Történetünk visszanyúlik az idők kezdetéig, mikor még különös, és rejtélyes lények uralták a bolygó minden egyes szegletét, és hideg volt a sör, nomeg forrók a lányok.

2005 – Tour de France

Hat pali úgy döntött egy szép hajnalon, hogy akkor mostani irány a Tour, mert hát ugye Lance Amstrong a hetedik győzelmére hajtott, Bodrogi Laci pedig a Crédit Agricole csapatában kerekezett, így minket ezen két esemény varázslatos összekapcsolódása arra hajtott, hogy még a határt sem átlépve úgy basszunk be egy 9 személyes busz fedélzetén, hogy hangosbeszélőből (ordibátor) üvöltsünk ki a népnek – híresztelve azon tényt -, hogynekünk rettentően jó az adott helyzetben. 2005.

Egek… Gyakorlatilag egy pár mondatos szösszenet maradt meg írásban a sztoriról, szóval most úgy kell összeszednem fejben az események sorozatait, mi azzal kezdődött, hogy vajon milyen városokban / falvakban is voltunk?

Nyomozás.

Az első szösszenetet már nagyon rég keresem, és most mondom, addig nem állok fel a gép elől, míg meg nem találom annak a kis olasz falunak a nevét, mi a Garda-tó mellett csücsült, rohadt nehéz volt hozzá felmászni, de valószínűleg akkor szerettem bele abba az országba véglegesen, nem is beszélve a konyhájukról. Tutira visszamegyek! Szóval, Google Street View. Ha ez nincs, akkor a büdös életben nem találom meg. Az első kiinduló pont egy fotó, a tó partján a szemben lévő hegyekről. Illetve a hegyek formájáról. Namost addig „mész” előre a Street View segítségével, míg rá nem akadsz a fotózási szögre. 37 perc után már könnyű dolgom volt, és nemhogy megvan a falú (Verona megye, Pai), de csöpp tér is, az éttermekkel (Pizzeria Apollo), és most teli szájjal vigyorgok.

A „milyen múzeumban voltunk, baszod?” kérdésre sem volt egyszerű a válasz, mert három nyelven kellett kivadászni a páciens hozzá. Azt a pácienst, amiről három darab képem van, mivel éppen beengedtek minket, de éppen nem engedtek fotózni, szóval majd ide belinkelek egy videót a helyről.

És megint a Street View, mivel lövésem nem volt, hogy a francia Riviérán hol utáltam meg egy életre a kabócákat, illetve Svájcban hol dekkoltunk le pár órára hazafelé. Nakérem, Svájc volt a nagy falat. Bármit néztem, egy tábla, egy azonosító sem volt azon a pár fotón, mi megmaradt a napból. Bár volt egy Löwen nevezetű pub/hotel, de abból annyi van, mint a szemét, szóval ez nem ment. És akkor az egyik kép, egyik sarkában ott egy bolt telefonszám. Erre összesen három találat érkezett, és azok is a web valami eldugott zsebének a szemetei között, egy széttöredezett weboldal cafrangjaiból megmaradt cuccok voltak.És mi maradt meg? Az üzlethez tartozó hirdetési kép, mellette a címmel. Arcom leesett! Mostantól hívhatsz Sherlock Zapnak.

Akkor rúgjunk be!

Az kérlek rohadt gáz, ha már annyira fáradt vagy, hogy a meleg whiskytől sem tudol rendesen berúgni, inkább olyan csendes kómába szenderülsz. Mármint a Garda-tó közelében, merthát oda vitt az utunk. Egyesek szerint egyből meg kellett volna célozni a franciákat, de ezt meghallva mások, jelentős nyomást helyeztek a kijelentést elkövetőre, ki hogy, hogy nem, megadta magát a felbolydult tömeg (vég)akaratának.

