Trieszt-Opicina avagy leszarom mi ez, csak menjünk már! – szólott Zap, és ment.

Ha azt kérdezed, milyen volt a Trieszt túra, akkor erre azt tudom mondani, hogy vasárnap este kilenc magasságában a mélyen megfáradt turista busz mélyen megfáradt utasai azt látták a határközeli benzinkút parkolójában, ahogy a Csik fel és le ugrálva, fülig érő vigyorral a száján sikítja bele a hidegre vált éjszakába, hogy basszátokmegeztízbőltízvolt. Jó, lehet a basszátokmeget én költöttem hozzá, bár ezt sem igazán cáfolni, sem megerősíteni nem tudnám…

Amúgy legalább háromszor gondolkoztam el rajta, hogy totál gáz lesz az úthoz tartozó poszt, amennyiben nem rohad le valamelyik félszázéves vas a hegyekben, völgyekben, és a köztes szakaszokon. Mert miazhogymár minden flottúl menjen? Amikor ezt megpróbáltam pedzegetni a társulat tagjainak, akkor gondolkodás nélkül küldtek el az anyámba, vetettek valami keresztet (Dávid csillagot, vagy fordultak Mekka felé….), simogatták a műszerfalat, mintha bármit is befolyásolna a keresztvetés, simogatás, becézés a vas lerohadási szakaszában. Merthogy szakasz, merthogy mindig és minden lerohadik, csak az idő, a hely, meg az ehhez tartozó € árfolyam a kérdőjeles.

Az elküldenek az anyámba mellett egyenesen odavetették, hogy miért nem fényképezek – a ködös, nyavalyás, meg szürke autópályákon, mert az ugyebár annyi fenséges témát hoz magával, mint 10 népi felkelés egyszerre – merthogy azért hoztak?! Anyátokat… Akkor fényképezzük az olaj, és egyéb foltokat, amik „állítólag” csak azért keletkeznek a gépjármű alatt, mert az gépjárműnek erre nincs is szüksége, amire meg nincs szükség, azt jól ki kell ereszteni. Jah, lúzerek….

Parkol, beköltözik, giccscunami, aperol, kávé, fagyi nélkül nem élet az élet, és este meg nem kellett altató…

Brutál, ahogy bárhol, az olasz Riviéráról (tudom, hogy nem az olasz Riverához tartozik Trieszt, de ha földrajzilag fejezzük ki, hogy a hegyről beesel egy városba, ami szinte becsúszik a vízbe, akkor az…) lenézel arra aaaa…. este van, nem tudok kifejezést arra a látványra, ahogy lenézve a mélyben benyújtózik a forgatag, ami cca. kétezer évvel azelőtt már forgatag volt, mielőtt az én kurva országomat megalapították volna, szóval: wwwaaaaa….

NeNeNeNeNeNeNe!!!!

Ha nem lesz benne a Speedzone valamelyik adásában az erről készült videó, akkor leiratkozok arról a szarról! Szóval, ebben a városban sem könnyű a parkolási élet, pedig itt nem is Karácsony a polgi. Birodalmi csillagromboló méretű autóval leesni egy olyan parkolóházba, amit 500-as Fiat, vagy hasonló méretek számára gyártottak, az felfokozott hangulatot tud okozni. A sofőrt az ideg bassza szét, a hülye utasait meg a röhögés fekteti padlóra. Kell, hogy legyen erről megörökített anyag, amit lát majd a világ!

Irány a szállás, el onnan gyorsan, naplemente nézés a kikötőben – merthogy kötelező program – , igyunk kávét, alkoholt a világ egyik legmenőbb, tengerpartra néző terén, átfagyás, PIZZA, FAGYI, hullaság. Majd beesik hat pali egy szobába, és álomba röhögik magukat…

Szóval, Trieszt-Opicina. A kezdet a vég, meg valami közötte…

Az Osztrák–Magyar Monarchia idejében született a buli, amikor a jó nemzeti érzelműek még azt remélték, hogy levetve láncainkat, lesz nekünk saját tengerünk. Azt nem lett a sorozatos rossz döntéseknek hála, de ezen kb. csak az bosszankodik, aki elhivatottan ragasztja autójára az „őszhaza” térképét, mutatva azt, hogy az ember egy olyan faj, amely annyira ragaszkodik a saját alternatív valóságához, hogy rájöhetünk, a Mátrix tulajdonképp nem is fikció, hanem a „mindig is volt” állapot.

Tehát, a monarchia idején – amikor még Trieszt is akkora volt, hogy átkiabálhattál az egyik oldalról a másikra – bátor emberek őrjítő tempót diktálva küzdötték át magukat gépesítve az akadályokon, mik számosak voltak, és legfőbb tulajdonságuk volt, hogy kanyarogtak, és sokszor felfelé. Tartott ez 1971-ig, amit néha megszakított pár olyan apróság, amikor világok estek egymásnak puskával, meg egyéb gyilok szerszámmal, ahelyett, hogy feltalálták volna a Rock $ Rollt, és a könnyű drogokat. A verseny híres volt arról, hogy már az első kanyarja áldozatokat szedett (gépet és/vagy embert egyaránt), majd annyira ránőtt a város a verseny útvonalára, és annyira megnőtt a sebesség (az utolsó előtti versenyen majd 150 km/h-s ÁTLAG), hogy ez már nemcsak súrolta az gyász miatti elviselhetetlenség érzését, hanem meg is hágta. Elítélendő mód.

