Zap szerint a ….. Bennfentesek (elemzés jómunkásmódra)

Matolcsi, és Orbán gazdasági víziói megbuktak – mondják ezt a hírlapok hónapok óta.

A benzinár, az adó az egekben, építkezések álnak, államosítás az megy, pozíciók betöltve / feltöltve, struktúra, és nézetváltás minden mennyiségben, mindenki vígan hazudik a kamerák előtt, ha holnap kirúgnak, akkor – három szakmával a zsebben – kb. semmi koncepcióm nincs a továbbiakban – mondja ezt Zap.

Hhhmmm…. szerintem nem volt olyan kormányzati ciklus, miben ilyen, és ehhez hasonló mondatok ne hangzottak volna el. Érdekel ez minket? Tudunk ellene tenni? Kimegyünk táblákkal az utcára, anyázunk otthon, a munkahelyünkön, a kocsmában, de tényleges erőnk csak négyévente van. Ha van, és nem süllyedt közönybe a változásra éhségünk… Az egész politikai, és gazdasági hóbelevanc senkit sem érdekelne akkor, ha a zember gyermekei az igazán fontos dolgokat helyeznék az életünkben előtérbe. De hát a zember gyermekeinek élete, gondolkozásmódja, vágyai sokkal többet kívánnak, mint amennyi járna. Köll a csillogás, a meg-, avagy magamutogatás, és már fogalmunk sincs, hogy hol a helyünk a világban, így az életünket, vágyainkat sem tudjuk ehhez igazítani.

Így van?

Szóval, fújunk mindenre, és mindenkire, és ekkor a minden, és mindenki fogja magát, előjön a történelemben már annyiszor ismételt, és bevált kommunikációs trükkel, az ellenségkép készítéssel.  Rá kell mutatni egy emberre, egy csoportra, bárkire, ki épp hátat fordít, nem figyel, és azt kell mondani, hogy Ő a hibás. A történelem ezt már számtalanszor bizonyította, mióta a bolygónak írott történelme létezik.

Tényleg van külső ellenség? Mindig? A környezetemben lévő emberek egy része valószínűleg erre a kérdésre menten elkezd bankárzsidózni. Az olyan szép. És egyszerű. Nem kell ehhez matekot, közgazdaságtant tanulni, nem kell bonyolult elemzéseket olvasni, mert mindez túlontúl megerőltető. Az ellenségképnek meg könnyűnek, egyszerűnek kell lenni.

Mindennek a hátterében a nyugat kizsákmányoló mocskos zsidófattyai állnak!

Szép, egyszerű mondat, és lehet is egyből lőni rájuk. Megnézed, hogy milyen jellegzetes vonásainak kell lenni egy zsidónak, és ha van rajta aranyóra, akkor pufff….

Az élet ennél azért komplexebb, nem?

Bennfentesek.

Nem értettem. Ha valaki azt mondja, hogy 2008-as válság, akkor megmondom a frankót, kb. két mondatot tudtam volna hozzászólni. Te többet? Tudom, nem kell vele foglalkozni, de az életünk része, ha akarjuk, ha nem. Ott van a benzin-, kenyérárakban, ott van a hitelekben, a fizetésekben, lehet hivatkozni rá ugye, a nehéz gazdasági helyzetből még mindig nem tudunk kilábalni… És benne van a politikusok szavaiban is, főleg a szélsőjobbosok kommunikációjában.

Mommá, mivan!!!

Itt jött képbe a Bennfentesek című mozi, mit Charles Ferguson jegyez, és akinek ez a harmadik dokumentumfilmje. Jó, a második, a Between Earth & Sky csak executive producerként jegyzi. Elkezdtem nézni. Nem volt mit, így hát háttérzörejnek jó lesz. Azt vettem észre, hogy egyre jobban bámulom, és egyre jobban vesztem el a fonalat. 30 perc után kezdtem egy szavát sem érteni. Hogy mi volt? Ki? Kivel? Mennyit? Mit jelent a CDS, CDO? Mi, hogy AIG? Az hogy, és ki, és miért? És mi a franc az a derivatíva, és hogy miért ne deregulál?

Ooohhhh… totál káosz!

De most már meg kell fejteni, ha bele is döglök! És majdnem…

Charles Ferguson felvázolja nekünk, hogy miről is szól(t) a válság Hogy ez minden tekintetben igaz e, vagy csak a felszínt karcolgatta? Vagy fikció az egész? Ezt mindenki döntse el saját maga. Viszont annyira totál hiteles volt a számomra, hogy….

….lássuk, miként is indult ez az egész.

