Mi bajom lehet…. Csak mese.

Egyszer volt, hol nem volt, talán az operációs rendszerek rengetegén is túl, a szélessávú internet tengerén át, ott, ahogy a kurta farkú malac pi(n)g ideje sem több mint egy nanoszekundum, volt egy királyfi. Ennek a királyfinak volt egy lova.

Nem! Nem volt lova, ez hülyeség!

Ennek a királyfinak eszébe jutott – bár ilyenek nem szoktak eszébe jutni – , hogy esemény van, és esedékes elküldeni egy üzenetet az épp menetre kész, és már türelmetlenül gurgulázó postagalambjával. Elővette hát (nem azt, te….azt csak szeretné!) elővette hát pennáját, kihúzott a fiókból egy faxpapírt…. Hülye! Kihúzott a fiókból egy levélpapírt, és a remegő gyertyafénynél elkezdte megfogalmazni üzenetét. Nagy bajban volt hősünk, mert írt volna regénnyi gondolatot, zengett volna ódákat, kiterítette volna lelkét, de ezeket nem tehette. Több okból sem. Egyrészt a negyvendekás postagalambja még sosem bírt el három mázsás szekeret – bár egyszer megpróbálta – , másrészt tudta hősünk régről, hogy minél többet ír, annál jobban várja a választ, viszont a címzett postagalambja igen csak csökevényes, pár szót képes cipelni, azt sem hosszútávon, meg hát gyakran eltéved, vagy el sem képes indulni. Így hősünk fejét vakargatva, töprengve, öt szóba tömörítette mindazon gondolatait, mik összegyűltek, és ebben benne volt az egész világ, meg minden, mi azon kívül van. Kivette a kalitkából a galambot, felkötözte rá üzenetét, majd elküldte a madarat útjára. Kisvártatva csörgött a telefon.

Állj! Nincs telefon! Mi legyen helyette?

Kisvártatva csőr kopogott az ablakon. Egy elég csökevényes galamb ült a párkányon, lábán csöpp papírfecni. Történetünk főszereplője nyomban ablakot nyitott, leszedte a papírt, kihajtogatta, majd a következőket olvasta:

“Köszönöm! Maga egy drága ember! De nem is ünnepli velem?”

Hősünk még kétszer elolvasta, majd ezt követően átesett egy sámlin, zuhantában megpróbált megkapaszkodni az asztalban, ennek következményeként viszont magára borította a tintásüveget, és mindez megpecsételte azzal a gyertyaviasszal, mi órás hullámokban csapódott ki annak tartójából. Miután kijött a kórházból…. Miután magához tért, és letépkedte fejéről a kihűlt viaszt, újra elővette az üzenetet. Gondolatok cikáztak a fejében. Tudta, most nyomban válaszolnia kell, méghozzá kiforrottan, nehogy elmúljon a varázs, illetve olyan választ kapjon az üzenetére, hogy ne kelljen azt a kurva nyamvadt galambot még ötször-hatszor elküldeni. Helyére tette az asztalt, új gyertyát gyújtott, megtöltötte a tintatartót, majd csak egy kérdő mondatot fogalmazott, méghozzá ravasz mód, hogy a következő válaszban már benne legyen minden, mi jelentős információval bír a nap hátralévő részében. Üzenetét felkötötte a jószágra, majd jobb kézzel olyan lendületet adott a szerencsétlennek, hogy gyorsulás miatti sokkhatástól, csak a röppályája legvégén tért magához, de szárnyra kapott, és vitte a szót szélsebesen. Miközben válaszra várt, odarohant a kúthoz, vizet húzott fel, kefét ragadott, és gyorsan megpróbálta eltüntetni balesetének nyomait a fejéről, kezéről, és minden egyéb testrészéről, mi vagy tintában, vagy viaszban száradt. A visszafelé ballagtában meglátta a levegőben az a csökevény madarat, ki a kétgrammos terhe alatt (felett) is már bukdácsolva repült. Bár a repülést nem pont ezen látvány miatt nevezik repülésnek. Már a levegőben elkapta a szerencsétlent, letépte lábáról az üzenetet, kinyitotta, és a következő állt benne:

“Hát látja! Egyébként meg sem kérdeztem volna, mert tudom, hogy egyébként nem.”

Hősünk erre átbukott a küszöbön, letarolt lendületében két széket, majd egy elkeseredett sóhajtás közepette lefejelte a kredenc sarkát, mi kibillent egyensúlyából, és egy nyikorgás kíséretében ráborult főszereplőnk szinte már élettelen korpuszára. Miután kijött a kórházból…. Miután magához tért, és kikúszott a romok közül, lassan eszébe jutott mi is volt eme katasztrófasorozat elindítója, így az asztalhoz pattant…. mászott, pennát ragadott, és csak pár sort írt, minek a lényege csupán annyi volt, hogy Már indulok is. Felkötötte a rémült galambra, ki már a gurgulázásából ítélve ismerhette szomorú jövőjét, hajított egyet a madáron, talán még utána is rúgott, majd kerülve a romokat, feltépte a szekrényét, magára kapta díszes ruháját.

Majd levette, megfordította, ismételten magára kapta, és kiviharzott az ablakon.

Leporolta magáról az üvegszilánkokat, egy hangosat füttyentett, mire az erdőből üvöltés érkezett vissza, és pillanatokon belül megjelent a sárkány. Hősünk nyakába pattant, sarkantyúját belevágta az állatba, majd… miután sikerült feltápászkodnia a földről, ismét felpattant a sárkányra, és lágyan belesuttogta a fülébe úticéljukat, mire az állat két lépést követően már szárnyra is kapott, és pillanatokon belül már a felhők rengetegében suhantak a cél felé. Pár perccel a galamb után érkeztek, kin a végelgyengülés jelei mutatkoztak. Hősünk lepattant a sárkányról, majd hallható szívdobogás közepette bekopogtatott az ajtón.

