Kopp

Kopp…
Síri csend a szobában, az utcáról nem hallatszik be semmi zaj, hisz hajnalok hajnala van, senkinek nincs kedve közlekedni, zajongani, minden mozdulatlan, kivéve a természet, de ő, vagyis a hangja nem hatol át az ablakon.
Kopp…
Mi lehet ez?
Kopp…
Ritmusosan szól, mintha egy szél hintáztatná az ágat feeel, s leee, mintha egy tömítetlen vízcsapból csöppenne a víz. Környéken sehol víz, főleg vízcsap, egyéb szerelvényekről már nem is beszélve.
Kopp…
Nem, biztos nincs vízcsap a szobában. Vajon ki kopog?
Kopp…
Valaki, valahonnan ki akar jönni. Jelez. Koppint.
Kopp…
Egyre kíváncsibb vagyok. Csendben körbejárom a szobát, sehol senki.
Kopp…
Igen, most már biztos, hogy valaki kikívánkozik valahonnan. Vajon mi, rosszabb esetben, vajon ki?
Kopp…
Idegesen, türelmetlenül tépem fel a noteszgépem. Te kopogsz?- teszem fel a kérdést, válasz nem várva nézem át a vasat, hallgatom zúgását, elektronikus zajait. Semmi.
Kopp…
A polcokon ott vannak a könyvek, lemezek, dobozokban a kacatok, ruhák felakasztva, vagy feldobálva. Kezdjük a ruháknál. – gondolom nagy hírtelen, és túrom fel a rendszerezett rendszertelenséget. Ki koppint?
Kopp…
Szétdobálva minden szövet. Itt nincs senki. Nézzük a dobozokat. Egymás után nyitom fel őket. Előkerülnek rég nem látott, és már akkor teljességgel felesleges dolgok, mik feleslegessége már akkor nyilvánvaló volt, mikor valaki kirakta a polcra őket, hogy más valaki fizessen azért, hogy magáénak vallhassa, esetleg ajándéknak szánja anélkül, hogy belegondolna, vajon az ajándékozott hány másodperc után tartja kacatnak a kacatot. Kapitalizmus… Nincs itt senki! A múlt nem kopog már vissza. Halott, vagy alszik, de mindenképp a feledés homályába veszett. Múlt ismerete nélkül bár nincs jövő, de a folyamatosan benne élés is kizárja a holnap érdekességének felfedezését. Egy pillanatra elgondolkozok az utakról, mit az ember bejár, a kereszteződésekről, útjelző táblákról, majd megrázom a fejem, mert…
Kopp…
Irány a polc. A könyvek! – kiáltok fel. Csak onnan jöhet, és szedem le, lapozom át, néha hangosan fel is olvasok egy-egy gondolatot, hátha, hátha az kívánkozik ki. Egyre gyorsabban, egyre hangosabban. Már tépem ki a lapokat, nyitom ki az ablakot, eresztem szélnek a sok-sok papírt, mire fekete tintával nyomtatták, hogy…
Kopp…
Mi maradt még? Ott a TV. Belőle nem jöhet semmi. Legalábbis nem olyan, mit be akarnék engedni, de azért kihúzom a konnektorból, kitépem a kábeleket, majd odahajolok hozzá közel és fülelek.
Kopp…
Nem, nem innen jön! – morgok már véreres szemekkel, kócos hajjal, zavart hangsúllyal. A nyomtató talán? A telefon? Mondjuk ő állítólag okos. Kikapcs-bekapcs, semmi. Sehol egy sóhaj, egy kinyújtott kész, egy kétségbeesett pillantás a kijelző túloldaláról, mi arra vonatkozna, hogy megtaláltam, ő az, ki kopog.
Kopp…
Mi maradt még? – ordítok már őrülten. A noteszgép ott zúg csendesen a szétdobált cuccok alatt. már csak ő lehet. Felvillantom a képernyőt, és egy mozdulattal szabaddá engedem a benne lévő biteket. Irány minden a hálóra. Az összes munka, ki nem publikált gondolatok, fotók, levelek, évtizede a virtuális polcokon roskadozó gondolatok tőlem, másoktól, a világtól, kivel kapcsolatban álltam, állok. Nyomás, szabadok vagytok!

Majd leülök a magam teremtette káosz közepére, a tenyerembe temetem arcom. Igen, minden szabaddá vált. Nincs itt semmi bezárva, probléma elhárult. Na de ki fog rendet tenni? Mozdulni sem lehet a szétdobált, felesleges, majdnem felesleges, éppen hogy csak felesleges dolgoktól. Majd később. Most csak üljek itt a csendben, mert az nem árt, és csak figyelem a kavargó, leszállásra készülődő porszemcséket. A csend sokszor eléggé hasznos egy dolog. Nyugtat, tisztáz, kisimítja a viharokat, új, vagy akár más gondolatok táptalaja lehet. Jó ez így!

Kopp…