Egyszer majd, amikor eljő az idő, amikor majd besüt a nap az ablakon, és télen is tavasz lesz, akkor előkapom tollam, és valahogy úgy kezdem a Zzzzuuuppp… utolsó posztját, hogy „Kiszakadás”.
Ezt csak úgy emlékeztetőleg írom le magamnak, hogy mindenképp így kezdjem azt a jó hosszú gondolatsort, mi elmeséli azt, hogy miként kell a nulláról felállni. Mennyi benne a szerencse (ha lesz, akkor az roppant kivételes lesz, figyelve az életem…), a megérzés, a józanság, az észvesztés.
Nem tudom mikor lesz. Volt egy pár nő az életemben, kik már annyira unatkoztak mellettem, hogy belenéztek a tenyerembe, és jövőt jósoltak belőle. Meg élethosszt. Jó hosszút. Bár ha összeszámolnám mindazon, korai elhunyásban részesült palit, kinek hosszú életutat jósoltak az épp unatkozó nők… vajon mit gondolhattak a pali temetésén? Ha egyáltalán emlékeztek rá. Ha egyáltalán meghívták őket.
Volt toleranciám. Régen. Bár bizonyára nem mutattam ki, de rettentő mértékben rendelkeztem ezzel az izéével. Beláttam, megértettem, elfogadtam, értelmeztem, belegondoltam a helyébe magam, szóval meg volt minden, mitől toleránsnak lehet mondani valakit. Nyoma veszett. Még a szikrája sincs meg. Az utóbbi hetekben figyelem magam kívülről, és azt veszem észre, azzá kezdek válni, amitől mindig is rettegtem. Belenézek a tükörbe, és Ebenezer Scrooge néz vissza. És fogalmam sincs, hogy ezt miként lehet megállítani.
Kiszakadás. Na igen, kelleni fog hozzá jókora…. Szerencse?
Egyébként a tolerancia küszöböm teljes eltűnése valami hihetetlen mélységű, egysíkú gondolkodást eredményez. És lassan ez minden témába beférkőzik az életemben. Nah, ezt például sosem gondoltam volna.
Tulajdonképp azt sem gondoltam volna soha, hogy egy szaros reklám által fogok előkeresni egy verset, majd azt többször is elolvasom, írási kényszerem támad, mit sikeresen legyőzök annak ellenére, hogy rettentő sokat jelent, és majdan publikálom egy posztom utolsó gondolataként.
Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet…Ő
ép fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.
Szabó Lőrinc: Ébredés
