Jordánia – Az első sokk, és némi eltévedés

Bepak, ki a reptérre, srácokkal összefut, fel a gépre, leesés Ammánban.

Sosem fogom elfelejteni, hogyan néz ki felülről a város, az éjszaka közepén. Neked a párhuzamosok, körök, ívek, görbületek a természetes városi fényvonalak, ha lenézel a magasból. Itt egy korallzátonyt látsz, és valószínűleg ez volt az a pont, amikor tudtam, PONT jó helyen vagyok.

A reptérről indult a nagy kaland. Mert mit vársz? Tök idegen emberek, kultúra, világ. Vajon hogy fogadhatnak?

Teli szájjal röhögve. Három vámos tiszt gyűlt össze, kik veszettül poénkodtak a csajokkal. Miért csak egy hétre jöttük? – kérdezték. Szerintem ezt a kérdést pár nap múlva mi is feltettük magunknak. Miért csak egy hétre? Miért nem hónapokra, évekre, vagy egy egész életre?

Telefon érkezik:

• Hol vagytok már?
• Itt röhögünk a reptéren!
• Nem hiszem….

Két taxi kell. Nem, Arábiában vagy. Itt befér hat ember is a taxiba, főleg hajnalban. Autó felmálház, fél óra az út. Közben igazán közel kerül a csapat egymáshoz. A hátsó ülésen tutira. Ammán még alszik. Megérkez, üdvözöl, pár dolgot kipakol. Csapat fele irány aludni, másik fele nem bír magával, gyerünk autóért.

Pár óra múlva megint gyerünk autóért, mert hát itt kérem még alszanak. Lóóóóóra! Mitsubishi Pajero indít, irány át a város könnyebb részén, be a forgalomba, fel északra,

Mafraq a cél.

Cél, GPS híján bizonytalan, így megáll, be egy üzletbe, hol félhomály, egy fiatal és egy öreg, varrógép, és szövetek között. Mafraq? – kérdezi az eltévedt. Gyere velem! – szól a srác, és kilép a gép mögül, át egy másik boltba, ott ülnek az öregek, teával, asztal mellett beszélgetve. Hevenyészett térkép előkap, itt vagyunk, ide köll menni. Kedvesek, segítőkészek, pedig behatoltunk nyugalmas világukba. Bizánci romok. Tényleg romok. Egy, valaha csodás hely, szinte a földig elsöpörve. 1300 éve ott fekszenek a kövek, a ledőlt falak, mementóként az utókornak. Nincs az a birodalom, mi erősebb lehet a föld szeszélyénél.

Visszaindul, a többiek már valószínűleg ébredeznek. Kis faluban megáll, nyolcévesektől kérdez, hogy vajon most merre? Veszettül magyaráznak, dőlsz a röhögéstől. Út megtalál. Ammánba beérkez, eltéved. Budapest méretű város, miben talán egy kézen meg lehet számolni a párhuzamos utcákat. A repülőről úgy néz ki, mint egy hatalmas korallzátony. Szereted, mert csodálatos látvány, de nem bírod felfedezni idegenként a benne lévő rendszert. Út szélére leáll, taxi leint, vezessen fel, a megoldáshoz. Vezet. Itt kezdesz megtanulni vezetni a forgalomban. Nem veszítheted el, így hát felveszed a ritmust. A ritmust, mit egy európai sosem tud ledobolni. Közlekedj, menj már, menj, de közben vigyázz, vigyázok, mert nem az a cél, hogy kárt okozzak benned. Áhh… nem lehet leírni. Megérkez, többiek ébredeznek, alkoholt ide, és zuhanyt!

Húbazdmeg, és még el sem kezdődött semmi, még mindennek az elején vagyunk.

Taxiba be, irány az óváros, a citadella. A holt tengeri tekercsek őrzőhelye. Az őrök beengednek, de már csak negyed órára, mert zárva a hely. Felülről látod az egész várost. És ahogy lebukik a nap, az életed addigi leghátborzongatóbb pillanatát éled át. Felhangzik az ima. Végigsöpör egyszerre az egész városon. A mecsetek zöld pontként világítanak, és a hang… az a ritmikus dallam…. Részese akarsz lenni. Tudni akarod, hogy miről, mit, kinek. Bármerre fordulsz, mindenhol az hallod. Ott kell lenni, leírni lehetetlen.

Egyikünk lőtt egy videót erről, de azt nem tudom ide feltenni, mert sok meló lenne rendbe rakni, de látnotok kell, így kerestem egyet:

És ez neked nem mondd semmit. Ezért mutatom a hatását egy ilyen történetnek, mikor a helyszín nem ugyan az, de az érzés PONT annyira mindent elsöprő…

Hatása megdöbbentő. Indulás lefelé, az őrök már jönnek, hogy csak negyed óráról volt szó. De mosolyognak, megmutatják a levezető rejtekutat a házak között, hová turista nem téved, hacsak nem véletlen.

Sikátorok, félhomály, amfiteátrum már zárva, de előtte pár fickó, kik odahívnak, üdvözölnek az országukban, mesélnek, búcsúznak. Beljebb a városba. Nyüzsgés, árusok, zajlik az élet. Vásárlás, alkudozás, mert csak ma van rá idő, reggeltől indul a rohanás. Kaja, sikátor, műanyag asztalok, székek, az igazi világba csöppensz, nem a turistáknak fenntartott műanyag világba. Minden íz igazi. Minden ember igazi. Taxiba be (nevetséges összegért utazol, szinte fillérekért), haza, igyunk, ünnepeljük, hogy itt vagyunk.

Gép lecsuk, szem becsuk! – szól az ezt követően még sokszor elhangzó mondat. Nem kell altató.

PS: 7év múlva azon gondolkozom, hogy vajon nem vesztettem-e el én képeket???