Foglaljuk már össze ezt a kettőezerhuszonkettőt, mert jól megérdemli! (Vol. 1)

Kedves naplóm, több mint fél év kihagyás után újra itt! És mindez nem fér be egy posztba, szóval itten az első rész…

Néha rohadt mód hiányoztál, főleg akkor, amikor jöttek a szerver üzenetek, hogy épp leálltál, vagy újra belökött a rendszer a hálóba. Pár pillanatra megálltam, elgondolkoztam, hogy mennyire magadra hagytalak, majd visszalöktem magam a valóságba, ami idén – furcsa mód – mintha elindult volna az egyensúly irányába. (lófaszt, de van remény!) Midőn itt az év vége vessünk keresztet nézzük, mi is történt 2022-ben, mert hogy ezt az évet is sikerült végigrohanni, ami totál olyan érzés volt, mintha ülnél egy gyorsvonaton, néznél ki egy pontra és csak az elmosódott vonalakba bámulnál bele, majd egy hirtelen rántással kitisztul a kép, és valami barom beleböfögi a kabinba, hogy „Végállomás, kérjük a kétezerhuszonkettőt elhagyni a hármas peronon keresztül!” Fasza! A napok fénysebességgel haladnak, az idő múlását az ízületeid állapotán keresztül figyeled, amikor meg néha van merszed visszatekinteni, akkor rájössz, hogy még annyi minden várna az életben, és lövésed sincs arról hogy ilyen sebesség mellett hogyan is leszel képes az élet nevű bakancslistát úgy kipiálni, hogy azokat a pontokat meg is tudd élni… No de vágjunk bele!

Mondhatnám, hogy az évben két fontos momentum volt, de elnézve a képeket, volt itt rendesen megint megélés, de ebből kettő az, ami elsodort minden mástól jócskán. A legfőbb, hogy mocsok mód becsajoztam! Abban a pillanatban, amikor már azt mondja az ember gyermeke, hogy jó, ennyi volt, fejezzük be, számtalan volt a próbálkozás, azok nagy része már annyira feledésbe merült, mintha nem is a te életed lenne, majd elmész egy nap egy randira – gondolod, legalább megnézed a felépült néprajzit, merthogy az épület jobban izgatott, mint maga a szitu, amiért elindultál – erre ott áll bent, a völgy aljában, néz rám, és… És lassan hét hónapja, minden egyes pillanatban elámulok, amikor néz rám. Töktotál hihetetlen kimondani azt, hogy megérkeztem! Mintha belevetnéd magad a hullámok közé, éreznéd a súlytalanságot, miközben milliónyi csoda vár felfedezésre, ahová csak tekintesz.

A második nagy fontosságú, hogy életem eddigi legnagyobb projektjének végjátéka zajlik a következő 5-8 hétben. Visszanézve a doksikat, több mint 2,5 éve indult el az, hogy most felforgatunk mindent, és megközelítjük technológiailag a 21. századot. Húsz évvel a 21. század indulását követően viszont nem egyszerű a 21. századot megközelíteni, főleg úgy, hogy akik a pénzt adták erre, azok kezében volt azok kiválasztása, akiknek feladatuk lett volna (!!!) a projektek teljes lebonyolítása (pénzt adni, meg érteni ahhoz, amihez a pénzt adják, az maga lett volna a csoda, csodák pedig…). Beütött közben egy világjárvány, amiről nem tudtad, hogy beledöglesz, vagy vállat rándítva haladsz tovább, kiderült, hogy Orbán bassza szét tovább a világodat, szomszédunkat meg megszállta a szomszédja, tehát minden az ellen volt, hogy épp ésszel kikeveredj abból a szarviharból, amibe beledőltél. Eszméletlen sok meló mellett, eszméletlen sokat lehetett tanulni, le lehetett fektetni egy olyan utat, amin már csak lökdösni kell a szekeret, tehát bármi is történjen az elkövetkezendő években, nem fog gerinc görbülni a szégyen miatt, mert belebuktál a munkádba. Tök jó lenne egyébként írni arról, hogy mik az ipari automatizálás buktatói, hogyan küzdesz meg a szar tervezőkkel, ócska programozókkal, a multi környezet 20. századi pontján leragat döntéshozókkal, és a rendszereikkel. De a legérdekesebb szerintem az, hogy milyen hatásoknak kell összecsapnia ahhoz, hogy az ember gyermeke átalakuljon egy szimpla melósból egy olyan valakivé, aki leszarja azt, hogy mik a rangok, beosztások, csak egy vízió lebegjen a szeme előtt, és ennek érdekében képes legyen rárúgni ajtót bárkire, vagy bármire. Egyszer majd, amikor már ettől messze leszek, jól megírom, mert amúgy tök érdekes a technológia, és minden, ami mögötte van.

De mi is volt eközben?

Eközben voltak klub megmozdulások. Oouuhh… egyre távolabb kerülök az autós témától. Semmi másért nem vagyok ott, csak a társulat miatt, mert jó kitépni magad a mindennapokból, és ők pont azok az emberek, akik közé érdemes kitépned magad a mindennapokból. Igaz, közös témánk egyre kevesebb, de élvezet őket hallgatni, és még nagyobb élvezet az, hogy azt autós témakörben (Mi szar? Mit vegyek? Mennyi? Ennyit kerestem, ennyit úsztam, ez volt a hatóságnál, a szerelőnél, a lakatosnál, a faszom….) már nincsennek sztorijaim, és úgy tervezem, hogy már nem is lesznek. Számomra túlsággal több minden van a világon, túl rövid az élet, hogy elvigyen a két-, vagy négy kerék, meg ami mögötte van.

Velük indult az év, barangoltunk a Bánki tó mellett, összeültünk zabálni, hátha elűzi a rossz szájízt a választásokon történtek, ott volt az AMTS, klubnapok, a csodás Káli múzeum, meg a még csodásabb Balaton-felvidék, és persze Mannheim, ahol a BÖRZE volt a mindennek teremtője.

E mellett még született róluk, meg a történetekről kismillió kép, de ennyi fért bele az autós megemlékezésbe. Haladni kell tovább, mert az év vége olyan gyorsan szedi a lábát, hogy alig bírom követni. Mondjuk Káli, és a mannheimi börze is megérne egy egész posztot, főleg ahogy szétszeded azokat a palikat, akik zombinak átlényegülve lépik át a kapukat, de….

Folyt.köv.