Bármire meg meg mertem volna esküdni, hogy ez az út belefér egy posztba. Feldolgoztam pár képet, amit lőtt nekem a Nikon, majd felmentem az icloudra, hogy lementsem a telefonos képeket, mire közölte, hogy csak ezret lehet egyszerre. EZRET??? 1400 kép született a túráról, csak telefonnal. Majd elkezdtem végig pörgetni, és arra jutottam – mint már annyiszor – , hogy van pofámon bőr, amért ennyi mindent felejtettem, alig egy év leforgása alatt!? Suhan ki a nagyon okos emberek szájából, hogy minden utazással több leszel, beléd épül a kultúra, történelem, környezet, társadalom. Ahhaa! Aztán alig egy év múlva meg elporlad minden… Minden? Nah, most kiderül!
Imádok asszonnyal utazni, mert neki is vannak konkrét elképzelései az irányokról, itt pl. a partraszállásról, meg a II.VH lezárásának évfordulójáról, meg sajtokról, pástétomokról, éttermekről, meg még sok tucatnyi dologról, engem pedig hajtott Mont-Saint-Michel, merthogy évtizedek óta kiemelt célként lebegett (addig nem döglök meg, míg le nem fotózom), és a nagy, laza csavargás, kötetlenül. És ezt nagyon össze tudjuk hangolni. Mondjuk…. szerintem ott lesz majd a „némi” súrlódás, ha eljutunk együtt Új-Zélandra, és én majd újra látni akarom Hobbiton-t. Elképzelhető, hogy ott szétválnak útjaink egy pár órára. Hümm…
Első helyszín Sinsheim
Mondjuk Karlsruhe volt az első megálló, ahol találkozás barátokkal, majd közös vacsi után szunya valami alaksori apartmanban, de itt bárhányszor is voltam eddig, sosem ihletett meg annyira, hogy akár egyetlen egy szót, vagy képet tudjak ejteni környezetről. Annyiban fontos, hogy végtelen idővel ezelőtt innen hoztuk az első saját kerékpáromat, meg az család első tévéjét, ami már színes volt, és „sztereó”.
Szóval Sinsheim. Az autós, meg műszakis beállítottságú majmoknak ez a csöpp város a Technik Museum székhelye, nekem viszont az, ahol a nagyfatert eltemették. Erről írtam itt, ami elég nagyot futott anno, merthogy volt itt egy csöpp családfakutatás, amiben egy nagyon menő banda jött össze.
Cirka 8 éves lehettem (???), amikor itt jártam utoljára, tehát még úgy is kellett emberi segítség a temető megtalálásához, hogy a GPS a környékre vezetett. A sirt már nem találtuk meg, gondnok sem volt a környéken, szóval egy kis nézelődés után vissza az autóba, és irány Normandia.
Első lecuccolás Le Havre
illetve a külvárosi részében egy kis családi ház, pár méterre egy melléképület, ahol berendezték a szállást. Már itt megdől az a szinte minden ismerősöm által hangoztatott baromság, hogy a franciák mennyire nem bírják az idegeneket, mennyire zárkózottak, meg az összes baromság. Az asszonyság töri az angolt, de lelkes művészféle, mindenki közvetlen, segítőkész. Csak Normandia hideg. ha nem esik, akkor fúj a szél, vagy mindezt így egyben. Az utunk meg legnagyobbrészt a partraszállásról fog szólni, és akkor már most belegondolsz, hogy te akarnál e kiugrani egy csónakból, ebben az időben. Amúgy sem, de így…
Le Havre Franciaország második legnagyobb kikötője. 
