Attól, hogy kiülsz a művész kávéház teraszára egy hétfői napon, attól még nem leszel művész.

Minthogy fotográfus sem leszel attól, ha van egy fényképezőgéped, esetleg erről papírod, azt le tudod nyomni a gombot, hogy megörökítsd a pillanatot.

És a pillanat is röhej. Mert vagy vársz a pillanatra napokig, vagy beállítod a pillanatot, mivel a pillanat nem fog eléd jönni (általában).

Na persze, akit nem korlátoz a szeme a látásban, az tud ilyeneket: (klikk)

Egyébként kurvaszar az Andrássy út közepén fotózni, miközben azt figyeled, hogy mikor fordul rád egy kanyarodó autó, és egyszerűen felháborító, hogy nincs egy kibaszott hajléktalan sem akkor, amikor szükséged lenne rá. Arról nem is beszélve, hogy kereshetett volna egy rakás pénzt azét, hogy a lényét adja egy képhez.

Visszatekintve a múltba. A rómaiak Kr. e. 75-ben foglalták el a Naïssus, illetve azt a várost, mit később Naïssusnak neveztek el, és ami a Kelet-római Birodalom egy fontos része lett. 268-ban a gótok megpróbálták legyakni, de nem ment. Erre 443-ban odamegy Attila, azt jól lerombolja, mert bizonyára alvásproblémákkal küzdött, és ez erős feszültséget gerjesztett benne, mit le kellett vezetni.

A burgundok új királyságot alapítanak a Rhone völgyében, és egyébként meg roppant sokan meghalnak ebben az évben, különböző csatákban, hol vér folyik a patakokban.

49 Responses to Szösszent…

  1. szerint:

    Már a hajléktalanok se a régiek. 🙂
    Egyébként ha belepofázhatok, akkor nekem az a szimpatikusabb, ha utólag adsz pénzt, nem előre. És mindent értek, de én utálom a beállított képeket, mert hogy nekem (egomoment, bocs) a pillanat a kép lényege. Amire várni kell, az viszont igaz. De van időd, nem?

  2. Cinke-gondolja szerint:

    [Zé]: Többnyire osztom a véleményt…
    A hajléktalanok örök téma egy fotósnak, de úgy látom, hogy túl könnyű. Arcok, melyekre leplezetlen vésődött a sorsuk, arcok, mi nem akar már semmit sem takargatni, mert remény vesztettek és kilátástalanok… A fotó, csak fókuszálja a figyelmet valamire, amit szemtől szembe kerül a tekintet. De fotón bármeddig bámulhatja. Igaza van előttem szólónak… elkapni egy spontán pillanatot, majd odalépni elmondani, hogy rákerült egy képre, átadni neki egy borítékot és azt a pillanatot elkapni, amikor az imént spontán lekapott meggyötört arc hogyan alakul át, amikor a váratlan segítségért a hála átsimítja a vonásait… Persze ehhez két ember kell, hogy ezt a pillanatot is el lehessen a megszületésekor kapni. Persze én laikus vagyok, de nézd el nekem a belekotyogást, hisz lehet nem vagyok fotós, de az vagyok, aki nézi a fotókat… Talán egy átlagos, első pillantásra normál sorsú ember arcán elkapni azt a tekintetet, azt a kifejezést, ami a felszínnel takart világát mutatja… azt hiszem ezt nehéz elkapni… Persze ezt csak én gondolom így…

  3. Vandál szerint:

    Hááát, én eztet most nagyon köszönöm!
    Bár a témám lerágott csont, ahogy olvasom… 🙂

  4. Vandál szerint:

    De hol van az, amit TE csináltál?!?!?!

  5. Cinke-gondolja szerint:

    A természet is örök téma, mégsem lerágott csont… ahogy nincs két egyforma arcú hajléktalan sem… nem negatívnak szántam a jelzőt.

  6. Vandál szerint:

    Főleg, hogy az arca szándékosan nem is látszik. Hisz ő csak egy Szellem, akit csak kevesen látnak meg…

  7. szerint:

    Abszolút jó dolog láttatni ezeket az embereket. Így van. Én valamiért mindig elszégyellem magam, amikor eszembe jut, hogy hajléktalanokat fofotózzak, pedig …

  8. Zaphod szerint:

    [Zé]:
    [Cinke-gondolja]:
    Tehát azt mondjátok, hogy ez a kép http://m.blog.hu/ki/kismoszkva/image/A%20milicista%20halála.jpg azért lett minden idők egyik legismertebb háborús fotója, mert Capa elkapta a pillanatot?

    Lehet, annyit fognak ezen vitatkozni a hozzáértők, mint a torinói leplen… 😉

    [Vandál]: Jön, csak nem találom a fókuszt…. 😀 Itt a gépemen, dolgozom rajta, de ….. jááájjj…. 🙁

  9. szerint:

    [Zaphod]: Nem értem, mi a kérdés. A képen az ember életének utolsó pillanatát sikerült Capának fotóra örökíteni.
    Mondjuk annyiban módosítanám az általam mondottat, hogy a megörökített pillanatnak valamiért jelentősnek, mondanivalóval terheltnek érdemes lenni.
    De ettől függetlenül én azt gondolom, a fotózás a pillanat művészete. Az, hogy a megörökített pillanat mit fejez ki, az más kérdés. Sokszor fejez ki akár egy egész korszakot, egy nagyobb, az örökkévalóság felé mutató gondolatot. Na ez most lehet, hogy nagyon zagyva. Majd gondolkodom rajta. ::))

  10. Zaphod szerint:

    [Zé]: Az a kérdés, hogy beállított e a kép, vagy elkapta e a pillanatot?

    Ezen már vitatkoznak egy ideje. Most pl. az egyik előadótanárunk elköpte, hogy megtalálták a negatívokat, mik bizonyítják, hogy egy párszor megpróbálkozott Capa azzal, hogy ez a pali meghaljon… 😉

  11. szerint:

    [Zaphod]: Jaaa. Hát ezt nem tudtam. Akkor menjen a Capa a fenébe. 🙂

  12. Cinke-gondolja szerint:

    [Zaphod]: HA ebben a pillanatban az őt eltaláló golyó mellé ment volna, a képen más lenne és nem lenne minden idők legismertebbje… ez egy előre láthatatlan pillanat volt, Capa is a laborban látta először, hogy mit is sikerült megörökítsen…

  13. Cinke-gondolja szerint:

    [Zaphod]: Ohh..most olvasom csak ezt a momentumot… ezek szerint halálra fotózták szegény embert…

  14. Sir Artemon szerint:

    [Zaphod]: Meghalt egyáltalán?

  15. Zaphod szerint:

    [Sir Artemon]: Meg, csak állítólag nem akkor, mikor a fotó készült, vagy egyesek szerint pont a fényképezéshez beálláskor… Bizonyítékok nem voltak, mert a negatívok eltűntek (Eddig….???).

    De szerintem lényegtelen.
    Vitathatatlan, hogy az akkori időszak egyik legfontosabb fotója volt. És ha előre beállított….. na bumm… Az értékéből, és a hatásból, mit kiváltott akkor, semmit nem von le.

