Most komolyan! Milyen apa az… ?

Milyen apa az, aki csinál egy gyereket, és úgy nagyjából egy életen át egyetlen egyszer sem képes neki azt mondani: Fiam, ezt jól csináltad!

Egész egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs az ember életében egy olyan momentum sem, amiből győztesként jött ki. Mondjuk meg tudta tenni élete első lépéseit, mi elég rendes siker, hisz az önfenntartáshoz ez komoly feltétel. Aztán megtanult olvasni, meg úgy-ahogy írni, az meg elengedhetetlen a szellemi  fejlődéséhez, kommunikációhoz, társadalomban való elhelyezkedéshez, és ha ez megtörtént, akkor talán az is jelentős sikerként értékelhető. Vállalt több munkát egyszerre több helyen is dolgozott, hogy valóra tudja váltani apró, jelentéktelen álmait, mellette több iskolát elvégzett, és még akkor sem jött pozitív megerősítés attól, akitől a legjobban kellett volna. Azóta működtet olyan rendszereket, mik előtt a világ jelentős része csak leesett állal botorkálna, irányít embereket, hoz döntéseket, és mindeközben elég minimálisra tudja szorítani a „Bocs, ezt elbasztam!” mondatokat.

Semmi más, csak az elégedetlen megjegyzések, a ne úgy csináld, a hülye vagy, és ezzel jöttek a balhék, cirkuszok. A poén az egészben a haverok, barátok megjegyzései, miben ez a pali – apának csak biológiailag nevezhetjük – pozitív hősként, „jófejként” kap jellemzést.

Mi más lenne a dolga egy apának, mint az utódainak érzelmi, szellemi támogatása? Ha megcsinálsz egy kibaszott gyereket, majd egész életében úgy bánsz vele, mint egy darab szarral – aki amúgy közvetve évtizedek óta benne van abban, hogy ne dögöljél éhen, illetve ne veszítsd el azt az egzisztenciát, mit felépítettél – akkor milyen elmebaj tiltja azt, hogy egyetlen egyszer is kimondd ebben a rohadt életben, hogy ügyes voltál, vagy igen, ez egy jó pillanat volt, jó meglátás, dicséretes munka, és köszönöm, hogy ilyen vagy.

Az ilyen apa ember csakis azért nem rohad meg egymaga, fullad bele az alkoholizmusba, döglik meg egy híd alatt valamelyik fagyos télen, mert ott van mellette egy anya, aki arra tette az életét – vajon miért? – hogy ezt a jellemzavart kompenzálja.

Mi kell ahhoz, hogy ha meghal az apád aki megcsinált, akkor legördüljön egy hatalmas kő a mellkasodról? Hogy néha már-már várd ezt a pillanatot? Hogy jutottál el idáig? Ki a felelős ezért? Milyen körülményeknek sorozatainak kellett ehhez bekövetkeznie? Miért csinálsz egyáltalán gyereket? Mert meg kell felelned a társadalmi elvárásoknak? Mert az valami kiváltság, vagy az jelzi mennyire vagy férfi?

Okádnom kell! Hosszú, de tényleg hosszú évtizedek alatt gyűlt ez össze, és hatással volt mindenre. Az összes kapcsolatomra, a saját magam, és a környezetem megítélésére, minden egyes döntés meghozására, arra ahol, ahogy vagyok jelenleg… Ok, és okozat. Ha megszületik a gyereked, és ott tartod a kezedben, akkor vajon elgondolkozol egyszer is azon, hogy gyermekeddel kapcsolatos összes döntésed milyen okozatokat visz véghez az életében? Vagy csak eluralkodnak rajtad az alapvető ösztönök, és viszed magaddal tudat alatt azt a mentalitást, amit a szüleidtől örököltél, annak konklúzióját egy pillanatra sem levonva? És melyik szülőd lesz benned domináns? Hol válik el, hogy 60 évesen felakasztod magad a picsába, vagy míg meg nem döglesz, addig leszel rohadék mindenkivel, akivel valaha szoros kapcsolatba kerültél? Logikailag az erősebb, tehát a rohadék énednek kell erősebbnek lenni, hisz az adja a túléléshez a megoldó kulcsot. Viszont akkor úgy jársz, mint az a másik rohadék, akinek a sírjához nagyjából akkor mennék ki, ha lenne elég nyálam, és épp nem tudnám hova köpni.

Nagy kérdés, hogy bennem melyik én a domináns? A legfőbb, hogy ez miért merül fel kérdésként?

Az a gáz, hogy néha úgy érzed, évtizedek alatt megtanultál egész változatos szituációkra megoldást találni, tehát fent maradsz a vízen, még akkor is, ha látod, ömlik be a csónakba a víz. Aztán egyszer rájössz, hogy kurvára rossz csónakba ültél, és bár rohadt mód felkészültél a szivárgások betömésére, itt a büdös életben nem lesz part, és még egy szembe jövő csónak sem, mert kurvára a semmi közepén körözöl az áramlatokkal…