Akkor akarok írni, hogy mennyire befolyásol mások véleménye, és ez egy nagyon súlyos állapot.

A minap olvastam egy cikket a szelfibotozó turistákról, a témába belekavarták Susan Sontag 40 éve írt gondolatait, mikben azon elmélkedik, hogy miként alakul át a fotografálás, miként tárgyiasítod az utca emberét, kit lefotózol, és tulajdonképp mennyire vicces, kínos, érthetetlen, ciki azt látni, hogy ott lóg az ember kezében a kamera, és már nem lát, hanem csak klikkel, nem élményeket gyűjt, hanem tárgyi bizonyítékok sokaságát. Az elmúlt 10 évben, kb. 2-3 ilyen, és ehhez hasonló cikk jelenik meg az olvasottabb online világban, amiben a szerző maró gúnnyal fejti ki véleményét a fényképezőgéphez tapadt arcokról. Az elején röhögsz rajta. Majd amikor már hosszú évek alatt ugyanazt olvasod, csak más körítésben, akkor kezd az egész kellemetlenné válni. Hatással van. Lassan olyan hatással van, hogy ez is közrejátszik (bár nagyon csöpp százalékban, de ott motoszkál) abban, hogy nem veszed elő a géped a táskából. Aztán jönnek a további hatások, mert nem csak kínos lesz a történet, de lassan már törvénytelen is,  mivel évente feltűnik valami hülye, ki elővesz valami sajtótörvényt a fotózás rendjéről, és elkezd belőle idézni baromságokat, tehát azon kapod magad, hogy a „ne vedd elő” hatás csak fokozódik, mert ugyan mikor fogja valami paranoiás barom kirúgni a kezedből a gépet, mert úgy gondolja, hogy tárgyiasítottad, és összetörted privát szféráját.

Ez a kétszázhét szó így, egymás mellé rakva, egy ordas nagy baromság, ugye? Nem lehet, hogy ez hatással legyen arra, ami a hobbid, esetleg életed (szerves) része, amit tanulsz, amiben fejlődni szeretnél, amiben keresed a tehetséged, különlegességed, amiben jobb, vagy amiben a legjobb akarsz lenni. Amikor rájössz, hogy pár cinikus, vagy tudatlanságból eredő, esetleg szenzációhajhász cikk ezt megpróbálja tönkretenni azzal, hogy így, vagy úgy, de hatása alá kerít, illetve hatása alá keríti a környezetedet, ki ez által véleményt, cselekvést formál, szóval akkor kezd baj lenni. Már lassan nem olyan poénnak veszed a történetet, mi egy rajtad kívüli világról szól, hanem beleképzeled magad az iromány főszerepébe.

Más!

Itt van példának okáért az Apple. Ha Steve Jobs vallássá alakulna, akkor én lehet egyszer-kétszer bemennék abba az épületbe, ahol hozzá imádkoznak az emberkék. Viszont egyre jobban kezd a körülötte lévő itthoni hype taszítani, mi olyan szintre megy – most beleolvasva egy-egy régebbi hírbe, és az arra érkezett kommentekbe – , hogy az már az elmebaj határát súrolja. Lassan már bármi szart kiad az Apple (lásd Apple Wach), az sérthetetlen, és nem egy ócska, egy teljesen félrement koncepció, és totál idióta az, aki erre akár egy forintot is kiad, hanem olyan vízió megvalósulása, amit csak különleges emberek érthetnek meg igazán. Elképesztő. Orbánviktorfan érzése támad az embernek, amikor bekerülsz egy olyan környezetbe, hol a nagyvezér egyetlen egy döntését sem támadhatod anélkül, hogy átharapnák a torkodat. Ha kezdem nagyon megutálni ezt a céget, akkor azt nem az objektív véleményem alapján teszem, hanem azért, mert lassan gyűlölöm azt a fanatikus légkört, mi ezt az egész cuccot körbeöleli.

Totál siralmas a helyzet már azért is, mert eddig azt hittem, hogy a magam ura vagyok. Én alakítom ki a világképemet, van egy bizonyos utam amit bejárok, abban felfedezem mindazt, mit csak fel lehet fedezni, ezen járva folyamatosan magamba építem az elhangzottakat, és ezzel olyan palivá válok, hogy ne kelljen szégyenkeznem amikor utolsót kettyen a vekker.

Mocsok szar hatással van rám egyre több dolog mai napság, mi kezd elég kritikussá válni. Ezt mutatja az is, hogy életemben még így elakadva nem voltam egy weboldal összegyúrásával, mint most. Ülök előtte, és nem találom az utat. Kezd elég sokká válni az a weboldal szám, amivel eddig foglalkoztam, és mindig kialakult már az elején egy koncepció, mi alapján előre lehetett menni. Tegnap előtt meg az történt, hogy gyakorlatilag majdnem az egész a kukába végezte (már vagy a harmadik változat), és csak ültem előtte, fogalmam nem lévén arról, hogy most vajon mit tegyek. Olyan borzalmas volt az összkép, hogy ezt még azzal sem lehetett magyarázni; a „művész” épp az elvonó előtti pillanatában álmodta meg a cuccot.

Biztos vagyok benne, hogy szabadság kell, meg kiszakadás ebből a rohadt sártengerből, mi egyre jobban húz magába. Ehhez előbb el kell számolni két hétig, majd utána háromig. Ismét határátlépés, meg ismét sok-sok száz kilométer ledarálása, bónuszként kell sok alkohol, megfelelő irónia, majd az a pont, min az ember gyermeke szinte észrevétlenül átbillen, és visszakerül minden a helyes kerékvágásba, hol nincsenek nyilvánvaló hatással rájam a különböző cikkek, kommentek, az összes többi idiótával egyetemben, hol röhögsz azon a beszóláson, miszerint azért jó tengerparton élni, mert akkor csak három oldalról vagy körülvéve hülyékkel, és nem sírsz rajta.