Pénteken itt a vége.
Aki azt gondolná, hogy ebben a rövidke sorozatban az volt a legjobb, hogy végre valahára Jaime Murray (igen, Ő Bill Murray lánya) megjelent ruha nélkül, az…. nem tévedett oly nagyot.
Jó, ez nem igaz.
De tényleg. A csaj szinte minden alakításában egy állszent mocsadék ribancot játszik, kit egy kanál vízben meg tudnál fojtani, viszont azt olyan jól csinálja, hogy még ha népirtással is vádolnák, akkor sem löknéd le az ágyad széléről. Pár napig biztos nem…
Spartacus úgy ahogy van, egy jó sorozat. Főleg olyan barmoknak, mint én, kik megmagyarázhatatlanul vonzódnak az ókori Rómához. Ez az esetemben tényleg megmagyarázhatatlan. Főleg politikailag. Mert ugyebár magával a szerkezetével nem volt oly nagy baj. Sőt. Ha jobban belenézel, akkor az ókori demokráciának ez az izéé, ami most itt van, csak halovány árnyéka. Mind szerkezetében, mind elveiben. Viszont a 2000 évvel ezelőtt élt ember, azon kívül, hogy nem volt mobiltelefonja, nem sokat különbözött a mostanitól. Tehát gyarló volt, mindenféle fő bűn elkövetésére hajlamos. És mindenféle fő bűnt el is követtek szép rendben, minek végeredménye előre jósolható bármely civilizációban, tehát eltűntek a süllyesztőben. Viszont akkor még ismertek pár olyan emberi értéket, miket nekünk már úgy kell kinézni az értelmező kéziszótárból, hogy megismerjük jelentését. Ilyen volt pl. a becsület, a hűség, a szeretet, és minden hasonló baromság.
Szóval, a Spartacus: Gods of the Arena egy jó bevezető arra, hogy megsejtsük mi is történt időszámításunk előtt csaknem 100 évvel azon a helyen, mi a bolygó egyik legfontosabb központja volt, miként kerülhetett Spartacus gladiátorsorsba, a leendő fővezérei hogyan kerültek hozzá közel úgy, hogy a leendő fővezérei legyenek, szóval nagyon is rendben van a cucc. Tessék csak folytatni a sztorit. És ha mondjuk a gyermekem nem is ebből fogja tanulni a történelmet, én azért még előveszem, és párás szemmel gondolok arra, hogy milyen átkozottul jó lenne egy időgép.