Garda-tó

Azt elmondja mindenki, hogy Olaszország legnagyobb, legnépszerűbb tava, csúcs turistaközpont, az utolsó jégkorszak után alakult, blablabla… Azt nem mondja el senki, hogy kurva hideg, rohadtul kavicsos, és olyan sodrása van (a tónak), hogy beszarsz. Ez azt követően derült ki, miután megtaláltunk egy kempinget, hol még volt szabad hely, mindezt olyan feltétel mellett, hogy reggel gyorsan elhúzunk. Megígértük. Irány a víz, majd a sokkhatások, és némi útbaigazítást követően irány a falú egy csöpp tere, hol falni lehet. Part melletti séta a leanderek között, majd jön a hegymászás, és a lemenő nap fényében megjelent egy csöpp terecske. Namost, ottan kérem egy Fellini filmben találtad magad, csak színesben. Fa spaletták, mammák kint az apró teraszaikon sasolják a történéseket, a tér éttermeiben, sörözőiben az olaszos zsongás, tehát minden nagyon-nagyon összeállt ahhoz, hogy megragadjon, és nagyon fontos élménnyé alakuljon. Másnap jöttem rá, hogy tulajdonképp az életem legjobb, leghangulatosabb, legmeghatározóbb csavargós, kajálós élményéről nem sikerült egyetlen fotót sem összehoznom. Sikíts!

Museo Nicolis – A (!!!) gyűjtemény!

A hely, ahol ismét nem készültek képek.

Luciano Nicolis egy – mára – 70 év körüli vállalkozó, ki tulajdonképp a szeméttel szedte össze azt az irgalmatlan vagyont, amiből felhúzta, majd összeállította azt a gyűjteményt, mi tartalmazza az elmúlt 200 év technológiai fejlesztéseit autó, motor, kerékpár, repülőgép, és olyan apróságok, mint a fényképezőgépek, írógépek, és minden egyéb, kattogó, működő mechanikus kütyük körében. Annyira komoly, hogy megtalálod benne az első szabadalmaztatott benzinmotort, és ott a helye annak a Lancia Astura 1000 Miglia nevezetű autónak, ami vas olyan az autósportot szerető embernek, mint egy hű kereszténynek a halotti lepel, van egy vállon veregetés a pápától. Azért engedtek be, mert megszántak minket, mikor megtudták honnan jövünk, de kikötötték, hogy nincs fényképezés, csak gyors túra. Ezért mostan itt van egy promó anyag a helyről.

Côte d’Azur és a kibaszott kabócák

A francia Riviéra több dologról nevezetes. Kurva hideg a víz, úgy 10 éves korom óta tudom, hogy minden másnap megjelennek a medúzák, és valószínűleg az elmúlt 200 évben itt születnek a bolygó sorsát befolyásoló paktumok 90%-ai. Helló, viszlát!

Na jó, tehát az ulticél La Ciotat. Marseille előtt 30 km-re lévő kikötőváros. Nem volt benne az 1720-as pestisjárványban, viszont az angolok folyamatosan gyakták a napóleoni háborúk alatt. Valaki úgy tartja, hogy a Lumière fivérek itt forgatták, és mutatták be az első filmet ezen a bolygón, de ezt az ég világon semmi nem támasztja alá, viszont azt is mondják, hogy a petanque kitalálása is ide tartozik, az meg lehet igaz is, de nincs ember, ki nem francia, és érdekelné eme állítás igazsága. Egy tuti! Annyi kabóca van, hogy sosem feleded el. Kemping, le-kipakolás, csavargás, pia, hulla fáradtan bedöglés a sátorban, majd reggel a hangzavar. És akkor Zap felállványoz, a gépét csak úgy véletlenszerűen ráirányítja a 3-4 méterre lévő lombozatra, vesz egy nagy fókuszt, élesít, és elsüt. És az első találattal jött egy kabóca kép, anélkül, hogy a irányított lett volna a keresés. Csak ennyien voltak a környéken.

Côte d’Azur, szóval elmaradhatatlanul jönnie kell a Cannes – Monaco párosnak, mert hát biztos látványosság, meg minden. Mondjuk én szeressem Cannes-t. Ott van a Promenade de la Croisette, mi Franciaország kulturális örökségének része (egy út, érted..), szeretem a tenyérlenyomatokat a járdán, a menő telefonfülkéket, a Carlton hotelt, a sikátoros utcákat, kávézókat, szóval, ha szarásig lennék pénzzel, tutira lenne ott egy kis lakásom. Csak úgy, tudod, hogy néha egy pár hétre a nyüzsiben. És ugye Monaco. Monaco a világ legsűrűbben lakott városa…városállama…országa…hercegsége…szikla kiszögellése, ahol liftekkel közlekedsz az alagutakban, hogy lejuss a kikötőbe, megnézd az F1 pályavonalát, meg mindenszart, és legszívesebben ledugnám a torkomon az ujjam, mert valahogy annyira felesleges időtöltésnek tartottam mindig odamenni, mire jelzőt nehéz találni. Gyakorlatilag minden cm2-en kamera, sehova nem fogsz tudni bejutni csóró turistaként, csak nézed a 200e $ fölötti autókat, a 2m $ fölötti csónakokat, és annyira nincs ott helyed, hogy ha zárt övezetté nyilvánítanák félmillió $ alatti éves jövedelemmel rendelkezőknek, akkor is leszarnám.

