Nincs elég idő…..

Halálosan nyomasztó érzés! Nincs elég idő! Adjatok! Megfizetem az árát! Ugyanis, dolgokat kell csinálnom az életben. Vagy, dolgokat KELLETT volna csinálnom az életben, amik elmaradtak azért, mert azt gondoltam, lesz még rá időm. Soha nem lett! A dolgok elmúltak, és az időt nem lehet visszaforgatni, tehát max. azon kattoghatok, hogy mi lett volna, ha… Halálosan nyomasztó érzés!

Amúgy tudd, hogy minden, de minden olyan dolog, amire úgy gondoltál; „majd ezt megteszem, majd télen lesz rá időm, majd holnap, majd a megfelelő pillanatban” az egyrészt nem lesz meg, másrészt olyan pillanatokban fog rád zuhanni az „erről lemaradtam” érzés, amikor egyáltalában nem számítasz rá, és maga alá temet, kilöki belőled a levegőt. Jó fulladozást!

Most hirtelen három olyan példát biztos tudnék mondani, ami gyökeresen változtatta volna meg az életem, ha nem gondoltam volna azt, erre van még időm. De ezeket dobjuk, mert semmi közöd nincs hozzá, viszont nézzünk egy egyszerű sztorit:

Építsünk magaságyást

Ennek az előzménye, hogy a család csöpp kertje – mi akkor készült, amikor Zap még (és nem már….) egyedül nem tudott felülni az ebédlő asztalhoz – pusztulásnak indult az elmúlt 4-5 évben. Szörnyű látvány. Szörnyű érzés, mikor fákat kell kivágnod, mert meghaltak, hogy a fű már csak az emlékeiben tartalmaz pázsitot, hogy minden egyre üresebb, szikárabb. Ugyan úgy látod az elmúlást, mint ahogy látod a szüleiden is az idő nyomát. Látod, ahogy egyre nehezebben, egyre görnyedtebben, egyre kevesebb dolgot tudnak csinálni. Mocsok rohadt érzés.

Kell muternak egy magaságyás! MOST! A csaj csinált egy földkupacból egy konyhakertet pár éve, és tök boldog, amikor abban a két négyzetméterben terem dinnye, paprika, minden, ami csak odatévedt. 72 éves. Az elmúlt 14 évben négy sztrókon esett át, és ha a sztrókbetegek esélyeit nézzük, akkor statisztikailag már nem lenne szabadna élnie. Nincs idő, nincs több idő arra, hogy elnapoljunk olyan dolgokat, amik örömöt csempésznek a mindennapjaiba, érted!?

Szóval, boldogság kell, azt kész! Méghozzá tavaszra, ami azt jelenti, hogy a cuccnak cirka egy hónapja állnia kellene, hogy tavaszra használatba lehessen venni. Viszont Zap, azzal a kibaszott Honda projekt lezárásával, utazással, céges melóval, és minden mással baszta az időt – olyan intenzitással, mintha nem lenne holnap – addig, míg el nem dőlt, mint a bot, mert tök jó gyertyákat égetni több végeken, csak mindennek vannak következményei..,

A projekt, azaz magaságyáshoz többféleképp juthatsz:

• Keresel egy kertészt és azt mondod; Józsi, kell nekem egy…
• Megveszed a bótban, 150-400k környékén, de amúgy határ a csillagos ég. Meghozzák, összeállítod, örülsz. Nem szép, de tartós, lesz mibe ültetned a muskátlit életed végéig, mert amúgy te előbb fogsz lebomlani, mint az a cucc.
• Hozatsz magadnak egy tucat egyutas raklapot. Szétbontod, felét elhajítod, leszűrsz a földbe pár cöveket, rákalapálod a raklap léceket, feltöltöd földdel, örülsz. Nem lesz igazán „magas” az ágyás, mert a cövek azt nem bírja, talajszerkezetileg sem tudod kontrollálni a dolgokat, mert ahhoz túl alacsony, de megterem benne vígan a parlagfű, viszont már a következő tavasszal úgy kezd kinézni, mint az összes, raklapból, cövekkel, széthullóban, de attól még funkcióját nem veszti.
• Megnézed mit lehet venni a bótban, megnézed mit építenek a kertépítők, belegondolsz abba, hogy nem csak funkcionális, de esztétikai céljaid is vannak, merthát örömet, meg boldogságot köll okozni, nem utolsó sorban ott van a CAD a gépeden, mit nem használtál majd’ egy éve, és pont reggel szólt, hogy az egyik licencet nem engedte kifizetni rá a PayPal, szóval….

