Afrika – Verdikt. Tehát, hol is a helyed a világban, és mennyit kell költened arra, hogy ez a kérdés csak még nagyobb dilemma elé állítson?

Valami csoda folytán sikerült rájönnöm arra, hogy töktotál mindegy, hogy merre mész a bolygón, az ott élő emberek pont ugyan olyanok, mint te, vagy a kisebb, nagyobb buborékodban élők, mind ahányan vannak. Más a környezet, a társadalmi berendezkedés, a vallás, de az emberi érzelmeket, azt, hogy egyes szitukra miként reagálnak, az pont ugyanaz a magyarországi Túrkevén, a jordániai Dzserasban, az olaszországi Fiuggiban, ugandai Nyaihangában, új-zélandi Kawakawában, és még felsorolhatnám ezekhez a bolygó összes többi települését.

Az én világom az egyesekről, meg a nullákról szól, és ebből annyira nehéz kiszakadnom, amikor meg kéne mondanom, hogy milyen lehet ugandainak, vagy ruandainak lenni, akkor erre nem tudok válaszolni. Annyira nem tudok válaszolni, hogy az már kétségbeejtő, és az még inkább fokozza a kétségbeesést, hogy talán soha nem is fogok rájönni, ami még jobban kétségbe ejt. Jó, vagy szar? Boldogok, vagy szomorúak? Egy, vagy nulla?

Baszki, sarkítok most egy nagyot, jó!?

Most úgy néz ki a buborékunk, hogy megszületsz, a szüleiden, rokonságodon eluralkodik a vásárlási kényszer, merthogy boldog az a baba, aki majd’ belefullad a plüssbe, meg a műanyagba, szépruhába, majd nősz felfele, a kommunikációt elkezdi helyettesíteni a zsebpénz, meg a vezényszavak, aztán jön az első kommunikációs eszköz, ott megnyílik a világ, elszabadulsz, azt hiszed, hogy TE így már értesz mindent a szobád falainak védelméből, majd ezt ki is fejted életed végéig sör, meg krumpliszirom foltosan a TV előtt, valami „valóság”shownak kiabálva. Így élsz sokáig, azt a végén eltemetnek a picsába, mert már az orvosok sem akarnak mit kezdeni a az elhízásoddal, a facebook posztok miatti depresszióddal. Ráírnák a sírodra, hogy „A pali, aki folyamatosan csak álmodott, de baszott azokat megvalósítani, így haragosan, és magányosan döglött bele a keserűségbe!” de nem ismer senki, aki ezt felíratná, mert úgy haltál meg, hogy szerinted az egész világ egy kupac geciláda, az pedig nem marad következmények nélkül.

Mindeközben, az egyenlítőn a másik palinak akkor van először saját cipő a lábán, amikor elindul a középsuli felé, reggelente valamelyik családtag (5 évestől, a végtelen évesig, akire épp sor kerül) sárga kannával a fején elindul az 5-7 km-es újtára vízért mezítláb, baszod, és arról álmodozik, hogy majd év végén, majd ott az ünnepek tájékán vehet magának a közösség egy egész disznót, és az milyen jó is lesz! Addigra talán összegyűlik az a 300$. Sokat kell még ahhoz követ fejteni csákánnyal, és kalapáccsal a férfiaknak, reméljük mindegyik épségben hazaér mindennap.

Mindeközben a világ forr. Harcolnak a jogaikért, vallási áhítatból, hatalom megszerzési, megtartási célból, mindeközben az elmúlt években az összes szuperjacht új gazdára talált, és abban a világban ugyan olyan mértékű a stressz, csak nem azért, hogy meg lesz-e az az egy disznó a nagy családnak év végén, hanem hogy a kaszinóban kinéznek-e amiatt, hogy kétszer vettem már fel ugyanazt a 40 000$ ruhát ebben az évben.

Melyikben élnél? 

Mérhetetlen szegénységnek éled meg az ugandai környezetet európaiként. Mi az hogy szegénység? Tulajdonképp mi is kell ahhoz, hogy amikor levonod a tanulságot arról a rövid időről amit ezen a bolygón eltöltöttél, hogy azt mondhasd, fasza volt?! Az első cipő okozta öröm? A fiaim mind túlélték a bányát, vagy a harcokat? Legalább meglett az autógyűjteményem? Megtanultam a 16. nyelvet is? Én voltam, aki megmondta a tutit a vállalatnál? Felmentem a 26. hegyre is? Olyan kérdések ezek, amikre egyáltalában nem tudok válaszolni, pedig az egyesek, meg a nullák erre késztetnek folyamatosan.

Válasz nélkül hagyom, hogy milyen az élet Közép-Afrikában, jó!?

Mennyibe kerül manapság egy ilyen út? 

