Afrika – az utolsó nekifutás pedig a Hôtel des Mille Collines

Reggeli a Kivu látképével. Franciául beszélő szakácsok készítik a tojást, palacsintát, mindent is, te közben válogatsz mindent is, és fogyasztasz itt:

Jó, oké, majd elmegyek a francba… De tényleg, mert menni kell tovább, vár Kigali, nézzünk már valami nagyvárost Afrikában!

A területet már lakják vagy 10 000 éve, de Kigali egyébként egy elég új város. 1907-ben alapították, természetesen valami gyarmatosító fószer, akinek köze lehetett a német birodalomhoz. Aztán jöttek a belgák, és cseszték szét tovább a világot. Csak 62-ben lett főváros. Ha a törtélelmébe csak belenézel ennek a régiónak a 14. századtól, akkor pont olyan nagy büdös kupi, ami itthon volt Európában, pedig semmit nem is tudott egymásról a két földrész. Aztán megjelentek a gyarmatosítók a 19. században, és ami még nem romlott el, az is elcsesződött. 1965 környékén befejeződött a gyarmati gyalázat, és helyébe léphetett a helyi gyalázat, katonai puccsokkal, egymás ellen uszítással, és minden polgár háborújával.

Annyit még. hogy 130 kilométert több mint 3 óra alatt lehet megtenni. Ha nincs traffipax (de van!), akkor van teherautó hegymenetben előtted tizenkettővel, aztán van közlekedési dugó a város előtt, de legalább látsz kertészeteket útközben. Bakker, egymás hegyén, hátán vannak a kertészetek, minden menő dologgal.

Amikor kimondod valakinek, hogy Ruanda, akkor vagy nem tudja, hogy hova helyezze el az országot, vagy felhúzza a szemöldökét, mert valami elkezd derengeni a népírtásról, ami nem is olyan rég történt. Ennek a rémes tettnek van pár ikonikus helyszíne, amiből az egyik a Hôtel des Mille Collines.

Amennyiben nincs meg a 2004-ben készült Hotel Ruanda, akkor egy kis gyorstalpaló.

Paul Rusesabagina a sztori főszereplője, 54-ban született, hutu származású, és egy sárkunyhóból küzdötte fel magát hotel menedzser szintre. 78-ban Kigaliba költözött, ott jelentkezett a Hôtel des Mille Collines-ba, majd küldték tanulni Nairobiba, Svájcba, Brüsszelbe.

És akkor 94 április elején kitört a pusztítás. A felesége Tatiana tuszi származású volt, így ki kellett menekíteni őt, és gyerekeiket az országból, amit úgy tudott megtenni, hogy lefizette a hutu katonákat.

Csak egy történet, hogy tudd, mi folyt akkor ott. Tatiana anyja, testvére és sógornője, valamint négy unokahúga és unokaöccse meghalt a népirtásban. Apja fizetett a hutu milíciának, hogy végezzék ki, nehogy fájdalmasabb halált haljon. Miért kellett fizetnie?

„Mindannyian tudtuk, hogy meghalunk, nem kérdés. A kérdés csak az volt, hogyan. Darabokra vágnának minket? Bozótvágó késsel levágnák a bal kezedet. Aztán eltűntek, és néhány órával később újra megjelentek, hogy levágják a jobb kezed. Kicsit később visszatértek a bal lábadért stb. Addig mennek, amíg meg nem haltál. Látni akartak szenvedni, ameddig csak lehet. Volt egy alternatíva: fizethetsz a katonáknak, hogy csak lelőjenek.” Ezt tette Tatiana apja.

Ezek után Rusesabagina megérkezett a szállodába – ahol volt még pár ENSZ békefenntartó, felhívta a tulajdonosokat, hogy tegyék meg őt a szálloda megbízott vezérévé, és ezt a doksit el is küldték neki faxon. Mindenféle vesztegetést bevetve, összesen 1268 tuszit tudott „elrejteni” a falakon kívüli őrjöngő gyilkosok elől. A népírtás után még két évig Ruandában maradt, majd menedékjogot kért Belgiumtól, és Brüsszelbe költözött családjával, ahol taxisként dolgozott, majd onnan tovább mentek Amerikába, és San Antonio-ban telepedtek le. 99-ben keresték meg forgatókönyvírók, és együtt összerakták a Hotel Ruanda forgatókönyvét, amit 2004-ben mutattak be. 2006-ban beszállt a politikába, pártot alapított, és Paul Kagame diktátort jól lediktátorozta a közvélemény előtt, sőt, a népírtás kirobbantójaként említette. A sztori addig fajult, míg mindkét fél meg nem utálta egymást, de nagyon, majd Rusesabagina közölte a világgal, hogy támogatja pártja fegyveres erőit, hogy akár erőszakkal is, de csináljanak demokráciát. Ez betette a kiskaput, így amikor Burundiba utazott volna, egy előadásra, akkor jól elrabolták, Kigaliba szállították, és némi teketóriázás után, 25 évre ítélték terrorizmus vádjával. Erre megjelent az összes aktivista, az EU, USA, Nemzetközösség, ENSZ, és volt az a nyomás, hogy Kagame azt mondja, hogy oké, inkább engedjétek el a fickót. 2023 március 30-án érkezett vissza az Egyesült Államokba, 2 év börtön után.