Kinyílt. Szemben volt ő, kit roppant rég nem látott, és hosszú ideje más sem volt álmaiban, mint az a tekintet, mi most a lelkéig hatolt. Nézték egymást, és nem tudtak megszólalni. Majd hősünk közelebb lépet, mire hősnőnk is mozdult, és onnan már tudták, a sorsuk – legyen az bármennyi és bármilyen is, mit egymás mellett töltenek – megpecsételődött. Kéz a kézben, még mindig csak egymást nézve, hiszen nem kellettek szavak, elindultak a sárkányhoz, ki néha csöpp lángokat köpött ki magából. Felpattantak az állatra, a hősnő átkarolta hősünket úgy, mintha soha el nem akarná többé engedni, úgy, hogy érezték egymás szívverését, majd hősünk megállta az egyébként is meggondolatlan sarkantyúzást, és pár pillanat alatt már a fellegekben szálltak, köröztek, súrolták a fák zöld lombkoronáit, élvezték a szelet, a látványt, egymás közelségét, testmelegét, és végül hangosan felkacagtak, feledve bút, bánatot, és legfőképp a múltat, mi árnyékot vetett eddigi életükre.

Vége

És az író most leteszi a tollát, elsuttogja maga elé, hogy mesék márpedig nincsenek, majd beleássa magát a munkájába.

6 Responses to Van egy mesém. Leírjam?

  1. Sir Artemon szerint:

    Ez egy nagyon jó történet! Igazi tanmese!
    De klasszikus értelemben sajnos nem olyan tündérmese, amire Te vágysz, ezért nem is hiszel benne.
    Miért?
    Taglalom, és most kapaszkodj, mert kritika jön! (Egyébként szeretlek, tisztellek, néha megfojtanálak, és iszonyatosan hálás vagyok Neked, de tudom, ez Téged nem izgat.:P)
    Első körben, ilyen lúzer mesehőst én még életemben nem láttam. Olyan, mint egy idióta amerikai romantikus film kelekótya és szerencsétlen szereplője, akinek esélye sincs arra, hogy a sorsát a saját kezébe vegye. Totálisan ki van szolgáltatva a környezetének, és az abban lévő tereptárgyaknak és embereknek. Ha gyerekem lenne, soha az életében nem mutatnék meg neki ilyen sztorit, mert egy életre vesztesnek ítélném vele.
    Aztán ott van a sárkány. Mondom, “Hök, né’mán, ennek a fószernek van egy kezes sárkánya!” De aztán zavar támadt a zErőben mert egy ilyen kétbalkezes-lábas-agyas fickónak mitől lehetne ilyen jó kis megszelídített sárkánya?! Vagy úgy, hogy megörökölte a szülőktől – ilyen a mesékben nincsen -, vagy úgy, hogy a sárkány is egy lúzer. Szóval, elég gyenguska hősi felhozatal ez egyelőre. Aztán jön ez a manipulatív királylány, aki egy értelmes és egyértelmű mondatot nem képes mondani arra vonatkozóan, hogy mire is volna szüksége. Nem elég, hogy évekig kell várni arra, hogy nagy kegyesen írjon valamit, nem elég, hogy kénye-kedvére bizonytalanságban tartja a főhőst, de még élvezi is ezt a fajta manipulációt. Miért nem áll oda a csávókám elé, vagy küldi el a galambját, hogy figyelj, hiányzol, veled akarok lenni, ünnepeljünk, repüljünk, gyere értem a sárkányoddal, tévedtem, szükségem van rád, és a tököm tudja mit!
    Az előző posztodban nyavalyogtál a tökös csajok ellen. Hát, ez a királylány mindnél tökösebb.
    No, én ebben a mesében nem akarok hinni, sem abban, hogy ebből lesz happy end, mert esélytelen.

    Egyébként, tanmesének kurva jó, és jól írsz, és viccesen, és szeretnivalóan, és Te is szeretnivalóan hülye vagy, de ettől még nem leszel a sorsod irányítója, sem tökös hős legény, akinek kijár a boldogság a mese végén.

    Köszönöm, leülök magamtól is!

  2. Krisz szerint:

    A sárkány nekem is szemet szúrt, hogy nem passzol oda 😀

  3. Zaphod szerint:

    Már meg kellett volna tanulnotok azt, hogy mihez illik, és mihez nem illik kommentet fűzni anélkül, hogy eme ki nem mondott vágyamat holmi komment megvonási lehetőséggel ki ne nyilvánítanám.

    Nők…

    A lényeg az, hogy a céljához eljutott, majd erre születik talán este egy újabb mese, mi nélkülöz minden meseszerűt.

    Addig is, álmodjatok szépen.

  4. Krisz szerint:

    Naaa, ennél jobb választ vártam. Pl. megmagyarázod, hogy igenis odapasszolt a sárkány és miért.

  5. Sir Artemon szerint:

    Ha mindig betartanám az illemet, és a szokásokat, akkor igen kevés egészséges irányú változást tudnék katalizálni… :U
    A rossz szabály, az rossz szabály, mese nincs! 😛

    Az a véleményem, hogy a célhoz jutás, és annak formája viszi pokolra ezt a világot, akár téged is. ha így képzeled el magadnak a happy end-et, akkor inkább azon imádkozom, hogy _így_, ne legyen Tiéd a királylányod, mert az olyan, mint a Kékszakállúval házasságot kötni, csak pepitában…:(

  6. Moya szerint:

    Hüpp-hüpp.:-(

    És mivel konstruktív gondolatom nincs, megyek is tovább.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com