Nemcsak egyszerűen a németek haditengerészeti támaszpontja volt, de innen a Szajna cca 500 km-ig behajózható, így még kiemeltebb stratégiai állomás. Így a felszabadítása is hosszú hónapokat vett igénybe, és ehhez a brit légierőnek porrá kellett bombáznia a belvárost. Innen széledtünk szét pár napig, és ehhez néha át kellett menni itt: Ez itt kérlek a Pont de Normandie, ami átível a Szajna torkolatán, így megpróbál lerövidíteni cca. 50 km-es utat, ha dél felé akarsz haladni, a part mentén. És mivel a partraszállás hol lenne máshol, mint a part mentén, így folyamatosan arra vitt a GPS, amit én néha próbáltam felülbírálni, mert olcsóbb a kerülő benzinnel, mint a híd díjjal, de ezt gyakran felülbírálta a navi, amiért én sűrűn anyáztam. Elsőre konkrétan rémísztő felmenni egy ilyenen, mert egyrészt nem adja át a kép a szitu meredekségét, másrészt belegondolsz abba, hogy mi történik akkor, ha te lerohadsz ezen, vagy mondjuk egy teherautó rohad le előtted. Senkinek nem lenne őszinte a mosolya ebben a történetben… Amúgy 95-ben adták át, és meghatározó lett a hídépítési technológiában. Nemcsak azért, mert több mint 2 km, és át kell alatta férnie a konténerszállító óriásoknak, de egy mocsárra épült, ahol még orkánszerű szelek is tudnak fújni a csatorna irányából, tehát minden adott volt ahhoz, hogy oda nemhogy hidat, de egy kunyhót se építsen senki.
Az állomás neve: Honfleur
Ez amolyan bevezető volt ahhoz, hogy belevágjunk a komolyabb témákba. Honfleur már a 16. században kiemelkedő volt a kikötővárosok közül. Most úgy emlegetjük, hogy Franciaország egyik gasztro-fellegvára (fine dining, és Michelin-csillagos éttermek hegyekben), vagy az impresszionista festők kedvence, amit kivételesen elkerült, hogy földig romboljanak a háborúban, de azért mocsok mód kivette a részét a 17-18. században a a francia „háromszög-kereskedelemben” ami arról szólt, hogy innen szállítottak iparcikkeket Afrikába, onnan rabszolgákat Amerikába, onnan meg kávét, cukrot, dohányt Franciaországba.
Én meg úgy kapcsolódok most már a városhoz, hogy ettem osztrigát – merthogy rákényszerítettek – (bbbrrrooáááfff….), megnéztük Erik Satie szülőházát, amit valószínűleg értékeltünk volna is, ha konyítanánk a zenéhez / zenetörténelemhez, és, hogy mennyire fontos volt a pali, a minimalizmus és avantgárd előfutáraként. Merthogy Maisons Satie nem hagyományos múzeum, inkább hanginstalláció, meg fény- és térélmény, vagy zenei utazás, nemmellesleg szürreális, játékos kiállítás – írják ezt róla. Ami viszont a dermesztő hideg, és a szél ellenében (ezt minden 5. mondat után leírhatnám ezentúl) menő volt, az a város hangulata, építészete. És ha már építészet, itt van a Église Sainte Catherine, ami az ország legnagyobb, totál fából épült temploma. Ezt a 15. század közepén, a 100 éves háború után húzták fel hajóácsok, totál hajóács technikával, tehát úgy is néz ki belülről, mint két felfordított hajótest. Még ahhoz is volt már akkor eszük, hogy külön építsék meg hozzá emiatt a harangtornyot, hogy villámcsapáskor ne az egész cucc váljon hamuvá. Szerintem itt már éhesen, és szomjasan elgyalogoltunk a Naturospace-hez, ami egy üvegház, ahol szabadon garázdálkodnak a madarak, pillangók, és minden csupa zöld, max. meleg, és páratartalom, de már az előcsarnokban akkora volt a kontraszt a kinti, meg a benti légkör között, hogy nem bírtunk bemenni, így hát hazacsavargás, étterem keresés, majd hullán ágyba zuhanás következett.
Ez még csak a bevezetés, folytatása bizony következik…