Az amerikai pénzügyi rendszer évtizedeken át stabil volt, és biztonságos. De valami megváltozott. A pénzügyi szektor hátat fordított a társadalomnak, korrumpálta az ország politikai rendszerét, és válságba döntötte a világgazdaságot. Borzasztó erőfeszítések árán elkerültük a katasztrófát, és kezdünk felépülni. De azok az emberek, és intézmények, melyek a válságot okozták, még hatalmon vannak, és ennek véget kell vetni. Azt mondják majd, hogy szükség van rájuk, és hogy amit csinálnak az olyan bonyolult, hogy mi nem érthetjük meg. Azt mondják majd, hogy többé nem fordulhat elő, és milliárdokat költenek majd a reformok ellen. Nem lesz könnyű, de van, amiért érdemes küzdeni.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, és gazdasági világválság. A Nagyi, nagyon nagyi talán még mesélhet róla. Aztán jött a szervezés, tervezés, hogy is lehetne jobban csinálni, és létrehozták a kis, helyi bankokat, szabályozott volt a bankszektor rendszere, nem volt (nem lehetett) spekuláció a betétesek megtakarításával, a részvény- és kötvénykereskedéssel foglalkozó befektetési bankok kisebb betéti társaságok voltak. Ebben a partnerek saját maguk biztosítják az alaptőkét, mire rendesen vigyáznak is, hisz a saját pénzük, mit ciki kockára tenni. Minden szépen fel volt osztva, elkülönítve.

A 80-as években a befektetési bankok nyilvános társasággá váltak, a részvényeik piacra kerültek, értékük megugrott. 1981-ben, Ronald Reagan kormányzása alatt indult el a pénzügyi dereguláció.

Donald Regan

Dereguláció: Ha egyszerűen akarjuk megfogalmazni, akkor ez azt jelenti, hogy az állam csökkenti a szerepvállalást, jogi szabályzást, a korlátokat bizonyos helyzetekben, mondjuk azért, hogy elősegítse a piac működését. Ha piros-fehér karszalag van a szekrényemben, minek közepén egy svasztika helyezkedik el, akkor az mondom, hogy a mocskos kormányom mindent megenged a zsidóknak, hogy itthon rabszolgamunkában dolgoztassák a népet, pluszban milliárdokat lopnak el az országtól.

Ennek első motívuma, hogy Ronald Reagan a Merrill Linch befektetési bank ügyvezető igazgatóját Donald Regant megteszi pénzügyminiszterré. Ezt követően megengedik a deregulációnak köszönhetően, hogy a takarék, és hitelbankok kockázatos befektetésekbe tegyék a betéteseik pénzét. Ennek eredménye több száz bankcsőd lett az évtized végén. 124 milliárd dollárba fájt az adófizetőknek. Sikkasztásért több ezer bank vezetőt leültettek.

Charles Keatingre ki kell térni. Amikor a hatóságok elkezdtek vizsgálódni a befektetései körül, akkor ő felbérelt egy Alan Greenspan nevű közgazdászt, ki a felügyeletnek írt levelében dicsérte Keating szakértelmét, semmi kivetnivalót nem talált ügyleteiben.

Alan Greenspan

Keating börtönbe vonult, és mi lett a közgazdászunkkal, ki felértékelte Keating működését? Reagan alatt az amcsi központi bank elnöke lett, no és Clinton, plusz az ifj. Bush ideje alatt is újraválasztják.

Eme bukta után még mindig nem került szabályzás alá a pénzpiac, a dereguláció folytatódik tovább. Sőt, megindultak az összeolvadások. Ez miért ciki? Kisebb társulat, kisebb bukta. Mamutcég bukta húz magával mindent. Erre is meg volt a szabályzás. Volt…

86-ban a Citikorp, és a Travelers fúzióba lépett, mi a nagy gazdasági világválság idején meghozott Glass–Steagall törvénybe ütközött, mely megakadályozta az ügyfélbetéttel rendelkező bankok kockázatos tevékenységeit. Erre addig hunyt szemet Alan Greenspan, a központi bank góréja, míg meg nem hozták az új törvényt, mi legálissá minősítette az összeolvadást. Megszületett a Gramm–Leach–Bliley törvény, mi kinyitotta a kaput a további fúziók előtt. Miért kell nagy bank? Mert minél hatalmasabb vagy, annál nagyobb a befolyásod, lobbid, és biztosabb, hogy megkapod a mentőcsomagot, ha össze kívánsz dőlni a hülyeségeid miatt.

Soros György

Soros György az alábbi megközelítést választotta a pénzpiacok instabilitására: A tanker hajók azért vannak rekeszekre osztva, hogy a hullámzás miatt a tanker tárolójában ne verjen hullámot az olaj, hiszen az első széllökésnél felborulna a cucc. A világálság után ilyen rekeszekre osztották a pénzügyi rendszert. A dereguláció nem más, mint ezek rekeszek feloldása, minek elkerülhetetlen következménye, hogy az instabil, hullámzó pénzpiacon a hajó dob egy hátast.