    Ez olyan, mintha kiderülne, hogy Dian Fossey nem halt meg, illetve nem nyírták ki az őserdőben, hanem mondjuk most 88évesen épp azon káromkodik, hogy eldugult a lefolyója, és nem talál magának vízszerelőt. Kétlem, hogy akik azóta megpróbálják védelmükbe venni a hegyi gorillákat (és talán pont az ő hatására), köpnének egyet a hegyen, majd mindegyik hazahúzna sörözni…

    😉

  16. Sir Artemon szerint:

    [Zaphod]: Ha magamból indulok ki, engem egyetlen egy olyan fotó sem töltene el izgalommal, ahol éppen valakit meghalni vagy szenvedni látok, mert ez szerintem olyasmi, ami beteges dolog. Pl. a keresztre feszített Jézustól is borsódzik a hátam, mert azt a képzetet kelti bennem, hogy aki ezt nézi, bámulja, imádja, az egy tehetetlen senki, nulla emberi jóérzéssel. Ha a világ nem lenne teli közönnyel, akkor soha nem készülnének ilyen fotók, mert mindenki a bámészkodás helyett inkább cselekvésre adná a fejét.
    S nem, nem értek egyet azzal, hogy meg kell mutatni a világnak ezeket a dolgokat, és ehhez a jó kis távoliságot erősíteni az emberekben, hogy hát máshol is szenvednek, de nekem kényelmes a kis tévém előtt, meg a luxus fogyasztási cikkeim közötti fotós újságom olvasgatása közben, és igazából úgyis messzi van, és igazából úgysem tehetek semmit, maximum a hozzászokás révén elviselem egyre jobban azt a tényt, hogy halál-szenvedés-zsarnokság-pusztítás szennyezi az egész bolygót.
    Minél több ilyen kép és felvétel készül, annál jobban nő a közöny.
    Aki kultiválja ezeket a képeket, az az emberi psziché poklát támogatja, és akármilyen durván hangzik is, ezen a véleményemen nem fog változtatni semmi. Mint ahogyan egy ilyen kép sem adott hozzá egy betűt sem a világhoz.

    (Hú, ma következetesen lázongó, forrongó, renitens, és rebellis hangulatom van.)

  17. Zaphod szerint:

    [Sir Artemon]: Abban tökéletesen egyetértünk, hogy ma következetesen lázongó, forrongó, renitens, és rebellis hangulatod van!
    😉

  18. Zaphod szerint:

    Jut eszembe! Hogyan cselekszel, ha nem mutatják meg neked a világod?

    De tudod mit? Annyira felháborító 😀 volt a kommented, hogy ez megér egy külön posztot! 😉

  19. Thiliell szerint:

    [Zaphod]: Tudod, Zap. Ha mindenki csak a saját környezetében annyit tenne a körülötte szenvedőkért, amennyit csak képes, akkor nem kellene a világ másik felébe menni és tudósítani arról, hogy ott szenvedés van. Mert azért mennél a világ másik felébe, hogy megismerd azt, és ott tapasztalj, és amikor ott vagy, akkor a tapasztaltaknak megfelelően cselekedj. Azaz, ha szenvedést látsz, akkor éppen ott segítesz ezen a szenvedésen. De nem. Az emberek nem ezt teszik. katasztrófa turizmus van, meg rém-híradó, meg csámcsogjunk a másik nyomorán, meg aljasítsunk le mindent és mindenkit, és a VV villába is már bűnözőket raknak, de miért? Hogy csökkentsék a tolerancia küszöböt a devianciával szemben. Ez mit eredményez? Azt, hogy ami beteg volt, az lesz a normális. És ami egészséges, az lesz az elérhetetlen. Mindez betegíti az egészet. Alapjaiban rothasztja a világot.
    Az nem baj, ha háborogsz. itt az ideje azon háborogni, aminek van értelme…

  20. szerint:

    Zap találtam fotós romantikus világmegváltós srácot. A ted.com-on még könnyezni is tudott. http://www.aaronhuey.com/
    Szép színes, kontrasztos fotókat csinál. De amit mondott a konferencián, abban kicsit talán kapcsolódik a témához. Arról beszélt, az emberek hogy kussolnak dolgokról. És lehet, hogy az van, hogy az emberiség történelme azoké az embereké, akikről hallgatni szeretnénk. A teátrális fordulatokat leszámítva is érdekes.

  21. Sir Artemon szerint:

    [Zé]: Mitől világmegváltós?

  22. szerint:

    [Sir Artemon]: Egyrészt mert társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet a képeivel, másrészt a jelző elsősorban az előadásának szólt, amiben a Pine Ridge rezervátumban élő indiánok helyzetéről beszél. Ehhez tartozott a teátrális jelző is. Utóbbi nyilván, mert egy dög vagyok.
    http://www.ted.com/talks/aaron_huey.html

  23. Thiliell szerint:

    [Zé]: Hja, belehallgattam. Igen, talán így van értelme a fényképeknek is, ha társul mellé gondolat és cél is. Ettől függetlenül, néztem a háborús, meg drogháborús képeit, és ugyanazok a rossz érzések vannak bennem, amikről fentebb írtam. Nem vagyok biztos abban, hogy ennek valahol nem öncélú vonatkozásai vannak, utalva itt a teatralitásra. De ez csak azért van, mert én is gonosz vagyok néha.
    Továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy ott kell tenni és segíteni, ami közvetlenül az orrunk előtt van. De nem tesszük meg. Pedig sokkal többet és nagyobb dolgokat lehetne ezen keresztül elérni. Az önzetlenség eme fokát viszont eddig csak az amish közösségekben láttam.(Most hagyjuk, hogy más oldalon milyen a viszonyulásuk.)
    Amondó vagyok, hogy a jó példák mutogatásával sokkal többet lehetne tenni a világért, mert a szenvedés mutogatásával. Megérne egy kísérletet.
    Remélem Zaphod már kialudta a sokkot, és hajlandó írni is! 😀

  24. répa szerint:

    [Thiliell]: Tökéletesen egyetértek Veled abban, hogy valóban bárhová is nézünk azt látjuk hogy tolerancia küszöbünk lecsökkenésével a torz dolgokat kezdjük normálisnak látni. De én úgy érzem, hogy e között a torzulás és a fotók által bemutatott “világ” között nem helyes párhuzamot vonni.
    Egy jó fotó olyan mint egy jó könyv. Egy jó fotóból olvasni lehet: információt hordoz, körülményeket, helyzeteket, érzelmeket mutat be.
    Ugyanakkor az arra fogékony embernél sokkal ébresztőbb hatású lehet mint egy újságcikk, vagy egy könyv..Hallasz, olvasol a harmadik világbeli problémákról és igen, annyira nem érint meg hiszen nem Téged érint, messze van és itt is meg van mindenkinek a maga keresztje.
    Ugyanakkor ha egy összekuporodott, haldokló gyermekről eléd tolnak egy fotót akkor nem azért meredsz rá, nem azért kérdezed meg hol készült, mi történt a gyerekkel mert izgalomra vágysz..Hanem mert megérint, mert azt amit eddig csak olvastál , hallottál most meg is mutatják Neked és ezzel a mások problémája mindjárt ezer mérföldekkel közelebb kerül Hozzád..
    Szükséges hogy láttassák az emberekkel, hogy mi történik tőlünk távol eső helyeken, szükséges hogy felkeltsék velük szociális érzékenységünket – mert ez szükségeltetik ahhoz, hogy mi is tudjunk cselekedni, segíteni, átérezve más emberek helyzetét.
    Van, igen hogyne lenne a mi környezetünkben is rengeteg probléma de kérdem én, mi emberek nem tudunk rangsorolni azon túlmenően hogy mindenkinek megvan a saját maga keresztje? Nem látjuk a különbséget a nálunk lévő katasztrofális gazdasági helyzet és egy olyan ország helyzete között, ahol nap mint nap halnak éhen kicsiny gyermekek, ahol nap mint nap ölik egymást – legfőképpen ártatlanokat- emberek, vagy ahol egyetlen csepp tiszta ! víz felbecsülhetetlen értékkel bír stb.. stb..?
    Tudod mi a válasz? Nem! Nem feltétlenül látják ezt emberek.Egyszerűen azért mert az ő hétköznapi életükben ez nincsen jelen, egyszerűen kiesik a látóterükből és ha néha meg meg hallanak valamit inkább befogják a fülüket semmint szembesüljenek dolgokkal.
    Hát erre valók a fotók. Hogy ezt megmutassák, felhívják rá a figyelmet szavak nélkül is…hogy tudatosítsanak bennünk olyan dolgokat (is), amikről nem akarunk tudomást szerezni..

