Mi is legyen a címe? Hmm… Legyen az, hogy Helló világ!

Bakker, egy hónapja, és tíz napja vagyok nyugdíjas – tán ezt idézőjelbe kellett volna tenni – , és még nem volt arra alkalmam, hogy erről megemlékezzek.

Pedig emlékezetes. Nem tudom a pontos időt, így hazudjuk azt, hogy kettő, nomeg fél évet eltölteni megállás nélkül egy olyan projekt környezetben, ahol csak hazudják a „jobb világot építünk” szlogent, az nem egy álom meló, főleg akkor, ha szeretsz építeni, és mondjuk az nem egy egyszemélyes bunker, amiben majd lehet félni a mindentől, hanem valami közhasznúbb cucc.

Nézzük gyorsan, hogy mit értünk el a jobb világot építéssel. Valakik kurvára sok pénzt kerestek, valakik karriert építettek, valakik a sztorit beírhatják az önéletrajzukba. Aztán voltak valakik, akik örömmel léptek le a végén erről a hajóról, valakik buktak közben egy rakat időt (idő: élni az életed, bárhogyan is, de távolt attól a helytől, ahonnan felveszed a fizetésed), álmot, vágyat, ötletet, küzdeni akarást egy jobbért. Az anyagiakat már meg se említsük, hiszen a jobbat akarnit nem pénzért tesz az ember gyermeke, hanem érzelemből.

Egy hónapja, és tíz napja vége ennek a gyalázatnak. Pedig képzeld el, hogy semmi akadálya nem lett volna, hogy ez egy fantasztikus cucc legyen, mert hát bizonyíthatóan építettünk mi már fantasztikus cuccokat, amiket most lebontottak, hogy az újítás jegyében elkészüljön egy olyan valami, ami csak árnyéka az eddigi játékszereknek. Ennek vonalán a kettő és fél év nem másról szólt, minthogy végig üvöltöd a mindent is annak érdekében, hogy legalább működőképes legyen a vas, ha már újonnan csillog.

Tudod miről szólt még? Arról, hogy most basznak le folyamatosan a barátaim (az a nagyon kevés), akiket kurvára elhanyagoltam, hogy mégis hogyan képzeltem ezt… El nem tudom képzelni, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy még szóba állnak velem.

Erről tök jó lenne írni egy nagyot, csakhogy a nagyérdeműnek elég lenne, ha le„tipikusmagyarországozod” a történetet, majd tovább állsz, mert vár rád millió értékesebb dolog, mit ezt a györtelmet meghámozni. És akkor a nagyérdemű bólint, elhúzza a száját, és mindent ért. Majd nyit egy sört…

De azért valahogy ki kéne már ventilálni ezt az őrületet, tehát képzeld el azt, hogy….
Van egy cég. Nagy! Jelentős…. Aminek egy csöpp szegletében egyszer csak összesodort a szél egy rakat értelmes embert. Az egyének erősségei egymást segítik, egyszerre egy olyan szellemi tőkét képviselnek, ami nagyon ritkán jön össze egy cégnél, ami nagy és jelentős. Miközben összesodorja őket a szél egy helyre, kapnak egy kifejezhetetlenül nagy költésvetést arra, hogy valami nagyot, és jelentőset, meg 21. századit hozzanak létre a huszonegyedik században. Ritka alkalom ez kéremszépen, így ráharapnak a témára. Nevezzük a sztorit projekt 1.0-nak. Csakhogy jön a csakhogy. A nagy, és jelentős cég külhoni fejesei úgy gondolják, hogy ők okosak – hisz náluk van a pénztárca, és mint tudjuk, az ember legfőbb gyengesége, a tömött pénztárcával járó túlzott önbizalom – és nem csak majd megmondják a tutit, még azt is előkaparják valami kibaszott világvégi zugból, aki mindezt tolmácsolja. A pali – mert hogy legyen pasi az illető – rendelkezik (talán) némi alap tudással ahhoz, hogy ott legyen a helyén, abban a kibaszott világvégi zugban, viszont ebből a zsáklakból nem a tudása emelte fel a csillagokba, hanem a pofája, a lopott ötletei, és az, hogy mosolyogva tud úgy hazudni, mint a vízfolyás. Tehát, tökéletesen képes eladni magát, szinte mindenkinek.

Amennyiben van egy időgépünk, és ennek energiáját arra akarjuk elbaszni, hogy megnézzük miként épült fel egy – bármilyen – termeléssel foglalkozó cég a 90-es évek vége felé, akkor azt látod, hogy azok az mérnökök, vagy azok diákjai építettek, aki a háború után húzták fel az egész kibaszott országot. Rettentő mennyiségű szakmai tapasztalat volt itt kéremszépen. Azokkal a mérnökökkel, folyamatmérnökökkel, programozókkal együtt dolgozni, együtt fejleszteni, kitalálni dolgokat, az maga volt a csoda. Minden pillanatban annyit tanulhattál tőlük, amennyit soha el nem tudtál képzelni.

