Projektdara – avagy lássuk, miről is szól egy fejlesztés a pokolban

Végy egy nagyvállalatot. A nagyvállalat a kíváncsiskodok számára azt jelenti, hogy NAGY vállalat, és ha ezt köznapi nyelvre szeretnénk lefordítani, akkor úgy jellemezhetnénk, hogy annyi a világban elszórt cégeinek technológiai és egyéb fejlesztésre szánt pénze évente (ami lófasz, az összes megmozgatott zsetonhoz képest), amiből pár tízszer kivásárolhatnák az alsógatyájából is pl. a Mészáros Lőrinc féle strómanokat, meg egyéb szemetet, aki aztán rekedtre kukorékolhatnák magukat a szemétdombjaikon, de senkit nem érdekelne.

Te azt hiszed, hogy egy ilyen gigabrutál szervezet azért képes ennyi pénzt mozgatni, mert ott okos emberek dolgoznak, átgondolt stratégia alapján tervezik a jövőt, meg mindent is, hiszen hogyan másként is lehetne egy ilyen komplex organizmust a világra baszni?

Mivel tegnap éjfél előtt 2 perccel estem haza, második hete vagyok ebben a húsdarálóban, amiből még van min. egy hét hátra, az iPhone 12-es bemutatójáról szóló cikket tegnapelőtt 9 óra alatt sikerült elolvasnom, és egyre erősebben érlelődik bennem a gondolat, hogy megpályázzak valami állást az Állatkertben, ahol én lennék a legboldogabb ember, ha elefántszart kellene takarítani, ezért most elmesélem nagy vonalakban, vajon miről is szól egy fejlesztési projekt.

A Guru

A nagyvállalat nem úgy jön létre, hogy egyik napról a másikra kinő a földből, hanem születik egy ötlet, az profitot termel, az terjeszkedést, felvásárlást, ect. így jön létre egy lény, aminek sejtjei különböző stádiumokban leledzenek. Megtalálhatod bennük a fiatalos fittől kezdve, a lepukkant vén faszig az összes variációt, és ezek csak akkor hozzák a részvényesek Kánaánját, ha közel egy szintre lehet őket hozni (vagy bezárni, strukturálni, blablabla… de ne húzzuk az időt!).

Ezt első körben meg lehet tenni úgy, hogy előveszed az ostort, és elkezded használni a lemaradókon, a lemaradók pedig elkezdenek sietni, vagy/és hazudni arról, hogy ők sietnek. A nagyvállalati csúcs azért tudja, hogy ez nem egy fenntartható folyamat, egyszer el kell menni a boltba, és venni mankókat, járókereteket, fizetni a műtéteket, gyógytornászt, de ezt addig nem teszik meg, míg a beteg el nem ér az utolsó stádiumba, vagy a felvevő piac akkorára duzzad, hogy megcsillan a csúcs szemei előtt Dagobert bácsi képe, ahogy úszkál az arany tengerében.

Szóval, kell egy Guru. Tulajdonsága az, hogy max. 5 évet tölt el egy helyen, képes a „mindent IS tudok” varázslatos fényében csillogni, és van az oldalára akasztva egy teli buksza, a hétköznapi ember számára értelmezhetetlen összeggel. Messziről úgy veszed észre, hogy ahol jár, min. két tucat nyelv van beledugva a seggébe, az összes cég csúcsgóréja csaholó kutyakölyökként követi, miközben elcsukló hangon próbálják előadni, mennyire nagy szükségük lenne támogatásra. Mire képes még? Reményt sugározni! Annyit kell mondania, hogy tervezzétek meg, tegyetek mögé számokat!