  25. répa szerint:

    http://onagy.nolblog.hu/archives/2007/09/11/78861/

    Nem hiszem hogy valaha ennél felkavaróbb fotót készített volna bárki is. Ez a fotó hatalmas port kavart, és rengetegen kapták fel a fejüket rá a civilizáltabb országokban…

  26. Thiliell szerint:

    [répa]: Oké, érzékelem a kondicionáltság erejét… Valld be, hogy Téged miben változtatott meg az, hogy Afrikában, Mexikóban, Távol-Keleten szenvedő gyerekeket láttál. Miben lettél jobb ember ettől a látványtól, és hogyan tettél tanúbizonyságot arra, hogy jobb ember vagy? Többet segítesz ezért másoknak? Kevesebbet eszel? Környezettudatosabban élsz? Nem veszed meg az imperialista és kapitalista világrend globalizációs hatásainak eredményeként a harmadik világban élők kizsákmányolása során fillérekért gyártott Made In China/India/Mexico/Nigéria stb. termékeket? Nem fogyasztasz gazdag kapitalista tulajdonban lévő cégek termékeit? Elutasítod a kőolajszármazékokból gyártott drága kozmetikumokat? Nem veszel parfümöket? Többet adsz a koldusnak? Elmész a szomszédba és kitatarozod a lakását önként és dalolva? Elutazol Afrikába, hogy a saját kezeddel adjál be védőoltásokat? Egyáltalán elmész egy közeli gyerekotthonba és mesét olvasol az anyátlanoknak? Megteszed ezeket?

    Mutass nekem egyetlen olyan embert – hétköznapit, nem gazdag pénzben fuldoklót, aki a karitativitással is reklámozza magát és önigazolja a rengeteg pénzét -, akit jobb emberré tett az, hogy halálról, háborúról gyilkosságról szenvedésről látott fotókat!
    H atudsz ilyet mutatni, akkor azt mondom, oké, tévedtem. De ha ez a tendencia nagyobb arányban érvényesülne, akkor nem itt tartana a világ. Ergo, a nagy számok törvénye működhet maximum ebben a helyzetben, és nem az, hogy ez a pszichés realitás. Azaz, a józanság azt diktálja, hogy ezzel nem a jót szolgálja senki.
    Maradok rebbellis alázatos szolgátok. 😀

  27. Thiliell szerint:

    [répa]: Nem tudom egyelőre megnézni, mert karbantartják. Viszont van valami párhuzam ebben és abban, amit pszichoterápia címén csinálok/lunk. Szóval, vannak ezek a görög drámák, ahol megjelennek a konfliktusok, megtörténik a tragédia, jön a katarzis, a felismerés, a bűntudat, majd a következményekkel való szembesülés. De nincs benne valami: nincs benne változás. A katartikus események elhozhatják a felismerést, de nem hozzák el a változást. A pszichológiai gyakorlatban a felismerés alapvető szükségszerűsége annak, hogy a változás létrejöjjön, de nem elégséges hozzá.
    A képek hozhatnak felismerést, de nem hoznak változást. Ugyanakkor nem a kicsi embert kell sokkolni ezekkel a problémákkal, amikor még a saját környezetében sem ismeri fel sem a problémát, sem a változtatás lehetőségeit. Azzal, hogy katartikusan sokkolunk másokat ilyesmikkel, azzal megadjuk a “circensis”-t, csak extrémebb formában. Valaki fotókat néz, valaki színházba jár. Igen, de az attól még cirkusz marad. És engem a cirkusz nagyon zavar!
    A változás és a változtatás a józanság síkján zajló dolog, ahol az ember nem határok közé szorítva érzi magét, hanem a saját határain belül felismertetik vele a cselekvőképességét. A cselekvőképességet kellene reklámozni, nem a tragédiát, és micsoda eltérő kommunikációt és képi világot jelent a kettő!

  28. Thiliell szerint:

    [Thiliell]: Ja, és hogy nem támadás ez az egész!
    Magamból indulok ki. Engem nem tett sem jobb emberré, sem együttérzőbbé mások szenvedése. Sokkal inkább a tehetetlenségemet, a bennem lévő szenvedést erősíti meg ez az egész, azt hogy nyomorult az ember és nyomorult is marad. Nem cselekszem meg emiatt több jót, mint amire képes vagyok, és sajnos azt kellett tapasztalnom magamon, hogy minél több szenvedésnek teszem ki a saját élményvilágomat, annél jobban bezárok, elzérom magamat az együttérzéstől, egyre tompább és érzéketkenebb leszek, mert nem tudom elviselni annak a tudatát, hogy tehetetlen vagyok, és közben meg fáj valami kegyetlenül. A minap még azon is bőgni kezdtem, hogy 5 évre visszamenőleg el akarják venni adóban a végkielégítések egy részét, pedig nem hogy végkielégítésben, de még munkahelyben sem nagyon volt részem az elmúlt 5 évben! 🙂 Szóval, bennem a rossz érzést kelti minden ilyen dolog, és nem a tetteket és a lehetőségek erejét mozdítja meg bennem. És ha egy embergyerekről elhisszük, hogy alapvetően az együttérzés és a szeretet erejével születik meg, amely mások segítését és támogatását ösztönösen jelenti, akkor nem hihetjük azt, hogy bárkit is felnőtt korában az tesz majd jobbá, ha a tudatát a pokollal bombázzuk.
    Ennek egy részről sosem volt semmi bizonyítéka, sőt, inkább az ellenkezője derült ki, a másik, hogy teljesen ellentmond a psziché realitásának.

    Ok, befejeztem.

  29. szerint:

    [répa]: [Thiliell]: Szerintem érdemes lenne szétválasztani két dolgot. Aztán lehet, több lesz belőle.
    – Egyrészt a művészet, a fotóművészet is, láttat. Olyasmit láttat, ami gondolkodásra is késztethet, ami gyönyörködtethet is, ami változást hozhat a befogadó életében. Mindez lehetőség. Méghozzá nagy lehetőség.
    – Másrészt a fotósnak se több, se kevesebb a felelőssége, mint a nem fotósnak. Ebben én semmi különbséget nem látok.
    Az viszont biztos, ha tehetséges, ha láttatni tud, jó, ha olyasmit láttat, ami változtathat a világ sodrásán. nem gondolom, hogy egy kép kilóban lemérhető hatással tud bírni. Illetve nem úgy, hogy ettől akkor mindenki környezettudatosabb lesz, Afrikába megy oltani stb. Annál is inkább, mert hát egy másféle kultúrára vonatkozó következtetést, esetleg elmarasztaló véleményt megfogalmazni aggályos dolog.
    – Volt még szó a helyben, vagy a távoli tájakon készült fotókról. Ehhez tényleg nem tudok okosat, mindenre érvényest mondani. El lehet menni messzire, ha a fotóst a másféle világ inspirálja. Itt lehet maradni hajléktalanokat fotózni, ha az. Nem tudom értékrendi sorrendet elképzelni a kettő között.
    Amiben viszont biztos vagyok, a fotózás eszköz lehet arra, hogy azok az emberekről is gondolkodhassunk, akikről sokszor inkább hallgatunk. Ha ennyit tudunk tenni, az is valami. Ha mást tudunk tenni, az is. Nem kell sorrendet állítani. Segítsen mindenki úgy, ahogy képes. Ezért nem ítélem el a szociofotósokat sem, akik megörökítik a tragédiát. Ők ezt tudják felvállalni a dologból.