Hol van a sztoriban az idő tényező?

Ott bazdmeg, hogy már oszloptartó elemeket, szerkezeti vasalatokat is CAD-ban tervezek, mert a gyártótól nem lehet letölteni a termékének GDL elemét, az annyi időt vesz el, hogy megőrülök!

Már két hete ki kellett volna önteni a beton tuskókat, öt perc múlva itt a fagy, amikor már kúrhatom a bulit, de még mindig nem tudom kimérni a helyet, mert már renderelés előtt ordít, hogy ott az a 80 centi az kevés, ha a léceket úgy illesztem a gerenda mellé, akkor kb. holnapra fog szétesni a buli, szóval minden illesztést át kell nézni, mivel a léchossz lehet korlátozott lesz, így a tartóelemek is csúsznak a méretezéssel, meg nem létezik, hogy egy sarok vasalatért kifizessek 300 forintot, amikor kell belőle egy vagonnyi, és tulajdonképp hol a faszomba kapok 5-7 cm-es szürke mészkő zúzalékot, és mennyit is, mert a buzi csak tonnában adja, de nem teszi hozzá a súly/térfogat arányt, mert a birkának a zsák, meg a billencses a mérőszám, aki meg hozzátette, azt meg most nem találom, bazdmeg!? Amúgy bónuszból beugrik a képbe, hogy meg kell oldani a buli majdhogynem önellátását, tehát olyan réteges földszerkezetet kell összehozni, ami annyira él, hogy éppen csak nem megy ki a boltba sörért, majd visszatérve felüt egy Edgar Allan Poe kötetet, de ezt párosítani víztározós megoldással nem lehet, mert ahhoz el kell szeparálnod a környezettől fóliával, és ne mondd nekem azt, hogy az jó dolog (nekem akkor sem az!), tehát ki kell hozzá találni egy föld alatti öntöző rendszert, az meg kurvajó, mivel két órát basztam el arra – míg a fejemhez nem kaptam, hogy ezt egy 10 éves biztos csípőből oldotta volna meg – hogy vajon miként is kell csőívre hosszúságot számolni, mivel tudnom kell, merre hány a méter. Ennél hosszabb mondatokat már nem tudok írni…

Jah, és a gépi meló, mert hát ha CAD dolgozik, akkor tegye is a dolgát…

De meddig??? Rajongok a fehér modellekért, de adj egy gépet, könyörgöm, ami nem 9 óra alatt renderel le egy modellt, mert uram bocsá, tízszeresére húztam a sövény levélszámát, mert az gecisok poligon! És ok, a komplett folyamat végén renderelünk, de néha nem bírom megállni, rábökök, hogy miként is nézhetne ki a cucc igazándiból, varázslatosan, vagy csak viccesen, de ahhoz valami kibaszott erőmű szükségeltetik, hogy ezt a folyamatot élvezni is lehessen. Aztán még mennyi, de mennyi terv, álom, bukás van ezen a gépen, aminek a végére így, vagy úgy, de pontot kéne tenni. Adj rá időt, könyörgöm!!!

De ez csak egy apró szösszenet, amin anyázik egy kicsit az ember gyermeke, aztán ledarálja a bulit…

Vár rám még egy raklap könyv, különböző földrészek – igen, most azon kattogok, hogy ha nem mondom, lesz még időm, akkor most a lányommal tervezem az indiai utunkat, és néha messziről figyelem, miként lát egy fényképezőgépen keresztül – egy rakat megírni, megélni, megenni, megmászni való, hülye projektek, amik csak arra jók, hogy magamnak igazoljam saját létezésemet, és amúgy már századik éve ott a fotóstáskámban az az orrszarvú, amit még mindig nem vittem fel a Kilimandzsáró tetejére, pedig ez a sztori áll a bakancslista élén. Csakhogy eközben olyan sebességgel peregnek a napok, tele értelmetlen és csak időrabló epizódokkal, hogy ezektől már az illesztékei mentén recseg az életem…