Könyvajánló: Csikós Zsolt – Életemet egy rozsdás roncsért

Nem kritika, mert egy életre megutáltam a kritikusokat, és amúgy sem van agyam ahhoz, hogy idegen szavakat rakjak egymás mellé, mitől Coelhoi megvilágosodás érzetébe tudom sodorni az olvasót, miközben tulajdonképp csak baromságokat hordok össze, egy kupacban.

Meg akartam venni, mert nehogy már, erre Péter azt mondta, hogy ne, én meg felvontam szemöldököm, majd pár hét múlva megkaptam utólagos születésnapi ajándék gyanánt. Ma volt az egyetlen délutánom, hogy magamévá tegyem, és közben azon gondolkoztam, hogy vajon kinek is szól ez a pár sztori. Mennyire lesz maradandó, és hány évtized kell ahhoz, hogy az olvasónak fogalma se legyen arról, hogy mi is ez?

Generációk

Ha egyszer véletlen kiejtem egy nálam évtizedekkel fiatalabb lénynek, hogy „Bezzeg az én időmben…”, akkor csapjál arcon ököllel, és vess a sündisznók elé. Nem hiszem azt, hogy vannak különleges generációk az életben, akik különbül élték meg pillanataikat. Nem hiszem, hogy más volt a vágy, a szeretet, düh, boldogság, bosszú, kísértés, kaland, félelem, pánik, izgalom, felfedezés 1856-ban, és más lesz 2072-ben. Az viszont biztos, hogy más volt, és más lesz az út, ami ezekhez elvezet.

És sajnos abban is biztos vagyok, hogy mi vagyunk az utolsó (szociológiai értelemben vett) generációk egyike, akik még tudják miről szól ez a könyv, és akik részesei voltak ilyen, vagy hasonló történeteknek.

Én nem tudom elképzelni, hogy aki nem ilyen világba születik, az hogy lesz képes holnap felfúrni egy karnist, hogy oldja meg a váratlant, hogyan alkot kézzelfoghatót. A fejlődésedhez ugyanis elengedhetetlen a tapasztalatszerzés, amit úgy érzékelek, a digitálisan összekapcsolt bolygón teljesen feleslegessé kezd válni, mert megmondja a facebook, hogy mit szeretnél az életben, azt meg leszállítja a kínai az e-bay segítségével, és mindehhez gyakorlatilag egy marokszámítógépen végzett kettő darab gombnyomás szükségeltetik úgy, hogy még azt sem kell tudnod, miként működik az eszköz a kezedben.

Ez szerintem gáz, de leszarom, mert rég nem fogok élni akkor, amikor ennek következményeivel durván szembesül az emberiség.

Szóljon ez mindazoknak, akik átélték ezt a világot, akik „harcolnak” azért, hogy még a saját életükben fennmaradjon – akar a töredéke – , és a srácoknak, akik lassan elkezdenek műanyag villanyautózni, viszont általunk még tudniuk kell, hogy mi az, amikor megcsap a benzingőz, az üvöltő zene túlharsogja a kipufogót, hasítasz a kanyarokban, és hogy ehhez milyen mélységes szopás árán lehetett eljutni.

Konklúzió

Ez a könyv egy olyan rekviem, amit nem egy pap ad elő fekete ruhában, gyászosan, de valami reményt keltve a közönségben, hogy a halál nem az elmúlást jelenti, csak egy átmenetet valami más felé, hanem amit New-Orleans valamelyik kocsmájában fújnak, valamely hétköznap este öreg fószerek, dohányfüstbe burkolva, miközben izzadt feka csajok mozognak ritmusra a bárpultnál.