem le magam önként valami rettentő magas helyről, minthogy visszamenjek a a Bisoke felé, megtegyek egy 3× meredekebb utat azért, hogy a hegytetőn ne lássak semmit, mivel a Bisoke csúcsa szinte folyamatosan felhőben volt, így azt a gyönyörű krátertavat csaj sejteni tudtuk volna, a rémes hidegben, sárosan, hulla fáradtan, így találjunk más utat, felfedezni való ezen kívül is van bőven!

Nyomás a Ruhondo és a Burera tavak felé

Cca.30 kilométerre a szállásunktól találhatóak a Ruhondo és Burera ikertavak. Ezek úgy keletkeztek, hogy a Virunga-hegység legrégebbi vulkánja, a Sabyinyo-hegy úgy döntött még jóval azelőtt, hogy bárki ezt lejegyezhette volna bármire is, hogy eldurran, és nagyjából egy kilométer széles, és 100 méter magas gátat hoz létre a közeli tóban Így lett az egyből kettő, és ha lejegyezték volna ezt akkor, hát biztos beteszik az eseményt a földtörténet legnagyobb durranásai közé.

Később, amikor már emberek lettek a környéken, majd ennek hatására mindenki legyilkolt mindenkit, később ebből megpróbáltak talpra állni, úgy döntöttek, hogy a természetes gát adottságait kihasználják, és bazi nagy csövekkel vezetik át a vizet egyik tőből a másikba erőműveken keresztül, így ezzel fényt tudtak gyújtani a setétségben.

Szóval, Abdul, és kölyökképű idegenvezető tanoncunk megkegyelmezett rajtunk, és először a „gát”ra vittek minket, ahol a halászok tanyáztak, és ahol minden egyes porcikám fájdalmasan sikoltott fel, amikor 10 centinél magasabbra kellett fellépni, és ahol megpróbáltunk közösen kővel kacsázni a tavon. Látod? Kurvára mindegy, hogy ezen a kibaszott bolygón hol vagy, milyen kultúrában, milyen nyelven, mit gondolsz a világról, milyen színed, vallásod van! Mindenki dobál köveket tavakba, hogy azok a víz felszínén pattogjanak, és ehhez össze sem kell beszélni…

Miután mindenki jól kikacsázta magát, vissza az autóba, el a közeli, tóparton lévő faluhoz, ahol csónakba vetettük magunkat, és elindultunk az egyik sziget felé. Namost, ennek a szigetnek a nevét sem megjegyezni, sem megtalálni nem lehet tehát nevezzük el -1.4885784112199791, 29.763985033423033 szigetnek, merthogy ott van, és kész.

És megint fel kellett mászni valamire… 

Amennyire csöpp a hely, annál magasabb, és ahogy a csónakból kiszállva felnéztem, egy apró könnycseppet el kellett morzsolnom, de hamar jött a segítség, egy 3, vagy 4 éves csöpp leány személyében, akinek egyik kezében egy palack víz, a másik kezébe pedig az enyém került, és elkezdett felvinni a hegyre rendületlen, mintha ez lenne a mindennapos teendője. Amúgy lehet, ez volt mindennapos teendője, nem úgy mindennapos, minthogy valaki kezébe a környéken egy palack víz kerüljön.

A sziget lakói a tóból élnek. Abból jön a kaja, a víz, és minden művelhető területen próbálnak termeszteni mindent is. Láttunk egy darab áramforrást is, egy háztetőre felkötözött napelemet, ami talán megmozdított egy rádiót, amitől mindenki nagyon boldog a faluban. Merthogy nem kell sok a boldogsághoz. Amikor pedig megláttak minket, a falu összegyűlt énekelni. Nekünk. A mocsok, tróger, hányingert keltő európai világomból nem tudok kiszakadni, nem tudom azokat a szitukat hova tenni, amikor emberek azért gyűlnek össze, hogy nekem / nekünk előadjanak egy üdvözlő dalt.

Aztán lemásztunk a hegyről, és irány haza

Közben a tóparti kikötős faluban már ment a piac, szóval akár be is vásárolhattunk volna, de inkább húzzunk tovább, mert nincs vége a napnak. Én arra tippelek, hogy nekem itt volt az a pont, amikor már nem tudsz több dolgot befogadni, mert megteltél. Ott vannak a sztorik, kalandok, a felfedezés izgalma, a millió kilométer, és mindez olyan gyorsasággal, hogy már inkább csak utazol, minthogy megéld az utat. De még van valami a környéken, amit meg kell nézni, és ez az

Ellen DeGeneres kampusz, ami egyben a Dian Fossey gorilla alap épülete is

Visszaérkezve a szállásunkra, a vezetőinknek elmondtuk, hogy viszlát, és kösz a halakat, elhúzunk enni valamit, és majd mi átmegyünk az Ellen DeGeneres kampuszba kiséret nélkül, merthogy 5 percnyi gyalogútra volt tőlünk. Nem tudom, hogy a lokációnkat ki szervezte így, de hogy nekem nem volt benne a kezem, az tuti! Hála neki!

