Képzeld el, hogy van a nő. Nevezzük nemes egyszerűséggel,
Hülye Picsa 001-nek. Nem azért, mert ő helyezkedik el elsődlegesen életemben,
hanem mert most pont vele kezdtem a történeteimet.

(Te, annyira jó, hogy ezt ide kiírhatom!)

Szóval, van a nő!

Ki nem feltétlen a szeretők táborát gyarapította. Mondjuk azt,
hogy több volt annál. Mondjuk azt, hogy egy remény arra, hogy végre kidobhassuk
a horgonyt, minek eredménye a folyamatosan mellette ébredés, gyermeki
gőgicsélés a másik szobából, egymás idegeiremenése, majd a csodás békítő szex,
míg egy nagy harang el nem választ.

Kb. két hete írta meg sms-ben, hogy törli az üzeneteimet, és
egyébként meg nem érti, hogy miképp jutottunk el idáig.

 

Hát akkor én ezt itt elmondom.

Úgy jutottunk el idáig, hogy hosszú évekkel ezelőtt
megtalált egy társkereső oldalon. Majd ennek egy közös bulijában elvette az
eszem. Minden ott volt rajta, mitől egy pasinak feje vész, és lészen ebből
vérzivataros háború.

Nem sokáig kerülgettük egymást, mielőtt leesett volna rólunk
a ruha. Tartott ez hónapokig, majd jött a megérzés (lassan két évtizedes női
praxisom mellett ideje volt kifejlődni), hogy itten baj van, nem kicsi.

Tulajdonképp én pillanatok alatt tudok szakítani, s ez meg
is történt. Volt szomorúság, bánat, egyéb érzelem, mit pasi ugyebár nem mutat
ki. Teltek a hónapok, jöttek az új nők, majd ismét utánam nyúlt. Én is egymagam
voltam, ő az elmúlt szeretők szellemeivel küzdött, így hát ismét lekerült
rólunk a ruha.

Gondoltam, majd most. Most tényleg, most igazán.

Gondoltam én. Naiv. Ostoba.

Aztán azt is gondoltam, hogy ELÉÉÉG!!! Mert a kapcsolat csak
nem fejlődött. Volt hiba. Bennem.

Teltek a hosszú hónapok, és a nő ismét felbukkant. Dugni már
nem akart, mert úgy döntött, ő épp a változó korban van, és emiatt a végletekig
stresszelte magát. Néha felcsillant a szemében a boldogság, néha a töprengés (s
mint tudjuk, ha egy pasi töprengeni lát egy nőt, akkor ott biza jönnek a problémák,
mint a debreceni gyors). Mondta, hogy menjünk együtt nyaralni. Mondtam, hogy
juhééé!

Elmondom, hogy a nyaralásunk első másodpercében kifordult
önmagából, és átment pont abba a háklis, nekem nem jó semmi, én baromira jól
akarom érezni magam, de ebben megakadályoz az egész világ, típusú hülye
picsába, kit ha meglátott volna az utcán, vagy a társaságában, biztos
elgáncsolja, majd gúnyosan megjegyez. Nem beszélve arról, hogy a legjobb
barátomat vérig sértette (ok, és jogtalanul), mire tudta, hogy ugrok. Rettentő kevés
ember van, kit a közelembe engedek, s ha már mellettem maradtak, hát védem
őket, elszántan.

Ott tartottunk, hogy a nyaralásunk harmadik napján már
rosszul voltam, ha befeküdt mellém az ágyba.

Ez gáz! Nagy!

Alig vártam a pillanatot, hogy vége legyen, és nyomtalan mód
kitöröljem az életemből.

Gondoltam ő is így érzi. Mert ha valakihez már nem vagy
képes szólni napokig, nem veszed fel a beszólásait, nem mész bele a harcba, mit
szeretne kiváltani, akkor tudni kell, veszve vagyon minden.

Rá két hétre írt egy levelet, hogy mi bajom van. Leírtam! Oldalakon
át! Meg azt is, hogy nincs kedvem elolvasni a válaszát, úgy dobjon az életéből,
ahogy én most őt.

Nem is írt. Gondoltam megértette. De nem, mert nő.

És akkor jött az üzenet: Hogy jutottunk el idáig?

 

Idióta! Ha eddig nem jöttél rá, akkor bizony ilyen bután
fogsz elhalálozni!

Úgy, hogy nem tudtál választani a régi pasijaid, és köztem, nem
voltál képes felvállalni a barátaid előtt, kérlelhetetlenül kerested a gyenge
pontjaimat, no és a végén már nem is keféltünk.

Így!

Tagged with →  

One Response to Szóval, azt kérdezte, hogy jutottunk el idáig…

  1. Zito28 szerint:

    🙂
    Hát..IGY! És kész:) Jól megfogalmaztad..

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com