Halál

Egy rakat embert vesztettem el az életem során. Rokonok, barátok, haverok, munkatársak, ismeretlen ismerősök, és akiket szerettem, istenítettem. Nem! Nem vesztettem el. Nem kell itt az érzelgős faszság. Egyszerűen meghaltak. Kész! Az élet tökéletes működésének velejárója. Nincs halhatatlan dolog a világegyetemben (van-e élő?). Egy villanás alatt születnek csillagok, majd egy villanás alatt hunynak ki, lerombolva mindent, mi körülöttük, a hatásukra született.

Ezt teszi majd a napunk is. Visz magával mindent – már amit meghagytunk a földből -, s ha mázlink van, el tudunk menekülni előle. Nagy futás lesz, az bizonyos, mert a cuccnak „lesz hangja”. Nem, nem mázlink van… Ha mázlija lesz annak, kit embernek hívnak akkor. A hegyem, az óceánok, a Hargitáról levezető út, Bora Bora, a dél-kínai összes apró szigetcsodája, az ember összes, mozdíthatatlan alkotása, az addig felfedezetlen, vagy akkor születő, mind-mind egy szemvillanás alatt elemeire bomlik, hogy majd valahol, valamikor összeálljon valami mássá, valami, vagy valaki „keze” által. Ebben a porfellegben leszek én is, illetve az, ami marad belőlem, hisz ugyanúgy elszakíthatatlan része vagyok a bolygónak, mint mindenki más.

Ezt írta J. T. Chipendale (Bencsik András) a KEEC, A Nagy Világ-Regatta című könyvében az utolsó pillanatról.

A kövér ember arra tartott, amerre a többiek mentek. Lassan bandukolt a forró utcákon. Egyszercsak megállt mellette egy autó, és valaki a nevén szólította.

– Üljön be, Holloway-Ford úr!

A kövér ember a szolgálat egyik ügynökét ismerte fel.

– Üdvözlöm, Lincoln! – köszöntötte, amikor felkászálódott mellé a nyitott terepjáróba. – Hát, maga is itt maradt?

– Itt kellett maradnom – felelte Lincoln és gázt adott. – Valaki miatt.

A kövér ember bólintott. Értett mindent. Ő is ugyanazt érezte. Ő sem mehetett innen tovább. Számukra már csak néhányszor száz méterig vezetett az út. Aztán megérkeztek. Lincoln leállította a motort.

– Innen már gyalog is mehetünk!

Előttük a sivatagot megtöltötte a zarándokok egyre szaporodó tömege. Úgy festettek, mintha egy nagyszabású szabadtéri előadásra jöttek volna.

Mindenfelé színes sátrak álltak, vidám külsejű hűtőkocsik, kényelmes nyugágyak. Későre járt, a Nap már lebukott a horizont mögé, de még nem köszöntött be a hűvös sivatagi éjszaka. Lincoln csomagokat emelt ki a terepjáróból. A kövér ember segített neki. Két nyugágyat állítottak az autó elé, közéje egy kényelmes asztalkát, arra pedig egy nagy hűtőtáskát. A táskában whisky volt, szóda és természetesen jég. Lincoln poharakat hozott elő, és töltött mindkettőjüknek. Ittak az italból.

– Később hűvösebb lesz – mondta Lincoln. – Van ott az autóban néhány meleg pokróc. Gondolom, maga sem akar ma éjszaka aludni.

A kövér ember bólintott. A belső zsebéből egy doboz szivart húzott elő és kinyitva, a másik felé nyújtotta.

– Mi ez? – kérdezte Lincoln.

– Szivar.

– És mit kell vele csinálni?

– Szívni kell.

– És az jó?

– Az ember eltölti vele az időt. Csak arra vigyázzon, ne szívja mellre, mert akkor könnyen elszédül.

Mindketten rágyújtottak, és az egyre mélyülő éjszakába fújták az illatos füstöt. A szivart még Észak-Amerikában, egy teljesen elhagyott múzeumból szerezte a kövér ember. Úgy gondolta akkor, hogy az utolsó nap éjszakáján szivarozni fog. És ez az éjszaka elérkezett. Valahol, szólt egy rádió. Csend volt, s a rádió hangját mindenki hallotta.

– A napkitörés túljutott a kritikus ponton, a folyamatok felgyorsultak, feltehetően néhány órán belül a forró lökéshullám eléri a Föld bolygót. A hullám hőmérséklete többezer Celsius fok, így számításaink szerint a Föld bioszférája a másodperc töredéke alatt elpusztul. Már nincs esélyünk a menekülésre, a bolygó légteréből a leggyorsabb űrjármű sem tudna a lökéshullám előtt elmenekülni. Hölgyeim és uraim, embertársaim!

Búcsúzzunk egymástól! A mi utunk véget ért. A Föld bolygó utolsó rádióállomása befejezi adását.

