Ma (jó, nem ma, mert már tegnap) 
hivatalos értesítést is kaptam arról, hogy jövő hét hétfőn elkezdhetem tanulmányaimat. Meg hogy vigyem magammal a képzési szerződést, meg papírt és tollat. De olyan stílusban, mintha a roppant szigorú, és egyébként roppant gyűlölt szakmai tanárom írta volna az ősidőkből.
Önkéntelenül vigyázba vágtam magam a monitor előtt.
Tudod mi a poén? Eddig rá sem néztem, hogy tulajdonképp mire is jelentkezem. Totál vakon befizettem egy rakat pénzt anélkül, hogy átgondoltam volna. Nemhiába, nehéz volt ez a pár hónap.
Szóval, ha Zap okos, és Zap ügyes, és őőőő…. az élete is úgy alakul, ahogy szeretné ahogy akarja, akkor már annyi szakmája lesz, hogy nem tudja hova tenni.
Mert asszongya a bizonyítvány, hogy akarnak belőlem csinálni:
– modell-, reklám-, tárgyfotóst (olyan szép, hogy ki kell írnom: Művészeti képesítések)
– műszaki- , konstruktív-, épületfotóst (nem olyan szép, de olyan, mintha okos lennék: Műszaki technikusi képesítések)
– meg kapok egy PhotoShop felhasználói bizonyítványt. (Számítástec…. Nem, ezt nem írom ki, mert nekem már ciki)
Igen, lassan készülnie kell egy külön kategóriának a blogban, valami frappáns címmel. Mondjuk: Én az isiben… nem, nem jó! De nehéz az iskola táska…. Nem, ez is szar…
Ötleteket a szerkesztőség címére kérek, vagy elég lesz kommentben is (már ha tudjátok, hogy milyen nap van ma)
zapli:DD
Nem, ez nem egy meleg srác blogja!
Legalábbis krrrvára remélem…
😉
te akartad, akkor ISzap hahaha
oldszkúl
ZaPHOTO? 🙂
szar, de jobb nem jutott hirtelen eszembe
Én nem bonyolítanám túl:
A ziskolában aszonták
vagy
Zap tanul
vagy esetleg (bár ez nagyon anglomán mááá’)
Bektuszkúl
de az is lehet, h beolvasztod a Yessokéé rovatba 😛
móricka az első bében
Mennyé a soliba, jót fog tenni neked 🙂
Zap ,+ a melegség…!Naneeeeee!!!
Nade és milyen a suli? Kidobtak már vagy csak hátraültettek? 😛
Megpróbálok valamit nyögni….
nem baszol ki velem, hogy a fentihez nem lehet kommentelni, kommentelek akkor ide, hogy amikor hívlak, akkor nem magamat nyugtatgatom, hogy megpróbáltam valamit tenni, hanem megpróbálok valamit tenni, mégpedig kiráncigálni a gödörből, amiben én magam is vergődtem/dök eleget és tudom, hogy valahogy fel kell mászni legalább a pereméig és szétnézni, mert különben csak fogod azt a kurva ásót és ásod magad még mélyebbre. valakinek ki kell tépnie a kezedből. lehet, hogy nem én leszek, de hiszem, hogy nem a magam megnyugtatására hívogatlak, inkább hátha alapon…
(faszkalap:) )
Hm… gesztid kicsit kiakadt… ;))
Ühümm Geszti…
Tudod, mikor nem csak beszél róla az ember, de rá is döbben arra – végignézve az életén – , hogy nem más, mint egy nagy rakás húscafat valami bőrrel lefedve, és tényleg semmi más, akkor az ellen nincs szó, meg nincs kirágatás. Mikor már nem találsz semmit, mi célként mutatna a jövőbe. Mikor látod magad 10-20év múlva, látod mindazt ami leszel, mitől mindig is ódzkodtál, menekültél, akkor dumálhatnak neked, mondhatnak bármit. A világon egyedül én vagyok tisztában azzal, hogy eddig mit tettem az életemben, a tetteimnek milyen következményei voltak, s lesznek. Mit értem el, és ezeket hova tudom betenni, milyen dobozba. Namost, én arra a dobozra nem tudok olyan feliratot biggyeszteni, hogy érdemes legyen szem előtt tartani. Minden egyes kibaszott dolgot, mi fontos lett volna ebben az elmúlt, rohadt, majd’ 20évben, azt elbasztam. Mindent! És erre csak azt tud okosan bólogatni, ki ezt végigkövette velem. Ez a rohadt élet meg nem olyan nagyvonalú, hogy csak úgy szórja az ember lábai elé az esélyeket, miket… ismét, ugyanúgy, szinte betűnként lemásolva a múltat, jól el lehet cseszni. Minden egyes eddigi döntésem következménye itt van. Semmi más nem maradt, minthogy most, 2010. március 3.-án ülök a gép előtt, öklendezek ki magamból mondatokat. Semmi más… és ez nem valami nyálas, vagy depresszív önsajnáltatás. Ezek a rohadt kemény tények.
És van egy párbeszéd, mi mindennél jobban beszél helyettem (egy apát kérdeznek, ki elvesztette a lányát):
– Nem bánná, ha kérdeznék egy kissé furcsa, személyes dolgot? Mit tenne, ha újra együtt lehetne a lányával? Nem kell válaszolnia. Sajnálom.
– Nem, nem.
– Túl személyes kérdés volt.
– Csak nem gondolkoztam ezen. A családom nagy része, a szüleimmel együtt, a tauroni polgárháborúban halt meg. A bátyám és én árván kerültünk ide. Amikor megérkeztünk, elvittek minket egy árvaházba. Emlékszem egy vadvirágos mezőre az út mentén. Egy capricainak furcsának tűnhet, de a Tauronon nincsenek virágok. Egy sem. A legszebb dolog volt, amit valaha láttam. Az a sok szín… a lágy szirmok… Elsírtam magam, mindenki előtt. Életemben először és utoljára. Szóval azt hiszem, ezt mondanám Tamarának. Hogy találja meg azokat a dolgokat az életben, amiktől sírva fakadunk. Amiktől érzünk. Mert ez az, ami emberré tesz minket. Azt hiszem, ezt mondanám el Tamarának… Ha tehetném.
Én megtaláltam ezeket többször is, de csak akkor jöttem rá, hogy ez az élet egyetlen lényege, mikor elvesztettem őket.
nem old meg semmit, de kizökkent és érzelmeket generál, olyanokat, amiket kétlábúak nem tudnak. gondold meg:
nézd mit találtam neked:
„Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk,
Gyűlölni tudni, hogy újból szeressünk.”
/Kölcsey Ferenc/