Afrika – Jhaahjj… Kairó, te vagy a… És akkor tényleg zárjuk le ezt az utat.

A Kigali reptéren történt drámát követően kisétáltunk a géphez, ami tulajdonképp egy repülő buszjáratként funkcionált – hála annak a szutyok EgyiptAir-nek – tehát a helyünkön épp végig fekve találtunk egy arab srácot, tele volt szeméttel minden, szóval egy romos afrikai járat összes tulajdonságát megmutatta ez a romos, afrikai járat. Mindegy, csak húzzunk már, mert tényleg nagyon el vagyunk fáradva, nagyon hosszú volt az út, még tudunk röhögni, de azért már nem sokat.

Lövésem sincs, hogy az elején leírtam-e, de azért vettük célba megállóként Kairót, mert az utazás előtt pár héttel közölte az EgyiptAir, hogy az eredeti terveinket áthúzza az, hogy a gépünk nem fogja elérni a csatlakozást. Bár megpróbálhatjuk. Felajánlották, hogy vagy Addis Ababa, ahol tökölsz 6-8 órát, vagy Kairó. Én meg azt mondtam vágyakozó szemekkel, hogy a piramisok közelében nem voltam még, szóval húzzunk arra, a francnak sincs kedve egy etiópiai reptéren csinálni a semmit.

És akkor Kairó

Ezen azóta is tudok röhögni rendesen! Anno nem értettem, hogy a jordánok miért utálják annyira az egyiptomiakat. A két nép között az a különbség utazóként, hogy az egyik pl. nem akar úton, útfélen „kirabolni”.

A géppel leesünk, irány a kijárat, nézzük, hogy mi visz a szállásra, amit az EgyiptAir intézett – merthogy ezt ő állta – és megjelent az a millió taxis, akik (a világ egyik legolcsóbb taxis országa) ötszörös áron akartak elvinni, mit később kiderült, a reptér mellé közvetlenül (1,1 km). Nem hagytuk, jött a transzfer, vitt a hotelbe. Le Passage Cairo Hotel & Casino, ott lecuccol, kaja, majd…

Húzzunk már a piramisokhoz, basszus, mert leesik a nap mindjárt!

Recepció mellett ott ül a fazon, aki mindent is meg tud szervezni, kb. 10x annyiért, amennyiért te szerveznéd meg magadnak, viszont szorít az idő, másnap ilyenkor már landolunk Ferihegyen. Legyen, rabolj ki bazdmeg! És úgy is lett!

Pár perccel később megjelenik vezetőnk (50-70 év között, ki tudja megállapítani….) egy nagy szedánnal, szépen kiöltözve, és hogy akkor már visz is minket. Vitt! Imádom az arab közlekedést. Az ötsávos utakon nincs sáv, nincs közlekedési lámpa, nincs sebességkorlátozás, lófasz sincs. Teligázzal romboltunk. Namost, ezzel az szituval az a probléma, hogy a reptér PONT Kairó túloldalán van, mint a Gíza, meg a piramisai, az órám meg délután négyet mutatott, naplemente előtt meg mindenkit kizavarnak a helyről. Esélyünk sem volt, viszont volt vezetőnk, aki mindent IS megold ugyebár, csak legyen nálad elég pénz (kínomban sírok a röhögéstől még mindig, basszus…).

A pali Gíza közelében egyszer csak berombol a házak közé, ahol meglátod az igazi Egyiptomot, és nem azt amit mutogatnak a turistáknak.

Kairó is azok közé tartozik, amit nagyon bejárnék hátizsákkal, géppel a vállamon, mert hihetetlen mód vonz az a minden, ami ott van. 3000 km2, 20 millió ember, Az egész Közel-Kelet központja minden értelemben, a 4,5 ezeréves piramisok tövében elég fiatalnak számít, cca 2600 éve kezdett ott települni az ember, és azóta MINDENT látott, amit csak érdemes volt látni a történelemben.