A remény, azaz a káosz kezdete

Képzelj el egy céget, ami Tűnődésharapásos kényszerzubbonyregény páncélokat gyárt, amik nélkülözhetetlenek a világ, és a mindenség számára. A cég alkalmazottjainak száma 500 fő, ebből a technológiát 12-en ismerik, és egyik sem döntéshozói státuszban leledzik. Nah, ők azok, akik az egész tervezésről vagy még csak nem is hallottak, vagy elvétve sugalltak feléjük mondatokat, amik kíváncsiságot szültek, egyebet nem. A döntéshozóknak státuszuk van, mert az fontos. A státusz hozza magával az „én mindent is tudok” típusú mentalitást, amihez nem érhet fel földi halandó, max. csak szemlélője lehet a közelgő szarcunaminak. Így hát a döntéshozók terveznek, számolnak, Excel táblákat, és grafikonokat álmodnak, egymást ütő, többszörösen összetett mondatokkal próbálják semlegesíteni a „szart sem tudok az egészről, csak adjál már pénzt, mert köll a csili vili, azzal meg lesz az éves bónuszom, bakker” típusú bűzt a saját kis szeméthalmukról. Majd beadják! Aláírva. És ez megismétlődik 1-3 évente, ameddig már a Remény rabjai is egy vicclap különkiadásának számít, tehát mindenki vért köp attól, hogy már megint be kell adni…

És kinyílik a buksza

Nem, nem csak úgy kinyílik, mert akkor ez egy tökéletes világ lenne. Miközben a helyi cég döntéshozói a mannáért imádkoznak naponta, kecskék, vagy/és szüzek vérét folyatják le lépcsőkön, és fordulókon, a háttérben – fent az Olimposzon – vízió kerekedik, ezzel egyetemben egy meglepetés, mi a következőképp hangzik másnap:

Srácok, holnapra kérjük a tervet, megy a pénz, és bővítjük a profilt, a Tűnődésharapásos kényszerzubbonyregény páncélok mellett elkezdünk lufipukkantgató szöges szivacsokat is gyártani! Holnapután! Szóval, ehhez kérjük az árajánlatokat!

Az összeomlás felé sodródva

Az élet egy pillanatra megáll, az óra másodperc mutatója felveszi a lassított effektet, amit a Dark City, vagy az Inception már rég agyonhasznált, majd amikor végre elüti a plusz egyet, mindenki elkezd fejetlen csirkeként rohanni. A vesztébe. Az árajánlat tevők eközben már kínjukban röhögnek, ugyanis az adott évben már a végtelent súrolja az ilyen, és ehhez hasonló sztorik száma, el nem tudják képzelni, hogy állhat talpon bármely multinacionális cég, ekkora káoszban. Ugyanis a terv az, hogy KELL! Ez pedig a világ gondolkodóinak számára nem terv, hanem vágy. Azt pedig helyeken szolgálják ki, amik vagy büntetendők, vagy nem, de semmiképp nem olyan dolog, amire stabil, precíz, percekre, és feladatokra kihegyezett projektet lehetne alapozni.

A Bazdmeg

A projekt tervezés szakaszokból áll. Össze kell fésülni a vágyat a lehetségessel, lehetetlennel és a kizárttal, miközben tartani kell a költségeket, és határidőt. Ehhez a legfontosabb elem a képletben maga az ember, annak tudása, és tapasztalata. A bolygón, ahol élünk, a rátermettséget papírokban mérik (itt ne politizálj!!!). Bizonyítványaid össz. súlya egyenesen arányos a döntéshozói képességeddel – vallja ezt a világ jelentős része, ami épp az összeomlás felé sodródik – így eljön az a pillanat, amikor kénytelen leszel a bizonyítványaid súlya alatt még azzal is foglalkozni, hogy tulajdonképp mi a faszom az a Tűnődésharapásos kényszerzubbonyregény páncél, nem mellesleg a Lufipukkantgató szöges szivacs? Nem sokat tűnődsz, mert erre van egy mondat, ami hosszú, de nagyon hosszú évtizedek alatt fejlődött általánossá a világ azon részén, ami szeretné. hogy naggyá legyen, de sosem lesz az: MAJD A PROJEKT NYERTESE MEGOLDJA! Ez egy nagyon jó mondat, csakhogy a világ rohadt mód nem így működik azóta, amióta az első piramis kezdemény rádőlt a munkavezetőjére, csak hát vannak még olyan részek a bolygón, ahol 5000 éves tapasztalatból sem trendi tanulni.