Az tudnod kell, hogy az alábbi árakhoz legalább 4 hónapnyi tervezés, és egyeztetés kellett. Lehetett volna olcsóban, abban az esetben, ha húsz évvel fiatalabbak, és 20 évvel bátrabbak lettünk volna, mert lehet vezető nélkül menni, lehet „sátras” turistáskodni (-25, 30%) – mondjuk azt nem tudom, hogy autó nélkül ezt az 1600 kilométert hogy tudnád bejárni, mert vannak buszjáratok, de nem mindenhol, és 30 év fölött már nem akarsz 10 órát utazni egy buszon, a hátizsákodon ülve – , de a lényeg az, hogy ebben az esetben legalább egy héttel ki kell tolnod az utat, mert nem létezik, hogy boldogan járd úgy végig a túrát, hogy egyik nap megmászol 700 métert a sárban, majd másnap összecuccolsz, felkapod a 30 kilós hátizsákod, és gyalogolsz 10 kilométert, hogy rázkódj a buszon 6, 8, 12 órát, hogy aztán felhúzd a sátrad, vagy beess valami olyan helyre, ahol inkább nem akarsz az ágyba befeküdni, és ezt a sztorit három héten keresztül, minden nap lezavard.

Amennyiben nem tökölsz a tervezéssel, akkor cca. 9000 $ környékén indul a buli, és határ annyira a csillagos ég. Ruandában, a Ellen DeGeneres kampusz mellett, a szállásunktól pár száz méterre volt a One&Only Gorilla’s Nest, ahol most egy éjszaka ára 1 154 350 – 5 790 055 HUF között van. Ebben az a poén, hogy száz méternyire az objektumtól, mi 100$/fő/éj áron laktunk, és PONT ugyanazzal a kilátással, azokat a programokat daráltuk végig, és egy húzós ruandai napot követően, töktotál mindegy, hogy 100, vagy 6000 $ fizetsz, csak találd meg az ágyad, ahová beeshetsz. Térjünk a lényegre, mert egy ilyen út előtt millió helyen keresed a valódi költségeket, de mindenki kussol róla, így hát itt egy kis sorvezető:

Ami fix költség, és előre be kell fizetned

• Repjegy (természetesen tőzsdés, szóval az indulás előtt 4-5 hónappal kinézed az útvonalat, és naponta többször nézel rá hogy miként változnak az árak):
  • Budapest – Entebbe: 350 $
  • Kigali – Budapest: 355 $
• Szervezés (két országot jársz be, szóval kell a logisztika), amiben a következők szerepelnek: 4475 $
  • Szállás
  • Autó, és a túra vezetőjének díja
  • Benzin
  • A programban szereplő összes hely, látványosság, park, túra belépője
  • Víz
  • Ha kell, akkor biztosítanak egy mobilt
• Gorilla engedély (a ruandai a duplája): 700 $
• Vízum: 100 $
• Oltások: 545 $ (nem, nem írtam el!)
• Biztosítás: 43 $

Ez így összesen 6568 $

Ehhez azt kell még hozzáfűzi, hogy a tervezés, egyeztetés (belinkelném a táblázatot, hogy hány cég, ember, meg változtatás volt a buliban, de az kitenne két posztot) azért kellett, hogy lefaragjunk az induló árból cca. 2000 $-t.

Ami nincs benne az árban:

• Kaja (ahol a szállás nem biztosított, de ez ritka volt, sőt, még csomagoltak is a szálláshon, ha hosszú túrára indultál), vagy ha útközben (reptéren) beültél volna bárhová, mert éhes lettél, pia, alkohol.
• Amennyiben a programon változtatni szeretnél (mint pl. Bisoke megmászása, ami helyett Dian Fossey táborát hoztuk előre egy nappal, és ez azt hiszem, hogy 30 $-ba fájt)
• Borravaló (Gondolj egy számra, és azt szorozd meg 10-el), porterek, ajándékok (tea, kávé, szobrocskák, alkohol, hűtőmágnes, mindenszar, de csak annyi, amit egy zacskóban el tudtunk vinni), kairói kirablás, szóval ez nagyjából 650 $

Számolj kompletten 7200 $/fő árral (-500$, ha már be vagy oltva minden ellen is).

És amit titkoltunk mindenki elől

Október 20-án indultunk. Úgy három nappal az indulás előtt Ben írt egy levelet, amiben az állt, hogy hallottunk-e az ugandai eseményekről? Ők mindent megtesznek a biztonságunk kedvéért, amennyiben módosítani, vagy lemondani akarjuk az utat, akkor mindenben segítenek, csak gyorsan döntsünk az ügyben. Mi meg csak pislogtunk ki a fejünkből, majd nekiestünk a hírvadászatnak.

