A kárpitos ep1 – Szóval, akkor tervezzük meg a belsőt, és keressünk hozzá valakit, bárkit, aki ezt megcsinálja!

A kárpitozás – főleg egy komplett meló – a legdrágább buli az egész projektben. Az árak az elképesztőtől, a “na bazdmeg, az nem létezik”-ig futnak. Itt nincs “Józsibá”, aki megkalapálja, nincs kínai piacos cucc. Itt még a kókler is annyit kér, hogy belehalsz, és akkor még szó sem volt az anyagról, amit csúnyán ki fogsz fizetni, ha csak nincs baromi mázlid (az meg kevés van mostanság…). Ezt tudván veszel egy nagy levegőt, és úgy döntesz, nem nézed meg a pénztárcád. Helyzeted jó, mert nem hajt semmi. Ha egy évvel később készül el, akkor sincs baj, sosem volt meghatározva céldátum. Így is lett. A céldátum meghatározhatatlan, de legalább van idő kigondolni, mit is akarsz.

Aaahhhaaaa….

Őőőőőő…. ülsz a gép előtt. Aztán előveszel egy A4-est, és egy ceruzát. Felállsz, iszol egy kávét. Rajzolsz egy vonalat. Szar! Összegyűröd, kidobod a papírt,

majd indítasz egy valami sorozatot, és úgy amúgy nem látod a képernyőt, mert azon kattog az agyad, hogy vajon mi legyen belül, és az hogy? Mondjuk tudod mit akarsz, mert van egy alap koncepciód, de azt el nem tudod mondani senkinek, így hát papírra kell vetni akkor is, ha a fene fenét vacsorázik.

Telnek a hetek…

Végső kétségbeesésedben kikönyörögsz havertól egy Wacom digitalizáló táblát, mert mondjuk mindig ki akartál könyörögni egyet, és talán össze lehet kötni a kellemest a hasznossal, és végre elkezdhet dolgozni a belső dizájnon. Az első nap 5 óra munka után csavarod ki a kezedből a ceruzát, majd két napig nem tudsz fogni rendesen…

Van élet a halál előtt, azaz megtanultam alcantarát gyártani, digitálisan…

Szóval, van koncepciód. Olyat akarsz csinálni, ami odaver, de nagyon. Koncept alapja a kontraszt. Nem akarsz színeket, lágyságot. Ütős dolog kell, és mi más adna pofont, mint a fekete, meg a fehér. Jókat lehet vele játszani, de hogyan, azt neked kell kitalálnod. A műszerfal alap. Felül sötét, alul világos, amit követnek a kardánbox elemei. Ülések adottak. Belül világos, körülötte sötét. A fejtámla hatalmas kérdőjel, a hátsó üléssor meg egész egyszerűen katasztrófa. És az ajtókárpitok….. Aaaahhhh….

Nem fogom most megtalálni, de ennek az országnak szinte összes autókárpitozással foglalkozó emberét megkerestem, aki a weben fellelhető. Volt egy pali, aki – de kár, nem tudom idézni – konkrétan kijelentette, hogy a modern autók formára préselt ajtókárpitjait nem lehet utólagosan bőrözni, így ezt a munkát nem tudja elvállalni….

Az ajtókárpitok tervezése egy igen szemét feladat. A cél, hogy TŰNJ EL, nem akarlak látni többé!!!! Node pár dolgot figyelembe kell venned. Pl. képes-e a mester megcsinálni a melót, logikus-e, az összhatás milyen lesz, hogy ívelődnek az ívek, mibe, milyen elembe akadna be a varrás, mit, hogyan kell kikerülni, mit kikerülni elengedhetetlen. És akkor megszületett:

Alcantarát úgy kell imitálni (most grafikusok csukják be a szemüket), hogy kiválasztasz egy pamacs szerű ecsetet, majd a szürke alapra elkezdesz pamacsolni, egyre sötétebb szürke árnyalattal, míg el nem érsz a feketéig. Ha rétegekben pamacsolsz (mindig rétegekben dolgozol), akkor könnyű dolgod van, feltéve, ha a pamacsolással, követed a formákat, árnyékokat.

Felteszed a kérdést, hogy mi van a “B” oszloppal, az miért nem… Azért nem, mert a “B” oszlopot totál eltakarja az ülés, szóval simán rá lehet költeni 100ezret, de kutya nem nézi majd meg, hogy mit is csináltál… Én kettőezertizennyolcban annyira büszke voltam erre az ötletre, hogy simán el is vigyorodtam. Legalább egyszer.

Közben bújod a webet, nézed a formákat, annyi autó interior van már mintaként előtted, hogy hánysz. És akkor elkezdett körvonalazódni a komplett cucc…

Waaaa…

Ha valaki megtalálná azt a rajzot, ami már beillesztve mutatja az új oldalkárpitokat, akkor kérem, mert fingom sincs, merre pakoltam…

Nehéz szülés volt, a Wacom szomorú szívvel visszakerült a gazdihoz, de a terv elkészült. Jó, de akkor ki a franc fogja ezt megcsinálni? – jött a kérdés, a válasz pedig….