És jön, és „megoldja”

Eljő a nap, amikor döntéshozók asztalhoz ülnek a kivitelezőkkel. Egyenlőtlen a küzdelem, kb. olyan, mint pisztolypárbajra bicskával érkezni. Az asztal egyik felén olyanok ülnek, akik értenek ahhoz amit csinálnak, a másik felén olyanok, akiknél pénz van, a fejeben meg vágy. Borítékolt bukás. A kivitelezők megjelennek tervekkel, számokkal, és ha előző nap az egyik épp elaludt a CAD felett, és álmában meg-meg rángva nyuszitappancsokat firkált volna a tervsablonokba elszórtan, a megrendelő akkor sem venné észre, ha kiszúrná a szemét, mert hát „a kivitelező majd megoldja”.

Hát várjálmááár! Új világ köszöntött ránk, találtunk projektvezetőt Projektmenedzsert, basszus!

Huszonegyedikszázad, nem érted!? Funkcióhoz köll funkcionárius a munkaerőpiacról. Kiválasztásakor itt is a bizonyítványok, motivációs dokumentumok súlya a döntő még akkor is, ha az illető tök őszinte, és bevallja, totállövésesincs a páncélokról, nemhogy a szivacsokról, de nem baj, kell elem, mi gravitációval rendelkezik, és magához vonzza mindazon események tömkelegét, amik meteorként csapódnának be a döntéshozók légkörébe. Sosem hosszú életű pályafutás, de mindig van munkahely, hiszen bűnbakra szükség van. Ha a fickó nemes jellem, az még rosszabb a sztoriban, mert még azzal is kell foglalkoznod, hogy sajnáld… 

Emlékszel arra a tizenkét (dühös) emberre, akik értik, és tudják, mi is az a Tűnődésharapásos kényszerzubbonyregény páncél, nem mellesleg van fogalmuk arról, hogy a Lufipukkantgató szöges szivacs nem az univerzum nagy rejtélye?

Nah, ekkor lépnek ők a képbe (jobb esetben). A nevük sosem lesz ismert, fizetési sapka sem fog feléjük billenni, tulajdonságukhoz tartozik, hogy ki tudják maxolni a „ez meg mi a faszom?” mondatot legváltozatosabb formáiban, amikor meglátják a terveket, és meghallják hogy az első kapavágás kavicsot ért. Azért gályáznak, hogy a kivitelező ténylegesen teljesítse a tenderbe kiírtakat, illetve módosítsanak addig a leírt és egyben elnagyolt munkafolyamatokon addig, míg a döntéshozók késznek nem nyilvánítják a projektet. Az idő itt rettentő fontos tényezővé válik, mert nincs belőle elég, és ha nincs, akkor nő a nyomás, az meg nehezíti, hogy minden porszemet ki lehessen venni a fogaskerekek közül, minden vakfoltot láthatóvá lehessen tenni. Nem mellesleg, kell hozzá jelentős mennyiségű agresszivitás, határozottság, mi nem összekeverendő az önfejűséggel, egoval, meg hasonló faszságokkal. Majd amikor egyszer, egy szép pénteki napon az egyik ilyen fickó azt mondja a „döntéshozóknak” hogy most mindenki elhúz innen a picsába, aki nem a projekt szerves része, ugyanis ez a szar szombat estére csak úgy fog működni, ha nem kell percenként felesleges kérdésekre válaszolni, akkor az a 19-re lapot húzás. Ott már nem számít, hogy valaki megsértődik, vagy kirúgnak, vagy elveszik a kedvenc legodat. A lényeg az elhitetés. Az elhitetésnél nagyobb motiváció meg nincs is.

A „Nincs konklúzió”

Amikor szombat éjfél előtt öt perccel benyitsz az ajtón egy zacskó hamburgerrel, meg sült krumplival – mivel arra van energiád, hogy kicsomagold, és betömd a fejedbe – majd kecsöpöspofával beájulsz az ágyba, az az utolsó villanásod, hogy „baszki, ez még legalább másfél hét….”