Baromira nem tudok elszakadni ettől a várostól. Csöpp koromban,
mikor még 3évente mehettünk megnézni, hogy miként is működik a nyugat, nagy
szemekkel bámultam a csodát. Tiszta, rendezett, szépséges falukat a sógoroknál,
a nagy és széles autópályákat, a csodaszép nyugati autókat, volt kérem
mindenféle varázslat. Majd leesett a vasfüggöny, és irány a szabadság. Először szülőkkel,
majd irány egymagam. Nézzük meg, hogy milyen csodás dolgok vannak a
messziségben. Majd ahogy már elkezdtem vénülni, rájöttem, hogy biza be lehet
ülni az autóba, és körbenézni, miről is szól az országunk.
A félreértések elkerülése végett: Itten nem lesz ömlengés
arról, hogy mennyire vagyok hazafi (semennyire), mennyi sértettség van a
génjeimben a történelem alakulása miatt, merthogy a sok szépségnek csak a
harmadát tudhatom az országomnak, a többit elvették a gonoszok, stb, stb.
Szóval, a hétvégén Szombathely, és környéke volt a cél. Beestem
életem egyik nőjével, az életem szinte legfontosabb nőjéhez, ki varázslatos
szürke szemekkel ugrott bele a nyakamba mind a 20 kilójával, és örült, és
boldog volt, hogy láthatott. Majd apjával bort nyitottunk, fantasztikusakat
ettünk, és játszottunk a prücsök ajándékaival. Végigsétáltuk a környéket, beugrottunk
a nagymamához, ki mosolygott, kávéval fogadott, este betértünk egy kocsmába,
majd álomba ájultuk magunkat. Másnap irány Bozsok, Velem, Kőszeg, és Léka, mi manapság
már Lockenhaus néven éli mindennapjait. Megmondom kérlek, hogy hol ütköznek ki
így országjárásnál a különbségek. Ahogy betértünk pár faluba, menten
elzsdaltunk a kastélyokhoz, mert szépek. Lennének…. A környék kastélyai
összeomlás szélén vannak, kéremszépen. Gyönyörű helyeken, fantasztikus
alaprajzokkal láthattunk düledező falakat, omladozó tetőket, leszakadt
spalettákat, elhanyagolt kerteket. Sírt az ember lelke, mikor időutazott egy
pár évszázadot, és látta a cselédeket, a szorgos kertészeket, hallotta a
lovaskocsik és a patkók dobogását a köves utakon, ahogy visszhangzanak a
kastélyok előtt, vagy belső udvarán. Megnéztük a még éppen hogy működő
lovardákat, és ebben a pillanatban fájt, hogy nem vittem fényképezőgépet, mert
a viharossá alakuló szélben, a domboldalon elhelyezett kifutón két ló olyat
pózolt, oldalukkal nekifeszülve az elemeknek, hogy azzal a fotóval díjat
lehetett volna nyerni. Kőszegen benéztünk a várba, nyakamban a csöppséggel
elhatároztuk, hogy berohanunk a marcipánmúzeumba, és beleharapunk a legnagyobb
kiállított darabba, majd elfutunk, a többieket hátrahagyva. Majd irány a
sógorok, megnézni a lékai várat. Hát igen, az a vár kb olyan állapotban van,
mint 400éve, azzal
a különbséggel, hogy tiszta, és olyan wc-t rendeztek be
benne, mint valami plázában és van benne egy szálloda. Az viszont nem értem, hogy
miért nem lehet találni róla értékelhető belső fotókat. Varázslatos a
kerekasztal, hol nagyjaink szőtték a terveiket, a lovagterem a tivornyák
helyszíne, és a jelenleg koncertteremként üzemelő helység, hol a keresztes
lovagok ültek titokzatos tanácsot (erre az egy teremre egy egész filmet lehetne
alapozni, úgy magával ragadja az embert).
Ebben a pillanatban örültem neki, hogy ez a hely a sógoroké
lett. El tudom képzelni milyen sorsra jutott volna a hely a mi kezünkben. Mondjuk
biztos nem lett volna benne két szerény Bösendorf zongora, de ha mégis, akkor a
tető már rég rájuk szakadt volna.
Végigjártuk a vidéket, és irány haza. Majd irány megint
haza, mert estére pesten kell lenni.
Amikor a pályán feltűntek a város fényei, akkor esett le
megint – mint mindannyiszor, mikor elmegyek – hogy bármely szép tájakon járok, bármilyen
csodákat is lássak, ettől a mocskos szemét, undorító, idegeskedéssel, őrülettel
megáldott koszfészektől nem tudok elszakadni. Még mindig ámulatba ejt a körút
sárgás éjszakai fénye, a karácsonyi világítások, az autók féklámpáinak
visszatükröződése a kirakatokból.
Ez biza az én városom. Mindig is az lesz, és itt fognak
eltemetni.