  30. Sir Artemon szerint:

    [Zé]: Oké, egy részről egyet értek, másik részről halált fotózni nálam kiveri a biztosítékot. Az is, amikor azt fotózzák le, ahogyan mások tönkreteszik magukat – pl. lövi magát kábszerrel, iszik, mint a kefekötő, vagy véresre ostorozza magát -, illetve amikor szenvedve haldokolnak. Ezek a szememben tabu dolgok, amiket nem fényképen kellene mutogatni, sem híradókban. Mert ez nekem azt mondja a fotósról, hogy ott voltál, de csak bámészkodtál. Minek mentél oda, ha arra sem volt eszed, hogy segíts a másikon, vagy tiszteletben tartsd a legkiszolgáltatottabb helyzetében. Ez nekem szentségtörés. És ezért dühössé tesz. Ha én haldokolnék, én fetrengenék vérben, vagy halálos betegségben, és azt sem tudnám, hogy hol vagyok, ki vagyok éppen, ha így készülne rólam fotó, azt megalázásnak venném. Mert a fotós ehelyett odajöhetett volna, és foghatná a kezemet, hogy ne haljak meg egyedül, vagy hogy velem legyen az együttérzésben.
    A szociofotó, az más. a Nyomor, és élethelyzetek megmutatása, az más kategória. A szépség megmutatása is más kategória. De itt a fent említett fénykép kapcsán a szenvedésről beszéltünk.
    S ha ebből indulunk ki, igenis a fotósnak is van felelőssége, pont annyi, mint a nem fotósnak: a jelenlét felelőssége. Ő van ott, ő ment oda, ő nem tesz akkor és ott semmit, és még a tiszteletet sem adja meg. Ez a szememben vérlázító. A normális ember úgy reagál erre, hogy eldobja a gépét, és szalad segíteni. A beteg ember közönyét nem akarom a fényképezőgépen át látni.
    Tudod, ez olyan, mint amikor egy tudós ember nagyon okosakat beszél, ír, kutat, de egy idő után a tudása okoskodássá válik, mert képtelen azt a tapasztalatokhoz és a tanítványaihoz igazítani, és a dolog öncélú tudálékossággá válik. Az ilyen embert egy pontig lehet értékelni, de azon a ponton túl hasznavehetetlenné válik az egész lénye. Sőt, a valódi tudás útjába áll majd a tudálékossága és okoskodása.
    Hasonló párhuzamot észlelek ezekkel a fotókkal kapcsolatban is: öncélúak, cirkuszi mutatványosságok, borzongatva szórakoztatnak, és kiszolgálják a beteg elme szenvedés iránti perverzióit, de ennyi.
    S mondom én mindezeket úgy, hogy én számtalanszor akartam menni misszióba önkénteskedni, meg elmenni apácának, meg katasztrófákhoz menteni, és a többi. De rájöttem, nekem itt van dolgom, és itt sokkal többet tehetek másokért, s itt nagyobb szükség van a két kezemre és a tudásomra, mint a világ más pontján. Ehhez józanság kell, nagyon nagy józanság, hogy belásd a saját tehetetlenséged buktatóiból való menekülés, és a könnyebbik út csapdái rejlenek ebben a nagy világmegváltósdiban.
    Az a srác, akit Répa linkelt legalább belátta, hogy fotózni nem elég… De túl sok fotóriporter még ide sem jutott el… :U

  31. répa szerint:

    Te Thiliell, mi van ma Veled? :)))) Csak úgy kapkodom a fejemet….
    Nem tudom kire milyen hatással volt/ van a kép amit egyenlőre nem tudtál megnézni, csak azt tudom elmondani hogy rám milyen hatással volt.
    Egyrészt megismertetett, láttatott velem egy problémát -amiről addig halvány lila gőzöm sem volt.
    Másrészt elindított bennem egy folyamatot ami által megtanultam értékelni és becsülni az én saját nyomorult életemet. Azóta bármilyen probléma áll elő az életemben azt mondom, hogy összetehetem a két kezemet azért hogy vagyok, hogy élek, hogy így élek- élhetek- ahogy (pedig nem könnyű az életem). Az én problémáim eltörpülnek az ő problémáik mellett…
    Toleránsabb, együttérzőbb lettem más emberek irányába, nem átalkodok segíteni egy egy rászorulónak a kereteimen belül, képes vagyok lemondani dolgokról -más javára.
    Azóta figyelemmel kísérem az ilyen és ehhez kapcsolatos országok, emberek sorsát, tragédiáját és ha van rá lehetőség (pl. segélyszám, bankszámlaszám, unicef, vöröskereszt) innen segíteni, megteszem.
    És segítenék a helyszínen is, de úgy érzem tudásilag nagyon messze vagyok attól hogy személyemmel bármilyen érdembeli segítséget nyújthassak az anyagiakon túlmenően.És itt az a pont ahol elmondom, ezredszer már az életem során: iszonyatosan sajnálom hogy nem ismertem fel hamarabb hogy orvosnak kellett volna tanulnom.
    Lehet hogy a tényleges, “valódi” tettekhez képest ez kevés, de azt mondom több a semminél.

  32. szerint:

    [Sir Artemon]: Szerintem fotóriporternek lenni nem olyasmi, mint fotóművésznek lenni. Illetve ez a kettő lehet egy ember, csak más a tevékenység. Úgy mondom, lehet valaki hírlapíró és író, de a kettő nem ugyanaz. Még akkor sem, ha az ember, aki a tollat fogja, azonos.
    Nem a szándékos borzongatásról, meg a lelketlen fényképezésről beszélek. Azt nem hívnám művészetnek semmiképp.
    Az pedig, hogy ki hogyan akar segíteni, akar-e, sikerül-e neki, nem az én értékítéletemre tartozik. Mindenkinek magával kell elszámolnia. Vagy Istennel. Ahogy tetszik. ::))

  33. répa szerint:

    [Sir Artemon]: Na, hamarabb kommenteltél mint ahogy én megírtam.
    Most már vágom, hogy a halál, az elesettség fotózása nálad magához a fotóriporterhez kapcsolódik negatív értelemben.
    És ebben igazad van. Vitatható hogy milyen érzelmi világa lehet annak a riporternek aki képes egy vérében fuldokló embert lefotózni ahelyett, hogy segítene neki.
    Nyilván, hogy mit tesz függ a lelkületétől illetve a lehetőségeitől, de befolyásolhatja a hivatástudat is..
    Nem is akarom megérteni mi dönt akkor, ahogy Zé is mondta majd elszámol magával, vagy Isten előtt a tetteivel.
    De ha szétválasztjuk a fotós személyiségét magától a képtől ami üzenetet hordoz, még mindig úgy látom: a képre szükség van ahhoz, hogy láttasson.

  34. Zaphod szerint:

    Húúúbazdmeg…..
    Mindig az volt a vágyam, hogy olyan weboldalt hozzak létre, ami magától megy.

    Az utóbbi pár napban elhanyagoltam ezt a helyet, de már alig várom, hogy este írhassak ide!

    ŐŐőő…. asszem most szeretem a freeblogot! 😉

  35. Sir Artemon szerint:

    [répa]: NEm tudom, mi van velem. Azt hiszem, a tököm teli van a világgal, és az emberekkel. Nagyon haragszom pár dolog miatt, és most morgok napok óta mindenen. És ahol emberi hülyeséggel szembesülök, ott elkezdek lázongani. Most gondolhatod, hogy ez mit jelent… Tegnap pl. kifejezetten sértésnek vettem, hogy fel kell kelnem, fel kell öltöznöm, meg kell fésülködnöm, hogy szociokompatibilis legyek. Minden marha kényelmetlen volt rajtam.

