Mondjuk az is lehetett volna a címe, hogy “Pontok…”, de szerintem már ilyen volt. Ha nem is itt, de úgy emlékszem írtam már hasonlót.

Ültem, és néztem az üzenetet. Ez a mappa üres. És emellé gondolatok özönét lehetne társítani. Ülsz, és nézed a feliratot, és tudod, sosem fog megváltozni. Ekkor elhatározod, hogy….

Pontok.

Ohhh… mestere voltál a pontoknak. Rég volt, tán igaz sem volt. Nem számított semmi, hiszen nem törődtél mással, csak a saját mondataiddal, minek végére akkor raktál pontot, mikor jólesett. Voltak érveid, méghozzá meggyőzőek, sosem engedtél a vétónak, hogy mondjuk valaki vesszőt tegyen a pont helyébe, és ezzel tovább folytassa az elkezdett gondolatot. Dehogy! Ha mégis akadt valaki, egy elhivatott korrektor, ki belejavított volna, hát nem sokáig maradtál tétlenül. Kegyetlen világ. Bár nem mondtad ki, de ha megkérdeznek róla, akkor biztos valami olyan mondattal állsz elő, hogy azért sürgősek a pontok, hogy minél előbb új mondatba lehessen kezdeni. Egy új történetbe, mely érdekesebb, izgalmasabb, tele van cselekménnyel, kalanddal, mert olyan kevés lapot kaptál a könyvedhez, és oly sok érdekes történetet kellene benne elhelyezni.

Akkor tanultál meg pontokat rakni a mondataid végére, mikor végre elapadtak a könnycsatornáid. Más mondatok, új mondatok végére. Keserves évek voltak, egy nevetséges, gyerekes történet évei, mi hosszú, rettentő hosszú ideig nem lett igazán befejezve. Árválkodott a sztori vége mindenféle mondatvégi írásjel nélkül. Lógott a levegőben, vagy inkább minden új oldal fejlécén halványan megjelent, miközben írtad az új sorokat, egymás után. Majd felkerült a jel, megérdemelt helyére.

Önzőség.

Furcsa dolog. Míg képes voltál az összes megtakarított kincsedet odaadni kölcsön gyanánt, szinte alig ismert embereknek, amikor bárhol meg tudtál jelenni melós ruhában, hogy szarrá dolgozd a derekad, amikor el tudtál menni a világ végére mások segítésé ürügyén, vagy meg tudtad osztani az ágyadat, addig képtelen voltál megosztani bárkivel a lényedet. Mikor ott kaparásztak a környéken, akkor futottál, menekültél bármi áron, és mindent elsöpörtél az utadból, bármi is legyen fejvesztett rohanásod eredménye.

Pontok.

Döntésre jutottál. Rájöttél, hogy…. Ráébredtél arra, hogy már csak egyet akarsz kitenni. Azt is az utad végén. Van előtted egy olyan sztori, mi igen csak hosszúra tud nyúlni, majd amikor elérsz a végéig, akkor már csak egye pont hiányzik, mivel lezárhatod a könyvedet. Az életed könyvét. Nagyon nehéz mondattal indult volna, de írsz már régóta, képes vagy irányítani az ujjadat, mi szánkázik az újabbnál-újabb sorok között, tudod irányítani a cselekményt. Felnőttél hozzá. Megértél rá. Önző vagy. Azt gondoltad, hogy el tudsz érni magadtól fontos dolgokat. Nem, a pénz, a szakma, a kihívásoknak nevezett…. a jelenlegi világunk kihívásainak nevezett baromságok soha nem is voltak fontosak. Erre rosszabb esetben csak a könyved végén jössz rá. Vagy valaki megírja az epilógusban. Mindegyiket baszhatod…. Elbuktál. A lapokra ráborították a tintásüveget.

Valljuk be, kevés voltál hozzá. Hogy mindenért magadat okolhatod? Hhmmm… érdekes kérés. Embere válogatja. Ha egyszer is elhitted magadról, akárcsak titokban, ki nem mondva, hogy bármit el tudsz érni, akkor igen. Csak magadat. Viszont ha úgy vagy beállítva, hogy jobb okokat keresni vereséged miatt, akkor találsz számtalan körülményt, mi utadban állt.

Túl fekete, és fehér ez az egész.

De mindegy is, hisz a saját könyved, mit úgy látsz, ahogy te akarsz. Önző vagy. Már nem engedsz be senkit, hogy belejavítson. Lesz még egy-két pont. A sztori nem zárult le egy roppant hosszúra nyúlt mondattal, bármennyire is szeretted volna. Hogy merre kanyarodik a történet. Már nem érdekel. Ismered a könyv összes mondatát, tudod, nagyrészt a mondatok ismétlik önmagukat. Inkább már csak katatón pergeted a szavakat egymás után, néha viccesen, néha szomorúan, de nagyrészt jelentőségüket vesztve. Mert túl kevés vagy.

Egy biztos, és ez fogadalom, mit azért általában be szoktam tartani, mert ha más nem marad az embernek, akkor legalább a saját fogadalmait – miknek igencsak ritkának kéne lenni – tartsa be. Szóval, ezt itt, és soha többé ne halljam! Most utoljára üvöltsd, ahogy a torkodon kifér:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com