“Szia! Azt mondta a Zsolt, hogy van egy műszeretek, valami, ami valahova adagol, és közben méri a valamit. Na, ezt kéne nekem megmutatnod.”

És ez a pali mérnők, a területének a csúcsgóréja.

Mutattam neki valamit. Ebben a pillanatban kettőnk életének ezen pontja – valószínűleg először, és utoljára – szorosan összekapcsolódót. Egyikünk sem tudta, hogy ez az a bizonyos valami, mit valahova, miközben méri…

Volt ma még itt egy német, kiről három percig azt hittem, hogy az anyanyelvén beszél, de nem, mert angol nyelven kommunikált (legalábbis ő volt az egyetlen, ki ezt biztosan, száz százalékig elhitte). Aztán többször köszöntem azoknak, kiknek már egyszer (kétszer) igen, de mindig elfelejtettem, hogy találkoztunk. A nap egyetlen pozitívuma pedig, hogy reggel kerek-perec közöltem a főnökömmel, amiért bohócot csináltak belőlem a héten, így a mai napon nagyívben le lehet pukkanni rólam, és ő ezt szépen be is tartja (remélem holnap is folytatódik eme jó szokása). Jah, bónuszként jött egy telefon, hogy ő…. Hívjuk Klárikának…. és akkor én valahogy, valamilyen úton-módon, nem írtam alá egy szerződést, mit biza nem ért, mert alá kellett volna, és rejtély, miképp maradhatott ki, és ezt sürgősen, de mielőbb, mire felhomályosítottam, hogy min. jövő hét péntek az a nap (uupppsz, de még az sem, és erre csak most jöttem rá), mikor én aláírásképes leszek, aláírási időben, mitől ő nem volt boldog, de hát mit van mit tenni…

A Klárikák sem lehetnek mindig boldogok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com