    No, a fotókra visszatérve: Én nem ítélkezni akarok ezek felett az e,berek felett. Ennek az egésznek az a célja a részemről, hogy rámutassak arra a momentumra, hogy mennyivel több kárt, mint hasznot hoznak ezek a dolgok. Személy szerint nincsen emlékem arról, hogy mennyi halált ábrázoló dolgot láttam a világról gyerekkoromban, de emlékszem, hogy alig voltam 11 éves, amikor már egészen biztosan tudtam a felnőttekről, hogy katasztrófálisak. Miután elolvastam A kis herceg-et, eldöntöttem, hogy én soha nem fogok felnőni, mert a felnőttek borzalmasak. Pont a fentiek miatt, a közöny, a vakság, a figyelmetlenség, az érdektelenség, az önsajnálkozás, az önzőség, a magamutogatás, és a többi miatt. S emlékszem, hogy gyerekként mindig azért imádkoztam, hogy Isten, vagy akárki megóvja a bolygón azokat a dolgokat, amik szépek és jók, és védtelenek. (De Isten szart az imámra, így elég dühös vagyok rá is. De ez mellékszál.) Szóval, felnőttem, és rá kellett jönnöm arra, hogy engem is pont olyanná tudnának tenni ezek a dolgok, amilyenné nem akarok válni, és hogy muszáj volt felismernem, hogy ezt mivel érik el nálam. És csak leírtam, amit magamon tapasztaltam, és látok másokon is. Most pedig már a munkám miatt bizonyosságot is szereztem erről, hogy másoknál is ellenhatást vagy hozzászokást eredményeznek ezek a dolgok. És bennem van egy állandó paranoia, hogy direkt tompítják az embereket, nehogy elkezdjenek józanul gondolkodni, és fellázadni mindezen működésekkel szemben, mert akkor a világot forgatnák ki a sarkaiból. Mert amikor arról van szó, hogy valakiket állandó háborús rettegésben és nyomorban tartanak, akkor a magyar gond nélkül bekajálja azt, hogy a kormányunk az alkotmányunk módosításával korlátozza a saját szabadságunk feletti döntési jogainkat. Két reklám között a brazil sorozatok és a rém-híradó mellett ez már nem is információ. És így nem mennek ki az utcára megint hidat foglalni, vagy őrjöngeni, hogy ezt mégis hogy a picsába gondolták akkor…
    S ez iszonyú nagy fegyver! Úgy uralják a gondolkodásodat, hogy azt hiszed, ez a természetes… A magam részéről én ezt nem tűröm el, és nem is akarom eltűrni. Aztán majd jönnek, és jól betörnek majd… 🙂 :U

  36. répa szerint:

    Artemon, mindenkinek vannak időszakai, ne izgulj. :)Mellesleg nagyon is értem miről beszélsz, helyes dolgokra mutatsz rá csak meglátásom szerint amire Te rámutatsz azok a “közeli” dolgok…Na most ezt hogy is magyarázzam meg érthetően…?
    Te az emberi oldalára mutatsz rá, arra hogy van egy mitugrálsz aki vígan fütyörészve odamegy az épp belövésre készülő drogoshoz, vagy a gépét élesre töltve lesi az alkalmat mikor áll elő olyan helyzet amikor valakit éppen fejbelőnek, vagy mikor hal éppen éhen egy gyermek..Ahelyett hogy ha már ott van, kitépné a drogos kezéből a tűt és elhajítaná a francba, becipelné kórházba, vagy szólna hogy te állj odébb mert lelőnek, vagy felemelné a gyermeket és elvinné valahová ahol élelemhez juthat.
    Ez kicsit olyan mikor én gyermekkoromban teljesen elborzadtam azokon a fotókon és felvételeken amikor oroszlánok éppen átharapták egy gazella torkát…és egyszerűen nem értettem, hogy lehet hogy akik ott vannak nem zavarják el a vadállatot, nem védik meg azt a szerencsétlen jószágot..?!
    Akkor anyám azt mondta nekem, hogy ebbe nem szabad beleavatkozni…ez a természet rendje.
    Nem akarom félrevinni a témát, mert a borzasztó élethelyzetek nem a természet rendjét követik tehát nyilván a beavatkozás szüksége vagy szükségtelensége is vitatható ebben a helyzetben.
    DE. Aki fotósnak áll és ezt hivatásszerűen űzi, attól függően hogy milyen területen űzi ezt – közvetíteni, mondani akar valamit.
    Ennek a legnehezebb területe az emberekkel, a nyomorral, a halállal, a lecsúszással kapcsolatos dolgok közvetítése.
    Te ebből most konkrétan a fotós személyiségét és annak valós vagy vélt devianciáját értelmezed üzenetként (deviáns üzenetként)- ezt neveztem én fentebb “közeli” értelmezésnek. Te ezt nem választod el a “távolabbi” értelmezéstől, ami magának a fotónak (fotós nélküli) az üzenete.
    Már pedig ez azért a “távoli” üzenet, mert ez megy szét a világban, ez jut el az emberekhez, erre kapják fel az emberek a fejüket, hogy “baj van, nagy baj van, segíteni kell az ottaniaknak”.Az emberek az üzenetből értik meg, hogy baj van, baj van a világgal, rossz irányba megyünk és ez készteti őket gondolkodásra, vagy adott esetben cselekvésre.Mondhatnám úgyis, hogy a fotós személyisége egy ilyen volumenű információ mellett egyszerűen eltörpül, semmibe vész.
    A fotós személyisége a kép által egy torz, negatív üzenetet hordoz de a fotó a maga negatívságával egy pozitív üzenet hordozója: felhívja és összpontosítja a figyelmet, segítségre, változtatásra búzdít.
    Ezt akár paradoxonnak is nevezhetjük.
    A másik kérdés meg, hogy el lehet mélázni azon hogy a fotós vajon mennyire deviáns. Nem tudhatjuk, hogy nem zokogott e utána órákig, hogy mennyire sokkolta a látvány és mennyire koncentrált és ezáltal blokkolta cselekedeteit amikor meglátta a szituációban az önmagán túlmutató üzenetet.
    Egyáltalán nem biztos hogy a Pulitzer díj lebegett a szeme előtt, lehet hogy az volt benne, basszátok meg, erre figyeljetek, ez az ami fontos lenne a szaros kis problémáitok helyett…És ki tudja mennyire munkált benne saját önzése: lehet hogy egyszerűen csak ennyire meg akarta mutatni és lehet eszébe sem jutott hogy ez neki hírnévvel, pénzzel akármivel járhat.
    Persze, lehet ennek ellenkezője is ezzel csak azt akarom megmutatni hgoy egy ilyen helyzet paradoxon szituációk sokaságából tevődik össze, és azt sem jelenthetjük ki biztosan hogy deviáns egy ilyen ember…
    Minden relatív és minden nézőpont kérdése.
    Te meg nyugodj meg, lazulj el, élvezd amit lehet, mert ma van a Te napod!. :)))

  37. répa szerint:

    Zap, azt hittem már átmentél Godotba…. 🙂 Örüljél, fut a blog nélküled is. 🙂
    Jut eszembe, nem tudjátok hogy fordulhat elő hogy a blogom tegnap a szokásos napi átlag látogatókhoz hatszoros látogatottságot produkált…?
    Nekem csak az jutott eszembe hogy talán valahova kitette valaki a linket. De azért érdekelne hátha van rá más magyarázat is.