Namost, a világ összes sajtóterméke (BBC, CNN, Reuters, Sky, AP, Times, Sun, Yahoo, tehát MINDEN) lehozta a hírt arról, hogy Ugandában, a Queen Elizabeth Nemzeti Park északi bejáratától pár kilométerre, ADF lázadók (Szövetséges Demokratikus Erők, ami Nyugat-Ugandában alakult szervezet, 2019-ben már iszlamista terrorszervezetté alakult, majd áttelepült a Kongói Demokratikus Köztársaságba, és amire vadászik Uganda, a KDK támogatásával) szöktek át a KDK-ból, és megöltek egy turista párt, meg a vezetőjüket, majd az autójukat felgyújtották. Bakker, ugyan olyan felállás, mint a miénk, ugyanaz a helyszín, ahová mi is megyünk.

Egy kibaszott magyar oldal volt erről képes írni, de mivel annak úgy 10 olvasója lehet hetente, így a sztori sehová nem jutott el, és ez volt a szerencsénk, mert tutiszáz, hogy akkor összefog mindkettőnk családja, és bezárnak minket valami nagyon sötét helyre, majd eldobják a kulcsot, nehogy el tudjunk indulni.

Szóval, meg kellett küzdeni pillanatok alatt egy jókora dilemmával, majd úgy döntöttünk, hogy legyen egészséges az a paranoia, beleszagolunk a levegőbe, ott is lesz jó pár napunk tájékozódni, és lebeszéltük Bennel, hogy arra készülünk, hogy bármikor módosítunk az útvonalakon, programokon, ahogy a helyzet hozza.

Az East African Discovery

Ben Angliából, Richard Ugandából segített abban, hogy minden részletet ki tudjunk dolgozni az út alatt, majd vigyáztak ránk folyamatosan. Minden reggel, és este a letárgyalták a vezetőnkkel, hogy mi volt, vagy mi lesz a sztori. Richard úgy fogadott minket Bwindiben, úgy szervezték össze Bernarddal a gorilla utunkat, hogy láthassunk csöppségeket is, amit álmodban sem vártál volna el tőlük. A szállásokat úgy választottuk ki velük, hogy a végén kiderült, a legrosszabb közöttük a út végén, a Hôtel des Mille Collines, és a kairói Le Passage Cairo Hotel & Casino volt, szóval a mi ragaszkodásunk, illetve kényszerünk vezetett az ócska négy csillagba, ezeket kivéve, mintha két unatkozó milliárdost szolgálnának, nem két hátiszákos turistát. Az olyan dolgokat, minthogy lerobban a vezetőd, és pillanatok alatt kell valakit (nem is csak akárkit) szerezni ahhoz, hogy Ugandából tovább tudjunk állni Ruandába, olyan sebességgel oldották meg, és alkalmazkodtak, hogy perceket sem csúsztunk emiatt. A vezetőink Bernard, majd Abdul előtt nagy meghajlás, és tisztelet. Bernard hozta a profizmust, a tájékozottságot (sosem fogom elfelejteni, hogy amint meglátott egy kaméleont, egyből nyomott egy féket, és felvette, mutatta szerelmemnek, akinek a kedvencei közé tartoznak a kaméleonok, vagy ahogy megálltunk az út mellett, osztogattuk a helyieknek a nekünk becsomagolt kajákat, ahogy mesélt az életről az ő világában. Abdul hozta a fiatalos lazaságot. Bernard után nehéz dolga volt mert a léc igen csak magasra lett téve, de megküzdött vele rendesen. Bónuszként nem lehet kihagyni, hogy Richard nem holmi egyszerű üzletember, aki jó pénzért cipelteti a fehér embert Afrikában, hanem komolyan foglalkozik a helyiekkel, a körülményeikkel, integrációjukkal a változó környezetbe, méghozzá különböző támogatásokkal, munkahelyek létrehozásával. Tisztán látják, hogy a természetvédelmi helyek kitolásával az emberek elvesztik a földterületeket, kevesebb a hely a termesztésre, állattartásra, megszűnőben teljesen a (orv)vadászat, és ezeket az embereket nem lehet magukra hagyni, szükségük van oktatásra, új munkahelyekre, és az a „poén”, hogy a világ bármely része csak tanulhatna tőlük arról, hogy hogyan kell embernek lenni egy egyre embertelenebb környezetben.

Amennyiben Közép-Afrika a célod (Uganda, Ruanda, Kenya, KDK – bár oda nem tudom minek mennél…), akkor töktotál bátran ajánlom őket, mert olyan tapasztalatokkal leszel gazdagabb, amik egy életre elkísérnek.

Irány tovább….

Akkor ezzel együtt 15 poszt született erről az útról, fejezzük is be (remélem velük legalább egyszer még…), mert jönnek a következők, pl. Portugália, mert hogy ott rohadtul fújt a szél, nem rossz dolog piacon enni, a világ legnagyszerűbb sütiének kikiáltott Pastel de Belém pedig egy jelentősen túlértékelt cucc, egy piszok jó marketinggel…