Innentől, ha azt mondtad egy olasznak, hogy Trieszt-Opicina, akkor elővett egy villamosjegyet, merthogy ez egy járat volt a két hely között. Mindez tartott 2017-ig, ekkorra nőtt fel egy olyan városvezetéses generáció, ami le tudta küzdeni ehhez a versenyhez való logisztikát, és minden mást úgy, hogy közben ne kelljen eltemetni senkit, a versen következménye gyanánt.

Reggeli a sétálóutcában, cappuccino, croissant, cannelloni, mondjál még cébetűsöket! Tökmindegy mit választasz az ábécéből, mert annyira jjóóóóóó!!!! Az emberek már kint gyülekeznek a téren, készülnek a rajtra. Nem jelentkezünk a versenyre, viszont látva a gépjármű felhozatalt, nekünk is itt a helyünk, mert nemhogy kilógunk a sorból, azt emeljük is a vasakkal, amikel érkeztünk. Amúgy meg egy veterános mikor hagyta, hogy ellent mondjanak neki, amikor ő valamit meg akar mutatni? Így hát nem kellett nagyon győzködni, hogy kikerüljenek az OT-s rendszámú gépek sőt, a szervezők még azt is bevállalták, hogy a verseny után minket is elrajtoltassanak. Vajon ez megtörtént volna idehaza? – tenné fel a kérdést a mogorva magyar, de leszarom.

Akkor eredjünk a verseny után, vesszünk el egy kamionparkolóban a törökök között, üljünk be a gazdagok és szépek közé, és együk nagykanállal az egész sztorit

MI NEM SZOKTUNK ELTÉVEDNI! Nekünk egyszerűen néha nincs kedvünk a megjelölt útvonalat járni! Szóval, hogy mi történt a verseny útvonalon, az vesszen homályba, vagy akit érdekel, az olvasson erről valami más blogot. Menőn tudunk egyébként krúzolni Olaszországban, tudunk lekésni ebédidőt, tudunk egymásból hülyét csinálni körforgalmakban, beeshetünk Portopiccoloba, a Falisia Resort & Spa-ba, ahol azon röhögtünk, hogy arra a kurva szendvicsre, piára rámegy a lelkünk is, de nem, mert ez amúgy nem Magyarország. Minden kibaszott oké, van alagút dudaszóval, megállás a naplementében nyugvással, basszus, kéne ebből legalább egy hétnyi! MOST!

Volt a kikötőben egy csónak, aminek WHIMSEA volt a neve. Mániám, hogy ha egy ilyet kiszúrok, akkor rákeresek a weben, merthogy egy rakat adatot megtalálsz ilyenkor róluk (gyártó, méretek, legutolsó ár, stb…). És nem, és nincs meg sehol, szóval az oroszok most már titkolják a hajóikat? Mert? Erről jutott eszembe, hogy pont Trieszt kikötőjében láttam 3 éve a Mondango 3-at, és ha érdekelnek a nagy csónakok, akkor ITT:

Jelentem, másnap a mezőny megtalálva, eladó Fiat 500 otthagyva, és hazamegyünk….

Ez sokkal többnek tűnt, mint ahogy így nézem a képeket, és dátumokat. Reggeli (ez nagyon fog hiányozni…), összecucc, vasak kitakarva, irány a verseny mezőnye. Repen főtere a cél, már ott lazítanak a „versenyzőink”.  Kávézás, fotózás, szóba elegyedés, illetve figyelés, ahogy két veterános pali a világ két ellentétes pontjáról érkezve (értsd ahogy akarod) egymásra talál. Rajtolás, majd nekünk irány a tenger. Az időjárás erre úgy döntött, hogy még ad egy kis ajándékot, így verőfény, a nyár utolsó nagy nyögéseinek egyike kirobban, hogy nekünk jó legyen. Nagyon jó. Kavicsdobálás, kifekvés, lazítás, nyugi, duma, poénok, kaja megint lekésve, így hát vegyük az irányt haza.

Verdikt?

Amikor a srácok megláttak az út mellett leparkolt Fiat 500-ast, eladó táblával, és elindult a poénkodás, hogy akkor megveszik, én meg hazahozom, akkor azon amúgy nagyon komolyan elgondolkoztam. Sőt, ha ezek megállnak, és elindítják a sztorit, akkor még be is szálltam volna, de akkor tutira nem hazajövök, és ma nem egy rakat megbeszélésen ülök, ahol a résztvevők kurvára tudták, hogy agyban én még szabin vagyok, hanem kihasználom azt a három hét szabimat, ami még be van ragadva a cégnél.

Vannak az ember gyermekének életében olyan utak, amik nélkül kevesebb lenne. Nahkérem, most ez bekerült közéjük!