  38. Sir Artemon szerint:

    [répa]: Én ezt mind értem, és kicsit olyan ez, mintha vegyük a lehetséges értelmezések közül a legjobb indulatút, De, ami szent az szent, és abból nem engedek. Ha megiszol egy liter festéket, és a falra hányod, attól az még nem lesz művészet, mert megmutat valamit a gyomrod reakciójából. Érted, hogy mit szeretnék? Ami torz az torz, a legjobb indulat szerint is. És nem tudom elfogadni, hogy a torz lelkek világát mutogassuk úgy, mint ami elfogadható és “normális”. Ez olyan, mintha a skizofrének terápiás anyagából hoznék létre egy művészeti kiállítást. Az érdekes, és tanulságos lehet, de nem a normális képi világ. És ők nem művészek, még akkor sem, ha művészi eszközökkel fejezték ki magukat, és ezzel a saját gyógyulásukat segítették.
    A fotózásnál is meg kellene húzni a határokat. A képi tartalom, a filmek, a dokumentumfilmek korhatárosak, tartalomhatárosak. Nem teszek ki pornót közszolgálati tévébe. Nem teszek ki halált és szenvedést 18-as karika nélkül. Nem díjazok egy fényképet csak azért, mert haláltusát ábrázol. Nem engedem ki a normákat és a kereteket egy bizonyos határon túlra, mert abból káosz születik. Én ebben komolyan hiszek. És vszleg semmi bajom nem volna ezekkel a képekkel, ha nem okádnék már a belém tömött vizuális mérgektől…

  39. Sir Artemon szerint:

    [répa]: Nekem múlt kedden volt valami 250 körüli újratöltésem a blogban 4 egyedi látogatottsággal. Szerinted? Amúgy is, véleményem szerint nem jó a statisztika. Tudom, hogy van, aki Angliából rendszeresen látogat, mégis alig írja ki a listában, hogy 1-2 látogatás van onnan.

  40. répa szerint:

    Nem tudok mást mondani, mint eddig, teljesen megértelek, igazad van – de van egy másik üzenet is, amit nyilván ha nem szakértő találja szembe magát vele (Te vagy a szakértő.:))) , akkor más információt kommunikál..
    Na már fáradt vagyok agyilag. :)Nem baj ha ebből már egy kukkot sem értesz. 🙂
    Offolom is a témát.
    Nem tudjátok véletlenül hogy tudok egy blogbejegyzésemhez zenét csatolni úgy, hogy ha azt a bejegyzést olvassák az automatikusan elinduljon?

  41. Zaphod szerint:

    [répa]: Írnék ide basszus, de itt szopok egy rohadt, mocsadék PC-vel 6óra óta, és most ott tartok, hogy mindjárt lesöpröm az asztalról, belerúgok kettőt, és elkezdek rajta ugrálni!
    Felrobbanok az idegtől!!!!! :(((

    Kuraanyját!!!!!!!!!!

  42. répa szerint:

    Ááá baszki, már azt hittem becsajoztál és eldobtad a klaviatúrát. :)))
    Thiliell, muszáj még kérdeznem valamit, nem hagy nyugodni…
    Mi a különbség a születés és a halál között ebben a felállásban? Mért elfogadott dolog az hogy ha gyermeke születik az embernek kattingatja végig a gépet és mért nem elfogadott dolog egy halálesetet megörökíteni?
    Ha lecsupaszítjuk ezt a témát, akkor azt kell mondanom mindkettő az élet velejárója, természetes folyamat. A világon mindig volt születés és mindig volt halál…Mért örvendetes esemény az egyiket bemutatni, míg a másikat mért soroljuk (már aki) a deviáns kategóriába?
    Én minél többet töröm ezen a fejemet, annál értelmetlenebbnek tartom azt a tézist hogy a jó dolgokat bemutatni jó dolog, a rosszakat viszont beteges..Hiszen mindkettő az élet velejárója, nem?
    Én úgy érzem, hogy ha csak a szépet és jót mutatnánk be- az hazugság lenne..
    Neked mi erről a véleményed?
    Egyébként meg a kép hatására ma egyre többet töröm a fejemet apám halálán is.
    Borzasztóan megrázott a halál előtti szenvedése,haláltusája de ott voltam vele, a karjaimban halt meg – és annak ellenére hogy vannak napok mikor úgy érzem beleőrülök a hiányába, ha igazán őszinte akarok lenni azt kell mondanom hogy így hogy részese voltam a halálának, vele lehettem, láttam megszűnni a fájdalmait és kisimulni a fájdalomtól ráncba torzult arcát – hogy “szép” volt. Igen, az egyetlen halállal kapcsolatos élményemre azt kell mondanom, hogy szép volt. A halál megváltó volt, enyhülést, megnyugvást hozó. A halál önmagában pontosan olyan misztikus, szép mint a születés.
    Az a negatív amit hozzá kapcsolunk – a fájdalom, a másik ember elvesztése, hiánya. Az, amilyen űrt hagy bennünk. Szal az az érzésem, hogy a halált, a saját érzéseinkkel ruházzuk fel és ezért tekintünk rá borzalmas dologként. A születést meg az öröm miatt pozitívval, és ezért tartjuk szép dolognak.
    Lehet hogy deviáns lettem..

  43. Thiliell szerint:

    [répa]: Én a szülő nők videózását sem kultiválom. Az is szent dolog, azt nem mutogatjuk, és nem nézzük vissza. Áááá! Ez is beteges.
    A halálnak pont az a lényege, amiről beszélsz: ott lenni, megélni, együtt lenni a másikkal, elfogadni, hogy a halál fájdalmas, a hogyan a születés is az. De a képek ettől eltávolítanak, ha nincs tapasztalatod a halálról, a háborúról, ha nincs benned együttérzés eleve, ha nincs benned fogékonyság, semmit nem érnek. És ha az a célod, hogy fogékonnyá tegyél velük, akkor nem érsz célt. Hogy magyarázzam el? Ehh..
    Benned is a fájdalmat éleszti fel, ettől leszel együttérző, mert ismered. De ha nem ismered, nem tudsz együttérző lenni, hanem közönyt érzékelsz. És a közönyöd egyre erősebb lesz. Ha mutatni akarsz halált másoknak, akkor oda kell vinni, és megtapasztaltatni vele azt. Mert a képi élmény nem ad tapasztalatot azon a szinten, amiből cselekvés lehet. Blokkolást szül inkább és távolságot növel. Minél másabb az a valaki, azok a körülmények, az a földrajzi hely, a psziché annál jobban távolíthat. Nem hozza közelebb, nem mozdítja meg, nem motiválja az embereket a segítésre. Nem fog együttérzést ébreszteni, ha nem ismert az együttérzés. Te együttérzel, mert láttad édesapádat haldokolni. De a legtöbb ember ilyet nem látot, és nem is akar látni. A halál tabu és cirkuszi mutatvány lett, érted? Ezért van ennyi pánik beteg, ennyi depressziós, ennyi szomatikus beteg, ennyi rákos is! Még az allergia is a halálfélelem miatt van.
    Továbbra is hangsúlyozom, hogy JELENLÉT és józanság. A látványhoz kell tapasztalási felület, hogy élmény legyen, hogy megéld azt, ami akár szép, akár rossz, mert akkor leszel képes a cselekvésre is, az együttérzésre is. Az visz előrébb. Mondhatom azt is, hogy a sok gazdag fószer és a balii nyaralások mutogatása ismételten káros az emberekre, mert az is rossz érzéseket szül: irigység, vágyakozás, tehetetlenség, keserűség, stb. Én ezt sem kultiválom. Az elérhetetlen mutogatásával is ártunk. Amíg egy nemzedék a saját tehetetlenségétől és pszichés gyermeki pozíciójától szenved – lásd királykomplexusos magyarok -, addig olyanok, mint egy kisgyerek, aki járni tanul: kis lépésekben lehet haladni. A maraton még odébb van. De míg egy gyerek nem borul ki attól, hogy nem tud maratont futni, addig egy felnőtt pszichéjére ez rombolólag hat, pláne, ha közben repülni vágyik mellé… Értesz? Tudom, hogy kicsit extrém így megközelíteni ezt, de annyira megszoktuk, annyira a hétköznapok része, és olyan pusztító a tudatunkra, hogy el sem lehet képzelni…