Le Puy-en-Velay

Július 22. Tour de France 19., hegyi szakasz. Issoire – Le Puy-en-Velay (153,5 km, befutó: Giuseppe Guerini)

Volt ott ókor, meg korai középkor, hol gyaktak a gallok, rómaiak, mindeközben a lakosság lemészárlása több esetben is megtörtént, mielőtt mi még minket ide vezetett volna a csodaszarvas. A Szent Jakab zarándokút egyik állomása, és kibaszott sok csipkét gyártanak, szóval zajlik ott az élet már lassan 2000 éve.

Ha a Riviéráról akarol felutazni Lyon, vagy Párizs felé, és némiképp ráérsz, akkor eszedbe ne jusson autópályázni. Kihagyhatatlan, ahogy dzsalsz a szerpentineken, és elő-előbukkannak a régi idők emlékei az erdőkből, a kimagasló bástya romok, kastélyok, olyan apró vizuális hökkenetek, amiktől nem bírsz nem fellazulni, és azt gondolhatod, itten nem létezhet depresszió.

Bejutás döcögősen, mert valami hülye kerékpárversenyt rendezett, és emiatt jelentős dugóba keveredtünk, majd beöltözni nemzetiszínbe (akkor, és még egyszer, majd soha, de soha többé), zászló, némi alkohol, és indulhatunk is a befutóra. Ott néztek minket először olasznak. Ez vegyes érzelmeket váltott ki a csapatból, de próbáltuk elengedni a témát, így be a tömegbe, rácsimpaszkodni a korlátokra, és jöhetnek a versenyzők. Közben a francia zsaruk tömeget buzdítottak éljenzésre, majd egyszer csak Wwwoooohhussssffffhhhuuuu….. és elment a mezőny. Ezt a szitu úgy tudom leírni, mintha heteken, hónapokon át fűznéd a nőt, majd egy éccaka, egy gyenge pillanatban egymásnak estek emlékezhetetlenül rövid időre, reggel rájössz a tévedésedre, majd villámgyorsan elhúzol a helyszínről. Igen, ilyen egy országúti kerékpárverseny élőben. 17 másodperc kiabálás.

Polly néni, avagy mit hoz néha a váratlan

Az van akkor, ha nem tervezel előre, hogy ott állsz Le Puy-en-Velay egy parkolójában, és azon töprengsz, hogy vajon hol a picsában fogsz aludni? Ha már napok óta egy buszban, sátorban élsz, és mögötted van ezer, meg ezer kilométer, liternyi alkohol, zacskós kaja, rohadt sátorban nem alvás, és elérted a 30-as éveidet, akkor eljön a pont, mikor elkezdesz nem nyugodt lenni ilyen konstellációk együttállását követően. Ma már ezzel nem lenne probléma, a Booking, meg a Tripadvisor korában, hiszen bármely pillanatban találsz magadnak alvóhelyet a világban, de itt még 2005-öt írtunk, és ez a dátum jelentősen nehézzé tette a dolgunk, főleg nulla francia nyelvtudás mellett.

Így esőre irány Lyon. Ez mondjuk egy nagyon szép francia város – lehet – , de mint minden nagyvárosnak, ennek is van külvárosa, mi nem a szépségéről híres, hanem arról, hogy most húzzunk a gettóból nagyon gyorsan, ugyanis itt fognak minket élve elásni. Tehát egy röpke lyoni látogatást követően vissza a pályára, majd az első benzinkútig tartott a csapat tűréshatára, ahol is meg kellett állni térképpel, és megfáradt, ideges kétségbeeséssel. Két csaj mentett életet, ki pár perc alatt elmagyarázták, hogy pár kilométer után le a pályáról, be az erdőbe, ott egyenesen, néhol jobbra, balra, majd megérkeztünk. Így is lett.

