Töpreng….

Sokszor, sokan kérdezik, hogy szeretem e azt a munkát, azokat a munkákat, mit csinálok, dolgoznék e máshol, felülnék e valami más gályára, vagy gondoltam e rá egyáltalán.
Ilyenkor az ember gyermeke vállat von. Minden meló ugyan olyan. Jó, oké, mondjuk bora borán lennék újságíró, és havonta le kéne adni egy cikket arról, hogy épp mekkora hullámok verik a fövenyt, akkor az talán nem lenne ugyanolyan, mint a többi, de egy idő után az is unalmassá válik, hisz hányféleképpen tudod megfogalmazni a hullámok általi fövenyverést? Ugyehogynemsokszor….

Mi is lehet az a jó meló – gondolkodik el a jómunkásember ebben az országban, milliónyi teherrel sújtva.
Dobjuk az olyan, a munkáltató számára jelentéktelen dolgot, mint a pénz. Ezt most felejtsük el, hisz dolgozhatsz heti hét hat napot megállás nélkül úgy, hogy csak akkor látod a napot, mikor megjelenik a monitorod egyik sarkában, mint időjárás jelenés, és ezt a céged (megbízod) pénzzel honorálja, mert mindezt a hajadra kenheted, hiszen nem lesz időd elkölteni, illetve nem arra költöd, hogy örömet okozzon a munkanélküli napokban, vagy csak arra lesz jó, hogy az örököseid összevesszenek rajta. Tehát a pénz, és a boldog vagyok, csak abban az esetben talál közös nevezőre, ha a munkát teljes természetességgel élvezi az ember.

A NatGeo-n van néha egy pár másodperces szösszenet a természetfotósok legszebb pillanatairól. A természetfotózás egy roppant emberpróbáló dolog. Folyamatosan ülsz a repülőn, buszon, vonaton, hajón, gyalogolsz a sárban, vízben, mocsokban, +50, -30 fokban, majd napokat, heteket vársz, próbálod elcsípni a megfelelő pillanatot, mi a helyszín, a fény, a szituáció, és még ezernyi más összessége, és csak reménykedsz abban, hogy egyrészt sikerül a klikk, másrészt a szerkesztő meg is veszi az elkészült képeidet.
De aztán elcsípsz egy-egy, meg nem tervezett pillanatot, miben mondjuk egy bálna szerepel, ki kíváncsian szemléli a víz alatt a hozzá képest porszemnyi társadat, vagy egy fóka hurcol neked napokig pingvineket, mert azt gondolja, hogy nemcsak éhes vagy, de szerencsétlen hülye is, ki nem képes ellátni saját magát.
Ahogy az ember gyermeke látja, hogy a fotós, több évtized tapasztalattal a háta mögött, több millió elrontott kép után csillogó, gyermeki tekintettel tud ezekről a történetekről mesélni… no igen, ilyen az, amikor valaki abban a munkában dolgozik, mit szeret, és mi pont annyira természetes neki, mint a levegővétel.

Tulajdonképp saját magamtól ébredtem rá arra, hogy mi az, ami pont olyan természetes számomra, mint a levegővétel. Mármint a levegővételen kívül… Mi az, ami már karon ülő gyermekként indulva, eddigi életemben végigkísért, folyamatosan ott volt / van velem, és bármi történik, az ott is marad. Ez nem más, mint a Forma 1. Volt időszak, amikor itthon divattá vált ezzel foglalkozni, ez iránt rajongani, és ami kihozta az emberekből a jómagyart, a „ki nem velünk van, az ellenünk” felfogásával egyetemben. Gyűjtötték a relikviákat, istenként dicsőítették a korán sem isteni pilótákat, csapatokat, és megtettek mindent annak érdekében, hogy ugyan olyan csökött, és agyhalott seggfejek legyenek, mint pl. az európai futballszurkolók. Ezt az ember csak egy epe ízű böffentéssel tudta konstatálni. Nem kellettek relikviák, nem voltam (vagyok) soha fix csapat, vagy pilóta drukker.

Hazudok!
Talán 1999 lehetett, mikor a Jordan GP csapat V10-es Mugen Honda motorokkal hajtott, és Hillnek, nomeg Frentzennek hála elhoztak egy-egy első helyet, mindezt a Schumacheri éra elején. Nagy dolog volt ez egy ilyen kis csapattól.

Van egy olyan elv szerűségem. F1 nagydíjra nem költök. Ha egy forintért adnák a jegyet, akkor sem venném meg, mert szerintem csak a hülyék mennek ki 10-100 ezreket kiadva, a porba, mocsokba, 1000fok melegben a ringre, azért, hogy vegyenek egy ásványvizet 500ért, és közbe ne lássák a versenyt. Mert nem látod, nem tudod követni, fingod nincs mi folyik a pályán, a háttérinfókat meg csak felvételről tudod lekövetni, vagy a másnapi újságból. Tehát, akik kimennek, azok a zászlólóbáló barmok, akik meg vannak győződve arról, hogy többek mindenki másnál, ha nyer a csapatuk, pilótájuk.

Ellenben F1 nagydíjon sokszor voltam. Itt-ott néha leesett egy-két jegy, tudod, akkor még szélesebb volt az ismeretségi köröm, de eskü, hogy csak a kezembe nyomták, soha nem csúsztam-másztam érte. Ha meg odaadták… hmmm…

Szóval, 1999-2000 tájékán lehetett, mikor egy haveri csapat beszervezte magát a ringre, és ott volt a kezemben egy jegy, hát miért ne menjek velük. Mondanom sem kell, hogy az ég is vöröslött a ferrari zászlóktól, pólóktól, sapkáktól, egyenruháktól. Akkoriban a ferrari volt a minden. És ki nem tartozott a rajongótáborhoz, az megvetés tárgya lett.

Csapat be, helyet elfoglal (a sok vörös közepén), én meg eldzsaltam a lelátók mögé, körbenézni mi is a helyzet. Relikviák millió számra. Előttem egy Jordan GP bódé, hol pólók, sapkák, minden kacat, de nem is ez a pláne, hanem hogy akkoriban a csapat sárga színben pompázott. Zap felnéz a vörösök közé, lenéz a pulthoz, felnéz, lenéz, majd 11évvel ezelőtt csak azért vettem majd’ 10rongyért egy sárga sapkát, hogy abban bedzsaljak ×ezer véresszájú ferrari drukker közé, és végignézzem a versenyt.
Az első sokk után többen kifejtették, hogy utálnak. Ez volt az első, és utolsó relikviám.

Nekem a Forma 1 egésze a fontos. Csapatok, pilóták jönnek-mennek, erőviszonyok pár évente felcserélődnek, az autókat is nagyrészt átszínezik, feltűnnek újak, mások meg a feledés homályába vesznek. A nagy cirkusz meg megy a maga jól kikövezett útján, én meg ezt azóta követem, hogy ki tudom mondani; bikmakk.

Ennyi szájtépés után tulajdonképp semmi másra nem akarok kilyukadni, csak a hét kérdésére, miszerint mi az anyámért nem lettem és F1-es sportújságíró, fotós, vagy legutolsó kifutófiú, ha ez az egyetlen olyan dolog az életemben, mi pont olyan egyértelmű, mint az a kurva levegővétel, vagy egy szívdobbanás?