  44. répa szerint:

    Igen, értelek bár kellett egy éjszaka hozzá hogy a mélyére másszak. 🙂
    Nekem az jutott eszembe, hogy talán nem szükséges tapasztalati felület ezen dolgok átérzéséhez..Szerintem ha valaki érzelmileg, lelkileg egészséges környezetben nevelkedik akkor már gyermekkorában kialakul benne az empátia képessége és képes szituációkat vagy akár képeket is megfelelően értékelni. Ha pl. egy gyereknek ezt a képet megmutatod, nyilván valamilyen hatást vált ki belőle korosztályának megfelelően, anélkül hogy lenne hozzá tapasztalási felülete. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy egy egészséges lelkületű gyerek kapásból rámondaná hogy az a kisgyerek a képen nagyon beteg. Tenné mindezt úgy, hogy a saját környezetében éhenhalást nyilván nem tapasztalt soha előzőleg.
    Most így visszagondolva, én még 10 éves koromban sem nézhettem meg olyan filmeket a tévében ami deviáns információt hordozott: krimiket, horrorfilmeket.
    Ha esetleg mégis ilyen téma ment, anyám mindig eltakarta a szememet. Ugyanakkor nem takarta el a szememet amikor egy nagyragadozó éppen átharapta a zsákmánya torkát – igen, az számomra sokk volt. De leültek velem és elmagyarázták, hogy bár szomorú esemény és nyilván nagyon sajnálom a zsákmányállatot (ahogy ők is) ebben a dologban mégis van valami jó is: az oroszlánnak ennie kell, és haza kell vinnie élelmet a kisoroszlánoknak hogy ne haljanak éhen. És így már gyerekként is tudomásul kellett vennem, hogy minden relatív: azzal hogy megtörténik a rossz, hogy egy állat zsákmányul esik egy másiknak az a másik irányból megközelítve nem is rossz, mert a másik állat életben maradását mozdítja előre.
    Ugyanez volt pl. születésnél is: simán hagyták hogy végignézzem, és amikor elborzadtam hogy ez vérzik és fáj, akkor azt magyarázták el nekem hogy ez tulajdonképpen egy csodálatos dolog és bár fáj amíg megérkezik a baba, de őt már annyira várja az anyukája és az apukája hogy ahogy megszületik minden szenvedést el is felejtenek és olyan örömöt fognak érezni amit szavakkal nem lehet elmagyarázni.
    Így valószínűleg én azért állok azon az oldalon hogy tapasztalati felület nélkül is igenis kell hogy ne csak a jót, a rosszat is mutassák be – mert hozzátartozik az élethez. És hiába borzalmasak is ezek a dolgok, a szülő felelőssége hogy gyermekének érzelmi töltést, empátia érzéket, egészséges lelkületet, megfelelő értékrendet adjon át és korrigálja egyből a gyermeknek azon tapasztalatait amit az az első pillanatban nem tud hová tenni magától (tehát beszéljék át).
    Más, de a témához kapcsolódó:
    Azon gondolkodtam hogy azon emberek akik élnek a képben látható szituációban és életük részese napi szinten a kisgyermekek halála, az éhenhalás – vajon pont hogy nem ellenkezőleg élik meg az ottani történéseket? Ha minden nap találkozol a halállal, egy idő múlva belefásulsz, ha életed folyamán 10 gyermeked halt már meg éhen, és a szomszédé is stb.. akkor ez nem gerjeszt egy fajta frusztráltságot, közönyt egy idő múlva az ottani emberekben?
    Nyilván egy civilizált országban élő ember még nem rendelkezik ezzel a frusztráltsággal, hiszen nem találkozik naponta ilyen helyzetekkel. Nem lehet hogy pont ezért,- mivel nem részeseik ilyen eseményeknek és e téren a tolerancia küszöbük is magasabb még – sokkal intenzívebben képesek megélni, átérezni ezt a helyzetet? És hogy ez az, ami mégis megmozgatja az embereket, akikben elindul az együttérzés, segíteni vágyás? Mert a kép hatására százezrek mozdultak meg az ottani áldatlan helyzet érdekében…És ez tény, ez nem cáfolható: a kép elérte célját, segélyszállítmányok ezrei érkeztek az országba..
    Akkor ezt így mivel magyarázod?

  45. Thiliell szerint:

    [répa]: Amit az egészséges gyerekekről írsz, azzal tökre egyetértek. Megjelenik az együttérzés képessége a pozitív tapasztalatok miatt. Felismeri a szenvedés nyomait az, aki a pszichéjében az egészségről őriz képet és tapasztalatot.
    Az állatvilágban a gyilkolás nem ugyanaz, amint amit az emberek gyilkolásból tesznek. Az állat csak akkor és annyit öl, amire szüksége van. Az ember szükségétől függetlenül pusztít és öl, ami beteges, természetellenes.
    Aki ezt hagyja, támogatja, az a poklot támogatja. Ezzel indítottam, ezt mondhatom most is.
    A halálnak és a szöletésnek is megvana maga ideje. Régen az ezekkel való szembesülés és szembesítés beavatási szertartások része volt, csak bizonyos korokban, csak bizonyos tanításokkal együtt, nagyon szigorú szertartások mellett avatták be az újabb nemzedékeket a természet ezen titkaiba, hogy értsék, és érezzék, mi a lényeg. Ezzel járt az ölés és a szexualitás, azaz a nemzés processzusának beavatási szertartásai is. Ezek a természetes rendbe be voltak iktatva, kontrollal és tanításokkal. Ami most van, azt nem kell ecsetelni…

    Annak, aki abban él, amiben, ugyanúgy hozzászokása van a borzalmakhoz. Tompítják őt is a hatások, ezért nem változtatnak maguktól a helyzeten. Én azokat sem mentem fel – sőt! -, akik a probléma közepén vannak. Hiszen mit mondtam? Az aki JELEN van, az tegyen meg mindent a másikért! Ők megteszik magukért? Nem. Ők változtatnak? NEm. Ők segítenek egymáson? Nem. És mi mit csinálunk? Halat adunk nekik, ahelyett, hogy halászni tanítanánk meg őket, és adnánk nekik folyót, amiben halat nevelhetnek. Egyszerű tanítás ez. A segélyekkel nem teszünk semmi mást, mint fenntartjuk a kiszolgáltatottságukat és a tehetetlenségüket. Ez az egész rendszer jól kiegészíti egymást, és a probléma fenntartja önmagát. Ezért kellene más mentalitással, más hozzáállással, más értékítélettel viszonyulni ehhez az egészhez. A cselekdni értelmesen annyit jelent, hogy csak a határaidon belül cselekszel és magad körül, ahol élsz, Nem tovább, nem messzebb, csakis magad körül! Rászólsz a másikra, összeszeded a szemetet, minél kevesebb szeméttel próbálsz élni, csak annyit veszel, amire ténylegesen szükséged van, kedves vagy az emberekkel, figyelmes a szomszédoddal, előzékeny a buszon, türelmes a gyerekeiddel, előrelátó és gondolkodó, és sorolhatnám. Ebből mutass csak egy embert, aki minden nap, minden pillanatban, mindenkivel szemben így cselekszik! Csak egyet mutass! És mutass nekem még egyet, aki erre törekszik minden egyes pillanatában, hogy ezt meg tudja tenni!

    Világmegváltás?
    Ez a korszak vicce. Csak most már komolyan kéne venni pár dolgot, amíg rohadtul nem lesz késő.

