Hogy van az?

Hogy van az, hogy soha egyszer sem mondta; ezt jó csináltad?!

Hogy van az, hogy nem tudtál megfelelni az elvárásainak?

Hogy van az, hogy bármibe fogsz, csak elutasítás kapsz, sosem támogatást?

Hogy van az, hogy neked mindent másképp, máshogy kellett volna csinálnod anélkül, hogy elmondhatnád, miként is akarod?

Hogy van az, hogy a világban sok, igazán jó dolgot tudtál elérni, de semmit nem tudtál vele megosztani, mert tudod, szerinte lehetett volna jobban?!

Hogy van az, hogy az ő hatására magad is úgy gondoltad, soha semmit nem csináltál jól, csak egy átlag alatti senki vagy, aki egy nehezék csak ezen a bolygón?

Hogy van az, hogy a világ néha már a szemét forgatta azért, mert csak úgy akart volna valamit, te meg szarrá dolgoztad magad azért, hogy az a valami ne csak valami legyen, hanem olyan, ami törekszik a jóra, de egyszer sem tudtad vele megosztani?

Hogy van az, hogy ez az egész életedet végigkövette?

Hogy van az, hogy ez mindenre rányomta a bélyegét, mióta tudsz a világról?

Hogy van az, hogy a hatása beépült, gyökeret vert az életedben, meghatározta az emberekkel való viszonyodat, a kapcsolataidat, a barátokat, szerelmeket, a saját buborékodban való létezésedet?

Hogy van az, hogy nem soha nem merült fel egy pillanatra sem, hogy meg kellene osztani örömödet, bánatodat, kalandokat, izgalmakat, élményeket, vágyakat, szerelmeket, csalódásokat, gondolataidat a világmindenségről, meg mindenről vele, akinek ez a legfontosabb dolognak kellene lennie életében?

Hogy van az, hogy fogalma sincs arról, ki is vagy, hogy mennyire próbálsz kifordulni mindabból a szennyből, amiben eddig éltél, amibe nagyrészt az ő hatása miatt keverted bele magad, és hogy mit teszel, mit fogsz tenni azért, hogy ennek véget vess?

Hogy van az, hogy ha elbuksz, vagy felemelkedsz, nem fogja megtudni az eredményt, mert nem érdemli meg, és inkább hánysz vért, minthogy ezt elmond neki, mert pontosan tudod a válaszokat?

Hogy van az, hogy nem tudod rábaszni az ajtót, és azt mondani, halj meg egyedül?

Hogy van az, hogy nem tudnál könnyeket ejteni a temetésén, inkább fellélegeznél, mert talán, esetleg lenne esélyed igazi életre, olyanra, ahol nem azt a legfőbb, hogy meg tudj felelni bárminek, vagy bárkinek, csak lenne maga az élet a maga butaságaival, tévedéseivel, hibáival úgy, hogy közben ne kelljen félni attól, talán rájön, és akkor jönnek a mondatok?!

Hogy van az, hogy ennek esélyét egyre jobban nem látod?

Hogy van az, hogy egész életedben harcolnod kell azért, nehogy rátérj arra az útra, amire ő rátért, ki tudja mikor?