Röhögni fogysz, erről a helyről az Autodesk (gy.k. Revit-el tervezték a helyet, ami az Autodesk egyik programja) oldalán lehet egy jó cikket szemezni. A hely 12 hektáron terül el, van benne három nagyobb épület, amiből az egyik a látogatókat szolgálja ki, a többi oktató, vagy előadóhely. 2022-ben nyitott, és célja is van, nem csak az, hogy Ellen hogy ne fizessen adókat az Államokban. A MASS Design Group tervezte a helyet 2015-től. A cél az volt, hogy ne csak egy látogató helyszint hozzanak létre, hanem legyen bővebb célja is az épületegyüttesnek, így foglalkozniuk kellett a környezetbe való illesztéssel, hatékonysággal, (99%-ban minden építőanyag, berendezés ruandai), az építőmunkások oktatásának kiemelt célja volt, hogy a befejezés után képzett munkaerőként mehessenek tovább. A projektben résztvevők harmadát nőkkel kellett feltölteni, és nem utolsó sorban az volt a cél, hogy a helyiek megértsék a hely lényegét, és tudják, hogy az ilyen, és ehhez hasonló kezdeményezések mennyivel segítik a világukat. Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy tökkurvárajó, amikor egy tervező iroda nem csak azzal foglalkozik, hogy felhúzzon egy betonbunkert olcsó alapanyagodból, rabszolgákkal, nagy profitért, hanem a projekt ötöde csak a falak emelése, a többi így, vagy úgy, a társadalmi hatással kapcsolatos.

Dian Fossey Gorilla Fund sem egy sima pénznyelő, hanem négy lábon próbál állni azon kívül, hogy pár dollárt összeszed a turistáktól. Első sorban a gorillák védelme a cél. Naponta csapatok járják az erdöket, követik a gorilla családokat, kutatják az orvvadászokat. Tudományos kutatások tucatjai zajlanak, hogy megérthessük a környezetünket addig, míg el nem pusztítjuk teljesen. Oktatási intézményekkel együttműködve, évente százaknak nyújtanak képzéseket. Foglalkoznak a közösségekkel (amikor ott voltunk, akkor is egy rakat sulis csoportot vittek körbe, és bár egy szót nem értetem, az látszott, hogy az előadó nem unja a bulit), hogy létre tudják hozni a fentartható természetvédelmet (tudod, erről szól Afrika értelmesebb része. Hogyan tudjuk úgy környezetet védeni, hogy ehhez ne üldözzük el az ott élőket, meg tudjuk nekik teremteni e vadvilággal való együttélést, ezzel lehetőséget biztosítsunk a megélhetéshez.

Bent egy gyors regisztráció után Ellen fogad, ahol mesél, majd tovább küld a kiállításra, ahol mindent is megtudhatsz arról, hogy mivel foglalkozik a szervezet, mivel foglalkozott Dian Fossey (még a kunyhóját is felépítették, ami le lett rombolva annak okán, hogy embereket kellett írtani Ruandában), és mi van most. Olvashatsz rengeteget, lehetsz interaktív, van vetítőterem, 3D, és minden más. Meg kávé, és lett egy pólóm is.

Mielőtt ránk nem zárták a helyet irány haza. Pont akkor, amikor mindenki is indult haza a sulikból, és nagy feltűnést tudtunk kelteni így gyalogosan. Volt nagy csodálkozás, kiabálás, kíváncsiskodás amiatt, hogy fehér ember gyalogol az út mellett. Kellett rajta röhögni nagyon!

És akkor Boldoguljatok 2024-ben is!

Már látom, illetve sejtem, hogy nekem mit fog hozni a 24, ami természetesen majd jó párszor bebizonyítja, hogy tök felesleges hosszú távra tervezni, és tudod, az út a fontos, nem a cél, meg blablabla… Egy biztos! Egy rakat tervezett dolgot sikerült befejezni idén, itt az idő arra, hogy azzal foglalkozzak, amivel szeretek, és háttérbe szorítsam mindazt, amivel kell. Meg még az is biztos, hogy még van négy poszt Afrikából, szóval ez van itt.

Meg az van itt, hogy idén is nagyon keveset, vagy talán egyáltalában nem is láttam azokat, akiket kellett volna, szóval hiányoztok egy páran, és minden évben megfogadom, hogy ennek változnia kell, így hát megfogadom újra!