    Magadat váltsd meg, magadra figyelj, békülj ki anyáddal, apáddal, ne haragudj sose a párodra, a gyerekedhez mindig kedvesen és türelemmel szólj, és értesd meg vele, bármilyen nehéz is, miért vannak a szabályok, aztán megtettél mindent, de mindent amit ezért a világért meg lehet tenni. (A “te” itt általános alany)

  46. répa szerint:

    Húú, Thiliell nagyon jó dolgokat írsz és érdekes kettősséget vált ki mindez bennem: egyrészt TELJESEN megértem a Te levezetésedet és a mondandód hátterét is amiből úgy érzem nagyon sok hasznos és építő következtetést tudok levonni. Másrészről viszont én mindig több oldalról szeretek megvizsgálni dolgokat, számomra nem fekete-fehérek a környezetemből áradó impulzusok, azok motiváció és következményei sem.
    Itt például mindjárt az jut eszembe, hogy hiába tanítasz meg (általános értelemben) embereket arra hogyan termesszenek élelmiszert, hogy hogyan halásszanak ha semmit sem tudnak vele kezdeni mert egy szárazságtól sújtott, aszályos , meddő területen élnek.
    Ugyanígy vélekedek az emberekről, akik a mindennapjaikat tengetik éhezéstől sújtva, akiknek megszokottá vált a közöny egy haldokló éhező gyermek irányába is. Ha csak egy picit elmozdítod ezt a szituációt pl. egy orvosra kivetítve aki nap mint nap találkozik a halállal, méghozzá olyannal aminek még “nem jött el az ideje”. Pályafutása elején megéli, átéli, átérzi ezeket a borzalmakat, de idővel felülkerekedik rajta a saját túlélési ösztöne és egyszerűen elzárja magától ezeket a dolgokat hiszen saját maga rokkanna bele és ezzel bekövetkezne annak ellentéte amire felesküdött: hogy emberéleteket ment. Ha nem így tenne, ha nem következne be ez a természetes reakció részéről akkor egyszerűen képtelen lenne ellátni a munkáját mert lelkileg belerokkanna.
    Ezét én arra gondolok, hogy talán az ilyen szárazság, éhinséggel sújtott területeken élőknél is pontosan ez következik be: olyan szinten kiszolgáltatottai lesznek a körülményeikkel szemben és annyira elhatalmasodik rajtuk a tehetetlenség hogy egyszerűen már képtelenek átérezni egy a mi civilizációnk számára borzalmas halálesetet is. Urrá lesz rajtuk a “közöny”, falat vonnak önmaguk és fájdalmaik köré -és ha belegondolsz szerintem ilyen helyzetben az emberek legtöbbje ugyanezt tenné mert ez egyszerűen egy természetes emberi reakció, saját túlélésük részleges feltétele.
    És vádolhatjuk őket tehetetlenséggel, de nekik hiába mondjuk hogy így kapáld a szikkadt terméketlen talajt, ide szórd a magot – ha a körülmények miatt ez nem lesz több pusztán egy meddő cselekedetnél.Mert nincs víz, mert a szárazság megsüti a földben a magokat..
    Érted hogy mit akarok mondani ezzel?
    Én ezért mindig szem előtt tartom hogy az éremnek két oldala van, minden nézőpont kérdése és NEM létezik egy igazság, mert az igazság attól függ hogy melyik oldalán is állsz az éremnek..

    Nem tudok olyan embert mutatni aki a nap minden pillanatában előzékenyen, kedvesen, szeretettől vezérelve cselekszik. De ennek oka szerintem egyértelmű: emberek vagyunk, érzünk, a külvilág lenyomatolja lelkünkben az impulzusokat amik kihatnak ránk és ez mindjárt meg is határozza rövidebb, hosszabb időre a külvilághoz való viszonyunkat..

  47. Thiliell szerint:

    [répa]: Erre írtam azt, hogy adj neki folyót, amiben halat tenyészthet…
    Tudod, itt a csírájában a problémát effekt áll fenn. Nem azt orvosoljuk, amit orvosolni kellene. tünetkezelés, az egész világ tünetkezelésekre és cirkuszra épül. Ez maga a cirkusz, hogy tüneteket kezelünk. Nézd, én nem vagyok elég okos ahhoz, hogy felismerjem a világban rejlő bajok összes okát, és arra gyógymódot találjak. Nem is vállalkozom erre, de felismerem azokat az analógiákat, amelyek mondjuk az én szakmámban is megjelennek, mint problémahelyzetek. Látom, hogy mik a tünetek, látom, hogy mi a tünetkezelés, látom, hogy mi a cirkusz, látom, hogy ezzel hogyan konzerváljuk a problémákat, és a saját közegemben – ahol én magam JELEN vagyok -, felismerem az okokat, és a problémaforrásokat, és azokat kezelem. Mert én ehhez értek. De nem is megyek afrikai éhezőkön segíteni, vagy cunami után romokat takarítani. És nem megyek oda okoskodni sem, sem pedig bámészkodni, vagy fotókat csinálni. Miért nem? Nem mintha nem tenném meg szívesen. De azzal elveszem az időt és az energiát attól, amihez értek. Ez az egyik. Illetve a másik, tudom, hogy ezzel nem orvoslom a bajok forrását ott, ahol a bajok kezdődnek.
    Ha nincs elég táplálék egy adott területen, Európában meg tonnaszámra dobjuk ki az élelmiszereket, ott valami nagyon nagy baj van.
    Ott, ahol a zöld és éretlen gyümölcs berohad a multik raktárába, míg a magyar kistermelőnél a piacon az érett termék szintén berohad az asztalon, ott valami nagyon nagy baj van. Ott, ahol valaki 36 órát ügyel alvás nélkül egy kórházban, mert nincs elég orvos az osztályon, hogy ne ennyit kelljen ügyelnie, közben meg sorra mennek orvosbarátok külföldre dolgozni, mert itthon nem kapnak munkát, vagy nem fizetik meg őket, ott valami hatalmas baj van. És ezek végtelenül egyszerű, hétköznapi, szinte triviális, és sokak számára már információs tartalom nélküli tények ezek.
    És ez utóbbi is tény, és ezért végtelenül nagy a baj már…

    Vannak olyanok ezen a bolygón – túl sokan is -, akik jobban értenek bizonyos kérdésekhez, és jobban vannak eszközeik a megoldásokhoz, de nem élnek ezzel a tudással és ezekkel az eszközökkel. Helyette rothasztják a gondolkodók agyát, és megpróbálják elhitetni, hogy jól van ez így. Közben kiskapukat hagynak a világmegváltósdit játszóknak, betömve ezzel a szájukat, lefoglalva ezzel azok összes energiáját, hadd öljék bele a hiábavalóságokba. Szerintem ez nem helyes, és szerintem ha mindezt valaki felismeri, muszáj szólnia róla másoknak is.

    Igen, emberek vagyunk, éppen ezért nem is értem, miért nem mindenki arra törekszik, amiről fentebb írtam. Mert az ember alapvető természete ilyen lenne, ha egészséges volna, és nem hagyná, hogy az agyát rohasszák…
    Oké, szerintem én mindent elmondtam, amit ehhez el tudok mondani. 😀

  48. répa szerint:

    Akkor összefoglaltam és levontam a konzekvenciát: baj van. Kurva nagy baj. És ezt eddig is tudtuk. 🙁 És vélhetően az emberiség hamarabb elpusztítja önmagát, minthogy ezt a problémahalmazt valaha is orvosolni tudja.

  49. Thiliell szerint:

    [répa]: Az emberiség csak egy konstruktum, nem létező dolog. Éppen ezért meg sem tudja oldani a problémákat. Itt csak Te vagy, és én vagyok. Csak ennyi ember van, mindig minden helyzetben egy te és egy én… A többi innentől elég egyszerű…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com