Akkor sikáljunk el, kedves 2017!

Hajnali hat környékén járunk, előttem van két nap nemalvás, rettentő sok száz km, és még ki tudja mi, mígnem eljő a boldog új évet kívánunk egymásnak, miközben titkon reméljük, attól, hogy másnap meg kell szokni, hogy 2018-at írunk minden hivatalos papírra, meg kell változzon az életünk, mert csakis a számos misztika tehet arról, mennyire élünk boldogan.

Míg 2016 vége próbálta kompenzálni 2016 összes szemétségét, 2017-ben a jó pillanatok igen csak megküzdöttek azért, hogy az ember gyermeke ne ugorjon le valami magas helyről. De mint tudjuk, az ember gyermekének sorsa, hogy ameddig össze nem hugyozza magát a tolószékben, valamely nyugdíjas otthon sötét sarkában, addig kell ebben a földi pokolban küzdenie és senki nem fogja tálcán nyújtani az örömöt, boldogságot, izgalmakat, kalandokat, és azt, hogy az év végén bevésse elektronba, ez egy fasza időszak volt!

Szóval, köszönöm neked 2017 – azért valljuk be, jó fogni valamit, valamire, vagy valakire, ha megszemélyesítünk egy évszámot, de ezzel együtt akár egy kavicsot is megszemélyesíthetnénk, tehát kezd totális lenni a képzavar – ezt a sok mocskot! Kösz, hogy fizikailag, lelkileg is sikerült párszor padlót fogatni, kösz, hogy lassan nem emlékszem a múltamra, mert nem látom a jövőm.

Hoppá, figyeled! Az év utolsó posztjába lehet leírtam pár olyan szót egymás után, aminek talán van értelme. Ha nem látod a jövőd, akkor ez az állapot úgy a jelenedben, mint a múltadban is olyan hályogot képes növeszteni, hogy a végén már csak biorobotként élsz annak, hogy eljuss egy nyugdíjas otthonba, hol nem ciki behugyozni a tolószékedbe egy csöndes sarokban.

Közben innom kell egy kávét, szóval ez a poszt soha nem lesz megírva…

Most nem jönnek olyan szösszenetek, hogy az elmúlt év legjobb filmjei, útjai, fotói, nagyobb történései, mert bár idén is része voltam sok mindennek, egyszerűen képtelen vagyok számot vetni ezekről. A legjobbak után is voltak másnapok, következő hetek, mik képesek voltak tönkretenni nagyon értékes pillanatokat, és ezért roppant mód vagyok dühös magamra – főleg másokra, mert okolni kell valamit, valakit, az egész világot – , amiért egyre nehezebben tudok átlépni, elengedni dolgokat, elhomályosítva ezzel azt, hogy ÉN nem ezért teremtődtem a világra, nekem NEM ez az utam ebben a roppant rövid életben.

2017 egy maroknyi emberről szólt, kik akarva, vagy akaratlanul kirángattak pillanatokra abból a posványból, amiben élek. Nem tudom, hogy ők ezt meddig bírják, de sok kitartást nekik az elkövetkezendő időszakhoz, hiszen 2018 január elsejével nagy valószínűséggel nem fog bekövetkezni olyan esemény, minek hatására én ezt úgy tudnám viszonozni, ahogy azt ők megérdemlik.

Azzal kéne ezt zárni, hogy „Minden kedves olvasómnak blablabla….” Faszság!

Figyelj, ész osztok! A következő napmegkerülő út szóljon a küzdelemről. Tudj miért küzdeni. A világodért, szeretteidért, álmaidért, látásmódodért, céljaidért, és szard le azt, aki egy pillanatra is hátráltat ebben azért, mert buta, önző, megkeseredett, irigy, lusta, ésatöbbi. Tudd megcsinálni magadnak a boldogságot, azt ennyi.

Viszlát jövőre, ha addig nem zabálnak fel a medvék,
vagy nem töröm ki a nyakam valami motorosszánon!