Noh, a pár kilométer, és le a pályáról, ahol vár a Parc Naturel Régional du Pilat. Ez gyakorlatilag az országban lévő 6 nemzeti park egyike, de neked erről fogalmad sincs, mivel nem vagy jól, és amúgy a társulat egyik tagja sincs jól, tehát a levegő feszültséggel, meg villámokkal van tele. Annyit érzékelsz a sztoriból, hogy mintha erőbe mennétek be, hol nemsokára el-eldugva látsz lakókocsikat, és majd egy tanyasi házat, meg istállókat, és a kibukkanó ősz hajú mosolygós, franciául hadaró nénit.

Polly néni. Biztos nem így hívták, csak mi neveztük el, mert tök természetes volt hozzá ez a név. (Bár most visszagondolva, ki hallgatott valaha Nirvanat, annak egyáltalában nem lenne az, de ezen ugorjunk át) Lecuccol, melegít valami kibaszott zacskóst, majd meghal.

Serken a pír, rikkan a hajnal, kúszik fel az éjszakai pára, te kimászol a vackodból, és ami fogad. Baszdki… Ha olyan beállottságú vagy, hogy elhúznál a világtól, mert eleged van a nyüzsgésből, és tudod, vannak olyan helyek, ahová biztos el lehet bújni, akkor MOST megérkeztél. Polly néni hozza a friss tejet, körbe nézhetsz az állatok között, beszívhatod a nyugit jó mélyre, és minden feszültséged szertefoszlik, minden a helyére kerül. Ha az egész sztori a feledésbe merül, Polly néni, és a farmja tutira bevésődik a tudatodba egy életre. Irány az időfutam.

Saint-Étienne

Július 23. Tour de France 20. szakasz, időverseny, Saint-Étienne – Saint-Étienne (55,5 km, befutó: Lance Amstrong – mára az eredménye törölve)

Saint-Étienne az ország egyik nagyon fontos iparvárosa, hol a XIV. században már megindult a szénbányászat, majd elkezdtek vassal foglalkozni, és aki vassal foglalkozik, az miért ne gyártson fegyvert, vagy kerékpárt (Mavic) is? Tették, és teszik a mai napig is. Van neki trolija, villamosa, reptere, származott onnan sok művész, kik emlékeit nem hagyják veszni a fesztiválok sorai.

Ha nem 17 másodpercig szeretnél országúti kerékpárversenyt nézni „Wwwoooohhussssffffhhhuuuu”, akkor időfutamra köll menned, ugyanis innen indulnak a srácok egyesével, és ide is érkeznek meg. A csapatok itten táboroznak, itt a világ összes médiája, és meghívható híressége, szóval az egész város 1000%-on pörög egész nap. Parkolás után irány a buli, a közelben el-elszórva egy pár csapat szerelőkocsija, kitéve olyan bringákkal, amik darabjából évekig fizethetnéd magadnak a lakbéredet.

Pirosfehérzöldben, zászlókat lengetve beférkőzve a starthelytől nem messze, majd jöhetnek a srácok, kik megpróbálkoznak a Tour végén még lenyomni félszáz kilométert 100%-on pörgetve. Majd azt vesszük észre, hogy az egyikünket nem vesszük észre, és ez az egyetlen sztori, mi megmaradt írásban a 12 évvel ezelőtti eseményekből:

Lássuk mit is lehet elmondani a Peti kommentjét követően, miszerint meséljek erről az átokról, illetve azokról a dolgokról, miket oly természetesen szokott elvégezni, hogy az ember esze megáll. (biztos nem emlékszem már rendesen, meg minden részletre, majd kijavítanak az illetékesek.) Szóval, az előzmények tök lényegtelenek. Annyit kell tudnotok, hogy elhatároztuk, nekünk látni köll a Tour de France-ot, méghozzá élőben, mert e nélkül nem halhat meg ember. Így is tettünk. Kb. fél Európát végigrohantuk egy hét alatt, mi jó volt, bár iszony fárasztó, de megérte. Azt ez az izé is jött a csapattal, kit végülis kurvára nem hatott meg, hogy hol van. Tudod, az a lezser köcsög, a „leszarom milyen cirkusz van itt” fejjel. Isten sem tudja, hogy melyik városban voltunk már, lényeg a tömeg, meg hogy időfutam volt, tehát minden egy városban koncentrálódott. Egy bazi nagy tér volt elkülönítve a csapatoknak, s egy kordon mögül leshettél be (mik előtt a rendőrök, meg biztonsági őrök grasszáltak, nehogy valaki is bejusson. Odaértünk, csodálkoztunk, nyálat csorgattunk a milliós gépeken, majd irány a starthely. Egyéni indításos, mindenki ordibált, tuti tour-os hangulat.
Petink eltűnt.
Végül is nem nagyon foglalkoztunk vele, mivel felnőtt ember, tuggya hol parkolunk, meg egyébként is fontosabb volt a látvány. Azt amikor már a vége felé tartott a buli, hát egyre többen tették fel a kérdést, hogy hol ez a srác. Azt egyszer csak megjelent. Azzal a kaján csillogással a szemében, amikor nem akarja egyből elárulni a poént, merthogy kivárja a legjobb pillanatot, de lehet látni, hogy már megint rosszban sántikált. Majd közölte hanyagul, hogy ott volt Amstrongéknál, de a szemét pont akkor állt fel, amikor ő – mármint Petyánk – odaért volna, hogy aláírást kérjen a figurától, de azért elbeszélgetett a szerelőjével (asszem).
Mondtuk neki, hogy: anyád!
Azt elmesélte (nem is tudom miért nekem kell ezt felidézni), hogy miként ugrott át a kordonon (a rendőrök, meg a biztonságiak mögött), miként tolakodott oda a kamionhoz, miket dumált különböző emberekkel, hogy odajusson ahhoz a figurához, ki abban a pár hétben a világ legfontosabb sportolója volt.
Érted? És megcsinálja, és leszarja, hogy Franciaország közepén van, egy rakat francia rendőrrel körbevéve, és leszarja, hogy beviszik, megfenyítik, nekünk kell kihozni a várbörtönből. Eszméletlen a figura!

Na most már erre / ezekre reagálnom kell

“kit végül is kurvára nem hatott meg, hogy hol van. Tudod, az a lezser köcsög, a „leszarom milyen cirkusz van itt” fejjel.” <—— azért ez enyhén szólva is túlzás,igenis fasza volt és érdekelt hiszen ezért (is) mentem arról nem is szólva,-még anno fiatalon évekig nyomtam országúti-ba még egy-két amatőr versenyt is megjártunk a Viktor haverommal. Bár azt a fene nagy lelkesedést és ujjongást hogy itt tekernek ezek az őrültkék és belebújhatok a nemzeti színű egyen pólónkba nem éreztem talán annyira mint mások (azaz ti genyák ) elvártátok volna, de azért a mai napig is tartom,életem egy legjobb, legemlékezetesebb hete (másfél hete ?) volt.És míg valaki bele nem köt az előző mondatomban : nem a nemzeti színű ruhával volt/van bajom sosem, hanem az egyen ruházattal….aki volt sorkatona (pl. mondjuk olyan helyen mint én) az tudja mire gondolok.
A kordonon meg azért ugrottam be mert ott volt…mármint a kordon Kíváncsi is voltam a belső elit bulira, meg a frankót megmondva azért mégsem vagyok annyira tökös gyerek, de láttam hogy a helyi zsiványok hol és mikor ugrálnak be, gondoltak akkor miért ne ????
Egy bűnöm valóban volt: nem vittem magammal fotómasinát…az egész útra (…)

Hazafelé

No kérem, ez volt a sok kaland közül az egyik. Útban Budapest felé irány Svájc, a megfáradt csapattal. Sok zöld, sok hegy, sok kisvasút, és közben megállásra kényszerülés, mert mindenki töktotálhulla, így stop egy svájci parkolóban, hol megismerhettük az úgy ötcsillagosan felszerelt autópálya parkolójában mennyire baszott kényelmetlen aludni egy sátorban, de így azt is megtudhattuk, hogy a svájci rendőrök bár résen vannak a vadkemping ügyében, azért nem zavarnak tovább, hogy elaludva a volánnál, tömeges balszerencsét okozzunk országukban.

A poszthoz Ed Sheeran, X albumát ajánlja a szerző,
bár ezen a héten mindenhez azt ajánlja…