A kisember….

Összehúzott vállakkal, az oldalához szorított kézzel, lehajtott fejjel ül. Eszik. Pedánsan. Minden egyes falatot akkurátusan a villájára helyez, a tányéron sorban, rendezetten tartja a reggelijét. Nem néz fel. A környezete zsibong. Modern étterem. Önkiszolgáló. Nagyrészt. Csillogó tányérok, evőeszközök, sürgölődő pincérek. Egyből leveszed azt a péksüteményt, mit a lány az épp kitett. Banális mozzanat, mindketten tudjátok, egymásra röhögtök. Jó, reggel van… Egy bárpult, mögötte a falon fekete-fehér képek, elmúlt idők nagy zenészeiről. A barista kávét mér a vendégeknek. Háromszor annyiért, mint Frejnél. Vajon hol válogatták a kávészemeket? Angol, német, olasz, cseh, kínai nyelv keveredik a terem üvegfalai között. Lent a város ébredezik. A kis ember csak ül, és koncentrál. Enni kell, mert ki tudja mit hoz a nap, lesz e idő rá később. Nem hat rá a környezet. Falatot, falat után. Nézed. El akar bújni a világ elől testtartásával, de pont ezzel éri el, hogy világit a most ébredező, reggeliző, a tegnapi estét, a napi programot, vagy a világ folyását elemző, kibeszélő forgatagban.
Eltöprengsz. Előtte egy ősz hajú, szakállas úr foglalta helyet. Egymásra néztetek, és kultúrától, nyelvtől, egzisztenciától függetlenül egy reggeli, kissé bágyadt mosollyal fogadjátok egymás üdvözlését, majd folytatjátok a reggeli rituálétokat. Ő visszatér a könyvéhez, te figyeled tovább a világot. Mindketten kíváncsiak vagytok valamire már így kora reggel.

A kisember, és az öregúr. Éles kontraszt. Kettőjük élete vajon hol szakadt ellenkező irányba? Kellett egy pont, hisz a kórházban mindketten ugyan azzal a lendülettel sírtak fel először. Hol lehetett a törés a kisembernél? Mitől lett szorongó, gépies?

A város ébredezik, az étterem csendesül. Mindenki megy tovább, és éli az életét.