Amúgy ez lehet, kitart holnapig. Aztán még az is lehet – mert olyan jól bejött a buli – hogy egész jövőhétig. Keletkezése valamikor Kr.e. 2564-re adaptálódik, mikor egy neves ősünk – kinek neve feledésbe merült – épp a 132. totemoszlop kőének faragása közepette letette a lantot, illetve azt a szart, amivel a követ alakította és egy “Nyaljátok ki a seggemet!” felkiáltással távozott a helyszínről. A további történeti feljegyzések zavarosak, hiányosak, több angol tudós úgy véli, hogy ettől a naptól kezdve történetünk főhősét többé nem látta senki. Nem angol tudósok szerint viszont akadt némi tárgyi bizonyíték, mi arra utal, hogy miután sikerült feldolgoznia az őt ért folyamatos stresszt, és némi traumát azzal hogy az éjszaka leple alatt több totemoszlopban jelentős kárt tett (valószínűleg az első graffitiket is neki köszönhetjük), boldogan élt mindenféle néptől, és egyéb gondolatzavaró elemtől messze, míg bele nem halt a magány gyönyörűségbe.

Azt hiszem, hogy ma este 9 magasságában – mikor visszafordultam az öngyújtómért – jutottam arra a következtetésre, hogy nem tudok egyetlen egy olyan momentumot sem előkaparni jelenemből, mivel ne lenne tele a faszom. Hétfőn még arra gondolhattam volna, hogy ezt a jelentős alváshiány számlájára lehet írni, de mivel az elmúlt 35 – 40 órában gyakorlatilag semmi nem csináltam (értsd: semmit), és eközben még akár aludni is volt idő, így az alvásmegvonással kapcsolatos feltételezést ki lehet lőni. Néha rájössz arra, hogy te minden vagy a világnak. Te vagy a vízhordó, a jegyzettömb, a bankszámla, a lelki cukormázas drazsé, az ember, ki be tud ütni a falba egy képszöget, aki majd gondolkozik helyetted, ki rendszerezi, összerakja, meg majd megoldja. Aztán arra is rájössz, hogy a “minap” lett volna valami fontos, és gyorsan megoldandó, majd amikor elővetted a telefonod, mert ezzel tényleg nem bírtál egyedül, akkor nem volt kit felhívni. A 256 db telefonszámból. Amúgy már meg sem próbálod. Valahol olvastam hasonlót, mikor a páciens azon elmélkedik, hogy inkább egymaga, csak ne kelljen segítséget kérni, és végighallgatni az elutasításokat, mert annál szörnyűbb, és megalázóbb érzés kevés van. Tök igaza volt. Nem csak idén történt meg velem ez. Végigpörgetem az elmúlt pár évet, azt, amikor végre rászánod magad nagy nehezen arra, hogy azt mondd: “Tudnál segíteni?”, majd osztok-szorzok, és megnézem mennyiből lett mennyi, akkor az eredmény elég szánalmas.

Vajon hol, és mikor lőhettél mellé, hogy ide jutottál? Az imént pl. mondtam egy ordas nagy hülyeséget itt bent, a gályán. Tényleg, még tőlem is szokatlanul nagy volt. És elhitték. Én senki nem kérdőjelezte meg, vagy fél, egy órán keresztül. Aztán úgy félve, célozgatva, tudod, úgy hátulról megkerülve a sztorit. Mert mindenki arra számított, hogy akkor itten vagyok, és tutira megmondom, és akkor már nekik nem is kell azzal foglalkozni. Zap szépen megmond, megtervez, mert benne sosem merül le az ellem. A hidrogéncelláját közvetlen a levegőből tölti fel, és garanciális javításai sincsenek sosem. Bírom kurvára – idén eddig csak háromszor fordult elő, szóval valami baj lehet – amikor valaki arra emlékezet, hogy neki születésnapja van/volt. Amúgy a háromból egy tudja, és jegyzi, nekem mikor van, és ő miatta égett is a pofám, viszont csökkenő emlékeztető trend mellett, az arány el sem mozdult. Amúgy szarok a születésnapokra (főleg a sajátomra), mert nem az mutatja meg, hogy mennyire bírlak, tisztellek, hogy képes vagyok megjegyezni dátumokat, de ez egy nagyon jó minta az ember gyermekének, és a világnak összhangjáról, illetve annak hiányáról.

Ebben a pillanatban nem jut eszembe semmi, mitől ne hánynék menten. Ezen a Rózsa Milánon gondolkozok mostanság, illetve néha-néha beugrik a története. Mondjuk nem ismerem élete sztoriját, de nem is kell. Ha így, felületesen nézem, akkor az a pali volt korosztályának, közösségének vízhordója. Első blikkre totál ígéretesnek nézett ki a jövője. Ő belőlük lesznek a vezetőink. Akik nem ülnek maguk elé mormolva, hogy márpedig a világ szar, hanem megmozdulnak, tesznek valamit. Ők, a megoldóemberek. És az ígéretes jövő előtt álló pali fogta magát, és egy szép csütörtök este besétált egy vonat alá. Valószínűleg ennek hatására sok szomorú ember keletkezett határainkon belül is, kívül is. Majd másnap már mindenki nézte az ikszfaktort, és hétfőn elment keresni egy másik vízhordót.

Konklúzió: A vízhordók korán halnak, de mindig pótolhatók.

Szart sem ér az élet....
Az utóbbi években túl elfoglalt, és nagyritkán konkrét jövőképpel rendelkező palikét elfelejtettem az utolsó cserkész, szart sem ér ez élet jelenetét, de most megint bevillant. Vajon Milán is így lépett át a peronon? Vagy volt benne némi “Basszátok meg!” is? És a környezete másnap milyen következtetésre jutott? Kellett é volna mást, máshogy, kicsit jobban, odafigyelve? Vagy csak elhangzott 15ezerszer a vajon miért? Majd mindenki értetlenül csóválta a fejét, majd megnézte, hogy van e a temetésre fekete ruhája?

Kimerülve, lendületet, és egy kicsit jövőképet vesztve most zárjuk ezt a témát. Fogjuk az egészet az őszre, a rövid nappalokra (nem mintha azokból is sokat látnék), az egész körfogás elmúlási szakaszára, mi nyomasztóan hat az érzékekre, azt szépen mindenki lapozzon tovább.

 

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com