Jelenünkben ez úgy néz ki, hogy várjatok, ide majd jön valaki, és hozza a kulcsrakészet. És röhögsz… És néznek, hogy min röhögsz. Te meg nézed, hogy miért néznek. Majd néztek egymásra… Aztán megjelenik a cég, meg az alvállalkozói, meg azok alvállalkozói nyugatról, keletről, meg minden égtájról is, és elindul az őrület. Te amúgy dolgoztál azon, hogy jöhessen a kulcsrakész, viszont a zöld gomb megnyomásakor szembesülsz azzal, hogy nemhogy kulcsrakész nincs, de még a koncepció is hiányzik arra, hogyan lehetne egyáltalában elindítani a dolgokat jól. Egy ilyen projekt háttér melói mondjuk igénybe vesznek nyolc hónapot, majd az előkészítést követően van úgy három heted a fizikai megvalósításra, meg mondjuk egy hónapod a finomhangoásra. A „finomhangolás” (röhög…) tartott úgy nyolc hónapig, ami annyit jelent, hogy döcögve, de ment a cucc. Ennek az oltárán rengeteg minden lett áldozva. Elgyengült hangszálak, magánélet jelentős mértékű feladása, biztosan voltak olyanok, akik nyugtatót szedtek, vagy az alkoholhoz fordultak segítségért annak okán, hogy nem tudták beváltani fenyegetődzéseiket, amik többször irányultak olyan dolgok felé, mint például az emberi lét atomjaira bontása egy kalapács segítségével, meg hasonlók…

A csalókra rábizonyítottuk a csalást, a hazugokra a hazugságot (nem mintha ez bármiféle következménnyel is járt volna…), viszont az élet nem áll meg, jön a második futam, azaz a projekt 2.0.

És elhangzott a már egyszer megismert mondat: Jönnek, és hozzák a kulcsrakészet! Te meg már bambán bámulsz, és nem tudják miért bámulsz bambán. Majd rákérdezel arra, aki kimondta ezt a …. nem tudok ideillő jelzőt ….. hogy TE mégis hol a faszban voltál egy évig?
DE! Bízol! Most tényleg, most tutira nem baszhatjuk el! Tanultunk a hibáinkból, most mindent az legapróbb részletekig is…. Hogy ne fossam a szót feleslegesen, maradjuk annyiban, tesztelési fázis nyolcadik hónapjában már csak röhögni tudsz. Japp, ezt sem sikerült kulcsrakészen idehozni, sőt, még annyira sem, mint az előző kulcsrakésznél… Sőt, amúgy ez egész kibaszott kóceráj omladozni látszik, itt már nem is melósok, hanem programozók gyártják a gyártani valót. Baszdki….

De majd a projekt 2.5 az mindent megold! – jön a biztató szó, viszont hogy miért nem repül felé egy jelentősen nehéz tárgy, azt a mai napig nem értem…

A p 2.5 harmadik baszakodós hónapja után fogod magad, bejelented a főnöködnek, hogy a mandátumod eddig szólt, nem tovább, és vissza a jómunkáslétbe, mire a főnököd nem tud mit tenni, hisz ez volt az eredeti megállapodás, és hála annak a magasságosnak, ő az egyetlen a főnökök között, aki még két lábon áll földön, minek egyik következménye, hogy tudja mit ér a kimondott szó.

Egy dolgot kijelenthetünk! Várj, mondjuk több dolgot is kijelenthetnénk…

Az egyik az, hogy abban bízz, aki melletted alszik az ágyban, és/vagy azokban akik, ha eltűnsz évekre, akkor is basztatnak, hogy hova tűntél. Ennek nagyon fontosnak kell lenni az apró buborékodban, e mellett mindennek el kell törpülnie. A másik, hogy ÉN most utoljára adtam oda egy cégnek az agyam. Legyen az (mármint az agyam) bármilyen formában is. Egy hónapja, és…. most már tizenegy napja, mivel ezt a posztot egy nap alatt sem sikerült befejezni, olyan szinten vagyok felszabadult, mintha most jöttem volna ki valami börtönből. Most már csak azt vagyok hajlandó megtenni, amihez kedvem is van, de azt is csak lazán.

Mindannyian másképp éljük meg azt, hogy mi folyik ebben az országban. Van aki választhat, hogy eszik, vagy fűt. Alszik, vagy dolgozik egyszerre három helyen. Aki kénytelen fejet hajtani a korrupció előtt, aki nem tud aludni amiatt, hogy látja a szabadrablásokat, hogy ebben az országban következmények nélkül lehet megtenni dolgokat csoportoknak. Van, aki fel sem tudja mérni, hogy a 21. században kellene élnie, amiben a legfőbb téma jelenleg az MI fejlődése, mivel a világa 200 éve változatlan. Vannak, akik nem értik, hogy mások mit nem értenek abból, hogy mennyire áll ebben az országban minden, és ez iszonyat teherként nehezedik a vállukra. Vannak, akik menekülőre fogják egy szebb jövő reményében, mert elfogyott körülöttük a levegő, ami nem csak képzelnek, valóban meg is történik.

Vagyok ÉN, aki immáron kívülről szemléli az eseményeket. Egyetlen célom lett, hogy JÓL éljem le azt az életet, ami még hátra van. Küzdöttem, tűntettem, felvonultam, írtam, hülyére dolgoztam magam egy jobb világért. Mondhatnám, hogy nem magamért, de ez nem lenne igaz, hiszen magamért, mivel ÉN akartam egy olyan világot, ahol….
Csakhogy ezt a világ nem akarta! 13. éve vezeti az országot egy idióta, aki már nem csak idióta, hanem veszélyes is, bármit is teszek, a cég, ahonnan a fizetésemet kapom, akkor sem fogja követni a világ rohamos fejlődését, ha puskát fogok mindenki fejéhez. Leszarom hát? Le! Bocs, de én mindent megtettem, ami tőlem telhetett! Ennyit kaptatok mindannyian! Ha a barátaim, az oly kevés éhezik, akkor adok nekik kenyeret, de innentől csak az a lényeg, hogy azzal legyenek közös terveink, aki mellett felkelek az ágyból.

Szóval, ez volt ez a majd’ három év, ezt itten a verdikt. Jöhetnek az új kalandok, amik már tényleg kalandok!