Ott tartottunk, hogy berombol a házak közé, ahol látod azt a kibaszott nyomort, amit eltakarnak a turisták elöl. Az ajtók, ablakok nélküli 6-8 emeletes bérházak, az utak, amik alatt lehet van aszfal, vagy beton, csak nem látod a mocsoktól, az utcán nem fér el két autó egymás mellett, de jönnek veled szembe lovaskocsival, közben érzel minden porszemet a fogaid között, orrodban minden szagot is.

Majd megállunk egy helyen (fogalmad sincs, hogy hol vagy…), és azt mondja emberünk, hogy akkor kiszállás, innen visz minket tovább …. elfelejtettem a nevét a srácnak. És akkor fizetünk (természetesen egy vagyont), majd a kölyök felültet minket egy lovaskocsira, és veszett tempóban elindulunk valahová…. (sírsz…)

Kiderült, hogy a gízai területet kerítés veszi körül, tehát nem be (hisz mindenről is lekéstünk), hanem a kerítés mellé visz minket, méghozzá oda, ahova a srácok, csajok, és mindenki is, a nap végén kiszabadul a lovaikkal őrjöngeni, bulizni, mindent is csinálni. Amikor tudod, hogy hol nincs helyed… Nah, ez ilyen volt! Bónuszként még a fényképezőgépet sem vehettem elő, mert azt kamuzta a kölyök, hogy ilyenkor már turistákat nem engednek be a területre – mintha a fényképezőgép igazolta volna a titulusunkat, nem pedig az, hogy világítunk a többi között…

Ok, aztán kellett ott turista bohócot játszani, kocsit hajtani, mindenszart is csinálni, és irány vissza vezetőnkhöz, mert erre már mindenhogyan rábasztunk, ne fokozzuk tovább a bajt.

A srác adott is a lónak, elvitt még minket a tök sötét utcákon, sikátorokon, mocskon keresztül a Szfinksz mellé, illetve a város egyik falához, aminek a túloldalán ott figyel a szobor, aztán még odaszúrta, hogy ha tetszett az út, akkor azt mi jól meghálálhatjuk, míg meg nem érkezünk, nehogy a többiek meglássák, de úgy gondoltuk, már eléggé hálásak voltunk. Megérkezvén a kiindulópontra, vezetőnk azt mondta, hogy akkor fáradjunk be az autó melletti épületbe, majd befáradtunk, és kiderült, hogy az valami aromaterápiás cucc van, és ott kifújhatjuk magunkat, alig kerül valamibe, mire kurvagyorsan kimenekültünk, mert mindkettőnknek a haja kivolt a fáradságtól. Szerelmem haza irányban beszédbe elegyedett vezetőnkkel, és előjött a papirusz, mire a pali kapcsolt, és abba a minutumban megállt egy PAPIRUSZ MÚZEUM mellett (bazdmeg), merthogy ez egy nagyon izgalmas cucc. Egyikünk sem tudta eldönteni, hogy sírjunk-e, vagy nevessünk, de aztán – hogy előbb szabaduljunk – beszabadultunk a „múzeumba”, ahol emberünket természetesen boldogan fogadták…

A papirusz „múzeum” tulajdonképpen egy üzlet volt ahol papirusz képeket árultak. A bolt tulaja egyből egy asztalhoz vezetett, és már elő volt készítve a cucc (tálka víz, kés, papiruszsás), és mutogatta, hogy hogyan is készül már évezredek óta a papirusz. Mi meg okosan bólogatunk, és akkor körbevezetett a képek között (amúgy voltak olyan képek, hogy simán hoztunk volna haza, ha épp nem egy rablás kellős közepébe csöppentünk volna), mi meg sűrűn bólogattunk, és gyorsan menekültünk a helyszínről, és közöltük vezetőnkkel, hogy kurvagyorsan vigyen haza minket, amitől nem lett boldog, de megtette.

Elájulás, reggeli a hotelben, vissza a reptéri transzferrel, fel a gépre, és kora délután már estünk is le, meg otthon össze…

Ennyi volt a végjáték, de kell ide egy verdikt, és az is jön mindjárt.