A Hôtel des Mille Collines természetesen már nem az a Hôtel des Mille Collines, ami anno volt, és az vágott hanyatt, hogy itt hallottam meg az első magyar hangot, pedig azt hittem, hogy ezt jól meg fogom úszni az út alatt. Legyen itt ennyi kép, mert ez is bőven elég, a szobát és az onnan való látképet inkább titkolom!

Miután legyűrtünk némi alkoholt, irány a következő helyszín, méghozzá az. ahol az egész borzalom elkezdődött. Ez pedig nem más, mint a

Belga békefenntartók emlékműve.

Nah, ennél rosszabb döntést ritkán hoznak emberek. Mármint nem mi, hanem a belgák! 93-ban hozták létre az ENSZ ruandai békefenntartó misszióját, ahová az ég világon senki nem akart jelentkezni önként, mígnem valami hülye belga feltette a kezét, hogy akkor itt vagyunk mink, mi már úgyis ott voltunk régen, csak más szerepben. Itt csak az volt a baj, hogy a ruandai nép emlékezett erre a szerepre, és a leendő gyilkosok ezt jól ki is használták.

Addig ugyebár nehéz dolguk lett volna a népírtóknak, míg jól felszerelt ENSZ katonák vigyázzák a rendet, így ki kellett vonni a belgákat a buliból, ha őket sikerül legyakni, akkor a helyükbe egy ideig senki nem akar kerülni. És így is lett! Összesen 10 belga katona halála kellett ahhoz, hogy az ENSZ, és minden más szervezet, nép, elhúzzon a francba az országból pillanatokon belül, és hagyja, hogy 3 hónap alatt lemészároljanak egymillió embert a semmiért. Mondjuk 10 katona elég brutális halála, mert akit nem kínoztak halálra az utcán, azoknak sikerült elbarikádozniuk magukat egy laktanya épületében. Ott három órán keresztül lőtték őket mindennel, majd a társaik sorsára jutottak. Megcsonkítva dobálták össze a holttesteket egy hullaházban, amiket később, a népírtás után találtak meg.

A helyiség tele van a sztorival, ha el akarod olvasni, akkor parancsolj…

A másik hely amit meg akartunk nézni „lazításképp”, az a Nyamirambo Women’s Center. A nő, akit szeretek, ezt belefűzte a programunkba, mert… mondom mi a sztori.

2007-ben alakult az NWC, azzal a céllal, hogy a nemi alapú erőszak, a nemek közötti egyenlőtlenség és a diszkrimináció kezelésére választ találjanak. Ennek egyik pillére az oktatás amiben szerepel az írás-olvasás, számítógépes ismeretek, nyelv oktatás, kézműves, varrás órák, közösség alapú túrizmus, előadások a nemi alapú erőszakról, és minden más, fontos dolog. Jelenleg több mint 50 nőt alkalmaznak varrónőként, egy saját márkát is piacra dobtak, ami fedezni próbálja a szervezet költségeit. Szóval, mi azt hittük, hogy ez valami olyan, ahol körbe tudnak vezetni minket, sztorizni a dolgokról, meg mindenről is, viszont tévedtünk. Megtaláltuk a központot, ami állt egy boltból, ahol a termékeiket árulták, meg mellette egy csöpp varrodából. Pörögtek ezerrel páran, és bár kaptunk ígéretet, hogy ok, egy pillanat, de a pillanat eltelt, így vásárlás után valahogy megpróbáltuk megtalálni vezetőnket, hogy vigyen vissza valami olyan helyre, ahol látjuk a hazautat.

A városnézés

Te, én eddig nem voltam Afrikában. Afrikai nagyvárosban meg végképp nem. És én eddig mindenhova úgy mentem, hogy a hátamra kaptam a fotós zsákot, és irány bármerre, hisz mi bajom lehet, majd ha már hulla vagyok, akkor megnézem a navigáción, hogy hol is vagyok. Őőőő…. Kigali 0,00000005%-át jártuk végig, az is egy sétálóutcányira, meg pár saroknyira volt korlátozva.

Szóval…. nem akarsz csak úgy csavarogni egy afrikai nagyvárosban, mert ahogy elhagyod a komfortosnak vélt zónát, berobbansz a valóságba, a valóság meg egy végtelen fekete áradat, végtelen zajokkal, szagokkal, tehát egy idő után fogod a szeretett nő kezét, és elhúztok onnan a francba, mert eddig minden nagyon jó volt, nem most kéne elbaszni mindent azzal, hogy oda mész fehér emberként, ahová nem kell menned fehér emberként.

A nap végére meg egy kis „nyalánkság”

A nő, akit szeretek, kikért magának egy CSÜLKÖT …bazdmeg…. Még az a jó, hogy áramszünet volt az egész szállodában, így csak sápadt gyertyafénynél lehetett valamit kivenni belőle, aztán másnap megnéztem a képet (broááfff….). Nem, mintha az enyém valami különb cucc lett volna… Mindegy, van egy levelem a Hôtel des Mille Collines-ból, amiben bocsánatot kérnek. Kinek van még egy ilyen levele? Hüümmm?