Csönd lett egy pillanatra, majd a rádióban megszólalt az utolsó zene az utolsó tekercsről. A sivatagot betöltötte az orgona hangja.

– Jó választás volt – szólt halkan Lincoln. A sötétben már csak szivarjának parazsa látszott. – Bach zenéje számomra mindig olyan volt, mint egy végtelen hálaadó mise. És hát igazából mondva, most inkább hálásaknak kell lennünk. Nem volt rossz ez a néhány ezer év.

– Nem volt rossz – mondta halkan a kövér ember. Csendesen pöfékeltek a nyugágyakban, és bámultak a sötétben Kelet felé. Később Lincoln szendvicseket hozott az autóból, és azt is megették. És megitták az összes whiskyt, amit a hűtőtáskában találtak. Azután beszélgettek sokáig, majd még egy szivarra gyújtottak. S ekkor meglátták végre, hogy Keleten az ég alja halványan világosodik. Eldobták a szivart, ledobták magukról a pokrócot, és fölálltak a nyugágyból. Föltápászkodtak az erősödő derengésben az addig a földön heverő, vagy nyugágyakban szundikáló zarándokok is. Mindenki állt és Kelet felé nézett, arra, ahol a legnagyobb piramison túl hamarosan fölkel az emberiség történelmében utoljára…

Már csak másodpercek voltak hátra. Az égbolt hirtelen kivilágosodott, de olyan fényességgel, hogy az emberek egy pillanatra behunyták a szemüket. De aztán erővel kinyitották megint, mert látni akarták, látniuk kellett az utolsó…

És akkor soha nem látott erővel ragyogva, láng- és fényözönt árasztva felkelt a Nap.

Akik mennek, hátrahagynak mindent. Mindent? Megváltoznak az értékrendek? Megváltoznak az értékek? Máshogy fogjuk fel a körülöttünk lévő világot? Elmélkedünk arról, hogy honnan-hova, és közben mi van? Vagy röhögünk mindazokon a gondolatokon, mik az embert az utóbbi pár 100ezer év alatt nyomasztották, amiről elméleteket állított fel, majd ezzel egyetemben meg is cáfolta őket, nem jutva semmire a nagy kérdés kapcsán, miszerint miről is szól minden, mert a tény nem más, minthogy minden most van, ott, és akkor, a többi csak felesleges agytorna azoknak, kik nem mernek / akarnak szembenézni a jelennel?

Talán négy embernél többet nem gyászoltam meg egész életemben. Az első volt a nagyapám, kit nem ismertem. Hogyan is ismerhetne egy 4-5 éves kölyök egy nagyapát? Emlékszem a pipakészletére, hangjára, a szagokra, ahogy mosolyogva, különleges fénnyel a szemében tanított sakkozni. Meg arra is emlékszem, hogy mennyire rohadtul fájt, hogy már nincs meg a szaga, és többé nem mondja meg, hogy a lóval merre lépjek. Ő volt a bölcs, a mindent tudó Gandalf. Talán 10 sem voltam, mikor láttam miként hal meg egy ember a szemem láttára, de nem volt „érdekes”, hiszen számomra idegen volt. Nem érintett meg a halál. Majd jöttek sorban a temetések.  Az emberek sírtak, elcsukló hangon gyászbeszédeket mormogtak.  És már temetésekre sem jártam. A gyász, az belül van. Nem a fekete ruhában, követve a porban a koporsót, végighallgatva egy olyantól a búcsúbeszédet, ki még érintőlegesen sem ismerte a halottat, majd beállni a sorba, és azt mondani, hogy őszinte részvétem (az egyik legnagyobb hazugság, mit ember kitalált arra, miként meneküljön el más gyásza elöl). A második… sőt, az összes többi ember halála, mit veszteségként éltem meg, olyan volt, mint ő. A bölcs tanító. Akire felnézel. Akiről nem akarsz megtudni semmi belsőségeset, akitől csak tanulni akarsz, csak csodálni, mélyen hallgatni gondolatait, szavait, semmi többet. Mélyről jövő tisztelet. Van ilyen. De ne áss lejjebb, mert rájössz, hogy ő is pont olyan ember, mint a többi. Neki is vannak gyengeségei, ő is esendő. Ne múljon el a varázslat.

Sipi is ilyen volt. 10 éven át, minden nyáron hosszú-hosszú heteket töltöttünk együtt a képernyő előtt. Ő mesélt, én a világ másik felén hallgattam. És renden volt minden. És soha, egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy mi az élet rendje, azt hittem, hogy évente ez a pár hét, napi pár órája, végtelen. Nem az. Minden elmúlik. És az embernek (némely embernek) fixa ideálja, hogy a gyászt csak az tudja feloldani, ha találsz egy ugyanolyant, mit elvesztettél. Ebbe úgy általában bele lehet hülyülni…

Viszlát, ti nagyok, hőseim, bölcsek és varázslók! Megpróbálok hozzátok felérni. Talán még nem késő…