Az első lépések avagy, ezt mégis hoooogy???

Úgy 10e emberből 9999 húzná fel a szemöldökét, amikor azt mondom, hogy egy 19 éves autót fel akarok újítani. A 19 éves autó már szemét a nagyközönségnek, ugye!? Végülis az. Az már ennyi idő után unalmassá válik, kopottá, elhasználttá, és mi minden kopott, elhasznált, vagy csak régóta meglévő dolgunktól meg akarunk válni, mert ezt hozza magával fejlődő világunk. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy anyutól, meg aputól mikor akarunk csak úgy egyszerűen megválni, mert régóta ismerjük már őket, meg unalmasak, megkopottak, és már nem is működnek úgy, mint tinként, de akkor erre azt mondod, hogy az autó nem családtag, szóval az teljesen más ügy. Részben igazad van. Az autó nem lehet családtag. Ő az a vas, amibe beülsz, elvisz ától-béig, és közben megadja (megadhatja) a szabadság élményét egy pasinak – meg néhány csajnak – mi segítségével kiszakadsz a napi mókuskerékből, egy picit eltűnik a hülye mesterember, ki szarul burkolta le a konyhát, az asszony cirkusza, mert épp nem csináltad meg azt, amihez semmi kedved nem volt, az idióta főnök, kinek az a célja, hogy túléljen a munkahelyén, ezért a leghülyébb, felülről jött ötletet is le akarja nyomni a torkodon, a bank, meg a kamatai, az idióta politikusaid, szóval minden ködbe vész, marad az út, a melletted futó felfestések, az irányítás néha hamis érzése. És ez jó.

Illetve jó volt akkoriban, mikor az autógyártók egy pár hülyének összekalapálták azokat a vasakat, amiktől elszállt a hajad, és árban is elérhető volt a nagyközönség számára. Ezek voltak a legendás Golf / Peugeot GTi-k, a Renault 5, Toyota Corolla, Lancia Delta, RS Cosworth, Alfa 155, Mazda RX, Lancer Evo, és a fantasztikus szívómotoros Honda VTI. Meg volt még valami BMW is, asszem (sic)… A 80-90-es évek örömautói. Ezekben voltál a piros lámpánál Nelson Piquet, Nigel Mansell, Mario Andretti. Ekkor utáltad a konkurencia autóit, ekkor vitatkoztál azon, hogy kié a jobb, a gyorsabb, ekkor kezdődött, hogy a Hondások elkezdték utálni a BMW tulajokat és viszont, de az Alfások sem maradhattak ki a körből…

És akkor térjünk a lényegre.

Az ikonikus jelző valamikor 69 tájékán került a Hondára, mikor legyártották az N600-at a maga 42 lóerejével, és 130-as tempójával, de ugorjunk az időben pár évet, mert jön a lényeg, ami nem más, mint a híres, és hírhedt “B” típusú erőforrások, miket 1989-01 között gyártott a Honda, nagyjából…. sok változatban. Ezek jelentős része azzal a tulajdonsággal rendelkezett, hogy változó szelepvezérléssel különítették el a mindennapos, és itt most megdöglesz vezetési stílust. 5500-as fordulatig hétköznapi vas, mivel kimész a teszkóba meg a nagyihoz 6,5-8 l fogyasztással, 5500-9000 között pedig dzsalhatsz a ringre megőrülni. És ezeket belepakolták olyan autókba, mint pl. hírhedt CRX, minek következtében sok család vesztette el valamely gyermekét egy roppant súlyos autóbalesetben. Kinek nem kellene egy ilyen vas?

Úgy néz ki, hogy a világnak, vagy a tervezők szerint a világnak. Ugyanis ezek az élményautók, mik a hétköznapokban is használhatóak voltak családi szedán-, vagy fiatalos Hot Hatch-ként, már nem feleltek meg a környezetvédelemnek, design stúdiók agymenéseinek, meg mindenfrancnak, szóval vége, ennyi volt az európai mókázás. Ha innentől kell egy gyors vas, akkor válasz egy olyan apucit, ki tudja szponzorálni a 10+ milliós autódat erre a célra, amit csak és kizárólag “élmény” autózni veszel, mert a hétvégi bevásárláshoz vagy egyedül mész, és telepakolod az üléseket (lásd: Mini Cooper S), vagy veszel egy utánfutót, szóval nincs mese, ez már egy kompromisszumokkal teli világ lett.

És ebből nekem elegem van!

Én nem akarok kompromisszumokat kötni. Nem akarok 10+ literes fogyasztásokat, szar erőforrásokat, ócska váltókat, kopogós műanyag belsőket, a szürke 50 kifakult árnyalatát (filmen sem), gyári hibás, elszakadó vezérműláncokat, szaros kokszolódást, minek hatására 50ezrenként kell szervizbe járnod, nem akarok 150e-ért kettős tömegű lendkerekeket, mik mindenképp beszarnak, és nem akarok millió egyéb gyári hibát a kurva szenzoroktól kezdve a beázó elektronikákon, 150e-ért frissítendő navigációkon át, a 4 évesen rohadó “A” oszlopokig. Kösz, de nem! Kelet-európai fazon vagyok, ki a 15 milliós autóját nem cserélheti le 3 évenként, mert nem abba a családba született. Nekem egy, a pénztárcámhoz igazodott vas kell, mibe szívesen beülök, és… itt kezdődik a történetünk.

Felújítás, restaurálás, hülyegyerekek, azaz én ezt három kategóriába sorolom.

Restauráljunk: Amikor a pali egy kilincsért végigtelefonálja a bolygót, majd Botswanaban talál is egyet, majd azt átküldi Karlsruheba, mert ott képesek megfelelő állapotba hozni a megkopott krómot a cuccon. Ezt képekkel, szálmákkal, és a gyár által kiadott szériaszámokat tartalmazó dokumentumokkal igazolja. Aki nem így jár el, az egy kontár, és a poklok legmélyén van a helye. Egy autó csak úgy nézhet ki, ahogy kijött a gyárból, és aki ettől eltér, az egy akasztani való senkiházi, de minimum lenézendő személy.

Tuningoljunk: Ez még az előzőnél is rosszabb. Itt a gyermek fogja a 1.3-as Suzuki “Sport” autóját, a 68 LE-t feltun…húzza 85-re, műgyantából faragnak rá 70 kiló lökhárítót, szól benne a Bárány meg a Jován – vagy a fasz tudja mi szól mostanság – és kell rá neon, meg csíkok, és tiszta Fast & Furious lesz a dolog, de nem megyek az érdi emelkedőre, mert azon hörög a cucc, bárhova is váltok. Ennek az ellenkezője a Hondás kölyök, ki az 1,4-est is húzza, méghozzá turbóval, mert a Józsi is ilyet tett bele, és amikor 3e km alatt két hengerfejet cserél benne, akkor végre valaki felhomályosítja arról, miszerint nem elég ráakasztani a cuccot, meg kivenni belőle minden kárpitot hogy könnyebb legyen, mert ez lesz a sora a vasnak.

Újítsunk fel: Nah, ez vagyok én. Az a pali, ki szereti a 90-es évek kompromisszummentességét, viszont hányik a 90-es évek enteriőrjétől. Ilyenkor venned kell egy régit (ez már megvan), és faragnod kell egy olyat, mi megfelel a jelened kívánalmainak.

Erről szól ez a blog, és akkor kezdjünk neki!