Azért szeretek ezeknek az embereknek a közelében lenni, mert rettentő erős példát mutatnak arról, hogy egy hobby mennyire csaphat át „függőséggé”, amitől baromira távol kell magam tartanom. Mély emberi kapcsolatok alakulhatnak ki (miközben nagyon gyorsan mutatkozik meg a való….), ha be tudsz csatlakozni egy olyan társulatba, ahol/amiben van egy közös pont, ami tök mindegy, hogy egy hímzőszakkör, vagy repülőgép modellezés. Mintát látsz, példát, hogy hol van a józanész határa. Hiszen annyi minden felfedezni való van az életben, hogy számomra pl. az autókkal való foglalkozás, autós élet egy nagyon vékony szelet kell hogy legyen, és ők erre mindig emlékeztetnek, mementóként.
Példának okáért, ma reggel arra ébredtem, hogy végig kell járnom Indiát, és végre magamnak is kell csinálnom egy diorámát (mert nincs hangulatom cca. 2×630 $-t kifizetni érte, majd várni rá 8 hónapot).
Autóm a drog
Ebben az országban roppant pici buborékban élnek azok, akik ehhez a könyvhöz hozzá tudják szúrni a saját sztorijukat. Bár, akik benne élnek, valószínűleg azt gondolják, hogy minden második ember csak az autók körül pörög. Mutatja ezt az is, hogy olyan dogmák között élünk, amik gyakorlatilag lehetetlenné teszik az autó építést, autó átalakítást, az élhető korlátok közé szorított pénzszórást bármilyen négykerekűre, mert ez a csöpp autós társadalom nem rendelkezik elég lobby erővel ahhoz, hogy a több mint félévszázados szabályokat elsöpörjük, és úgy lehessen élni ebben a környezetben, ahogy a bolygó nagyobbik része él, és működik. Ami még szomorúbb, hogy soha nem is fogunk eljutni oda mert, ha ma reggel megjelenne 100 ezer ember kardokkal, meg kaszával és rá tudná venni a törvényhozókat délután négyre, hogy dolgozzanak meg a pénzükért (szolgáljanak ésszel és bölcsességgel), mire megírnák az összes paragrafust az autós Kánaán érdekében, addigra az összes benzinüzemű szar – amivel érdemes lenne foglalkozni – elrohadt a bontóban, vagy már sörösdobozként éli mindennapjait.
Viszont, ha nem is tudsz a könyvhöz hozzászólni, beleleshetsz, megkarcolgathatod annak a felszínét, hogy mi az alapja annak, hogy idióták gyűlnek össze parkolókban, egy veterántalálkozóra összetrombitált autók csillogása, vagy mattsága mögött micsoda szopáscunami forog, és mindez a tulajoknak mennyire csak háttérsztori, hiszen két nagyon fontos dolog van a pasi agyában, ami kielégítődik ilyenkor. Az egyik hőn áhított tárgy megszerzése, illetve a megvalósítás öröme, hiszen életre tudta kelteni a saját két kezével, vagy részt tudott venni abban a projektben – ha csak a pénztárcájával is – ami megadhatja az „alkottam valamit, én” típusú kielégülést. Jah, és persze ne feledjük, hogy mindez sztorialapot képez a sör mellé, kezén fogva azzal a vízióval, hogy előadási képességünket olyan szintre fejlesztettük, ami balekból szuperhőssé nemesít minket. Nem!
Bár, úgy is megközelíthetnénk, hogy ez a könyv arról szól, hogy ha autó kell, akkor húzzál be a legközelebbi Suzuki kereskedésbe, és vedd meg az első kurva autót, amibe beleütközöl, majd használd, és kussolj. Minden egyes esetben az autó nem használati tárgyként funkcionál, hanem pénznyelőként, okként arra, hogy nyugtatókkal tudj aludni, meg arra, hogy kreatív elméleteket gyártsunk arról, mennyire van szükségünk arra a 10-20-30 éves vasdarabra, esetleg könyvet írjunk belőle (szeretlek Csik!).
Megtudhatjuk belőle, hogy ki nevezte el az első üzenetrögzítőt „válaszadó gépnek” (nagyon röhög), de erre úgysem emlékszik senki, mert annak örültünk, ha nem volt betörve a telefonfülke üvege, és volt nálunk elég apró a hívásokhoz… Láthatjuk, hogy milyen egy autós újságíró élete a Szahara szélén, és ha már itt tartunk:
Csik, legyél oly bátor, és írj egy könyvet Afrikáról, illetve Arábiáról, mert kéne valami a polcra Rejtő, és Kittenberger közé!
Szóval, időutazhatsz egy nagyot. Olyan időszakokat mutat be arról, hogy miként juss hozzá a „vashoz”, ami mára elképzelhetetlen, vagy abszurd, esetleg valami 4:3-as felbontású, éppen csak színes filmként ketyegne előtted Tímár Péter korai rendezésében. Bonuszként ezeket a sztorikat Csik tollából olvashatod, és kevés olyan ember van az autósújságírás, vagy magában a magyar autós életben, akitől szívesebben olvasol sztorikat… a hülyeségről.
És ha évvégi autós poszt, akkor nem maradthat ki belőle Vince (Vinyus) Tibor (1971-2020).
Aki példakép lehetne minden egyes ember számára. Példakép arra, hogy nincs lehetetlen. Példakép arra, hogy miközben dolgozol a lehetetlenen, nem veszíted el a legfőbb értékedet, az emberségedet. Ez a kombináció annyira ritka, és annyira egyedi, hogy ennek elvesztését személyesen megtapasztalni iszonyat kegyetlen dolog lehetett. Ilyenkor azt tudja mondani az ember gyermeke, hogy kevesebb vagyok azért, mert nem ismerhettelek, mert jobbá tetted a világot, amit én csak élvezni tudok, de nem láthattam, hogy miként csinálod, és ami a legfájóbb, nem vehettem benne részt.
Hogy ne szomorúan zárjuk az évet…
…legyen itt számomra az év képe, ami elmeséli, miért is jó ide tartozni…