A Fotó

Beszédbe elegyedek néha a fotózásról. Van véleményem, jönnek rá a kommentek. Valaki meglátja a gépet a kezemben, és azt mondja „Hűűűű… te profi vagy? Ez a szakmád? Ezzel biztos jó képeket lehet készíteni.” Stb, stb… Kérnek véleményeket saját képeikről, amiket nem adok, mert nem tisztem véleményezni, és nem is a véleményekről szól a pillanat, mit kiragadtál a nagy történetből, mi körülvesz. Egyébként meg én is pont olyan vagyok, mint bárki más. Se nem profi, se nem hozzáértő, csak aki egy fényképezőgép mögött áll, és meg akarja örökíteni a pillanatot. Max. csak annyi a különbség közöttünk, hogy én komolyan veszem azt, hogy nincs meg bennem az a plusz. Ami a Fotóhoz kell. Vagy még nem találkoztam a plusszal, hogy nyakon ragadjam, és magamévá tegyem.

A Fotó (így, nagybetűvel) számomra ez:

2006-ban a nigériai Akintunde Akinleye készítette ezt a képet, mivel a Word Press Photo, Spot News kategória első helyét elhozta, mi ebben a posztban nem releváns, csak megemlítettem, hiszen amikor a kiállításon elém tárult, még nem tudtam, hogy a zsűri kiemelte a többi kép közül, és nem is érdekelt.

A kép egy lagosi kőolaj vezeték robbanása után készült, hol 269 ember vesztette életét. És tudod, még ez sem, a háttértörténet sem érdekes jelenleg.

Öt éve láttam a kiállított képet, és pont ugyanazzal a döbbenettel figyelem most is. Beleégett az agyamba. A mai napig emlékszem az évre, arra, hogy hol, kivel, és milyen időben voltam ott a kiállításon, arra meg főleg, hogy álltam a bazi nagy, poszter méretre kinagyított kép előtt, és nem akartam onnan elmozdulni. Most, hogy jobban belegondolok, még egy dugásra sem emlékszem ilyen tisztán…

Ez a Fotó. Illetve nekem ez. Mindenkinek az a Fotó, ami előtt megáll, földbe gyökerezik a lába, nem tud elmozdulni tőle, történetek villannak fel láttán, becsukja a szemét, és hirtelen ott terem a helyszínen, és tódulnak az érzelmek.

Bármilyenek. Bármilyen képpel kapcsolatban. És nincs jó, és rossz. Van a pillanat. És ha az eléri a hatását akár egy embernél is ezen a sárgolyón, akkor volt értelme ellőni. És mivel nem kérdezhetjük meg a bolygónk összes emberét, így mindegyiket jónak kell tekintenünk, amit nem magunk lőttünk. Pont elég, ha saját magunkkal vagyunk kritikusak, és nem a kritikusaink útmutatásai szerint hajtunk fejet.

Arra már ki sem térek, hogy a „nagy tapasztalatú fotográfus urak” jó része, kik tanítanak, képeznek, zsűriznek, lehúznak, vagy oly ritkán a mennybe emelnek, amikor egyedül vannak, és nem látja őket senki, valószínűleg még mindig arról az egy klikkről, és az azt kiváltó érzelmekről ábrándoznak titokban, mit a nigériai Akintunde Akinleye ellőt, mi engem azóta is földbe gyökereztet.