A 90-es évek végén az internetes buborék kipukkadása nem volt más, mint hogy rájöttek a tőzsdén, a csak neten létező, és tőzsdére ment cégek értéke nagyságrendekkel túl van értékelve. A befektetési bankoknak hatalmas összegük volt eme kockázatos játékban, a kipukkadás 2001-ben 5 billió (!!!) dolláros veszteséget okozott. Az értékpapír, és tőzsdefelügyelet erre mi tett? Semmit!

Eliot Spitzer, ki akkoriban New York főállamügyésze volt, nekiesett a pénzpiaci szereplőknek, és csapatával kimutatták, hogy a bankok olyan internetes cégek papírjait támogatták, mik csődjét előre látták. Hogy miért? Mert a részvénypiaci elemzőket az alapján fizették, hogy hány üzletet kötnek. Nem szimpla kockázatos üzlet volt, hanem egy szépen megtervezett spekuláció csalás. Még az is a köz tudomására jutott, hogy milyen véleménnyel voltak saját üzleteikre.  A magasan felértékelt papírokat egy rakás szemétnek, esetleg egy kalap szarnak titulálták egymás közt.

Spitzer szabályzásért kiáltott. Végeredmény? Sejtheted…

Mikor Scott Talbottnak, a Financial Services Roundtable (Pénzügyi Szolgáltatások Kerekasztal lobbicsoport) góréjának feltették a kérdést, hogy nem böki-e a csőrét, hogy egy rakat olyan cég, minek az érdekeit képviselik, illegális tevékenységet folyatott, akkor elvörösödve közölte, hogy az illegális tevékenység elfogadhatatlan. No comment…

A világ legnagyobb pénzügyi vállalatai a deregulációt követően nem álltak meg a tőzsdei spekulációnál.

A Credit Suisse, Irán atom, és ballisztikus kutatásaihoz adott pénzt (536 millióra bírságolták ezért), a Citibank 100 millió dollárt vett át a mexikói drogmaffiától, a Fannie Mae könyvelést hamisított, 10 milliárd dollárral túlozta el a bevételeket, az UBS adót csalt, de ott volt még a JPMorgan, a Merrill Linch, és tulajdonképp mindenki belekeveredett különböző botrányokba. Az egész kupleráj konklúziója az, hogy senkit nem vontak felelősségre.

És ekkor a bankároknak, és közgazdászoknak hála megszületett a Derivatíva. Méghozzá annak érdekében, hogy stabillá tegye a piacokat, de pont az ellenkezőjét érte el. Egyébként az történt, hogy ugyebár véget ért a hidegháború, a kényszeres hadügyi fejlesztés, így felszabadult egy rakat fizikus, és matematikus, kiket a pénzügyi szektor felszívott. Ők a befektetési bankok, és fedezeti alapok támogatásával létrehozták a jelen világunk új tömegpusztító fegyvereit, miből az egyik a derivatíva.

Hogy is van ez? Mijjjez???

(Ez jól nézd meg, mert fantasztikus találmány, és ha a földön 6milliárd ember tisztában lenne ennek a lényegével, akkor egyszerre hamvadna el a föld össze banka, tőzsdéje, az ott dolgozókkal egyetemben)

Azt nevezzük derivatívának, …. Basszus, ehhez közgazdásznak kell lenni… szóval, a derivatíva tulajdonképp egy semmi. De ez pont annyira érthetetlen a nép számára, mint az, hogy az ősrobbanás előtt nem volt semmi, hiszen a komplexitásunk a semmi ellen folyamatosan ágál, hisz a tér, meg az idő gyermekei vagyunk, fel sem tudjuk fogni ezek nemlétezését.

Tehát, van egy pékségem. Ez a cucc szarul megy, mert tele van a környék kisnyugdíjasokkal, és munkanélküliekkel, csak zsömlét vesznek, meg kiflit, abból meg nem jön a haszon. Elhíresztelem a környéken, hogy hitelre is lehet vásárolni. Nő a forgalom, egyre többen jönnek, még fizetnek is, de közben írom a hiteleket. Annyira beindul az üzlet, hogy emelhetem az árakat.

Eddig stimt?

Meglátja a bankom egyik góréja, hogy nekem egyre jobban megy, és megemeli a hitelemet, mi kell a további fejlesztéseimhez, hiszen az emberek már nem férnek be a pékségbe. Nem fél, hiszen fedezetkén ott vannak a hiteleseim tartozásai.

Ezeket a tartozásokat a bank tőzsdei „szakértői” kötvénnyé alakítják (derivatíva), mondjuk Zap péksége néven, kidobják őket a pénzpiacra, hol AAA, tehát a legmagasabb minősítést kapják a hitelminősítőktől. A befektetőknek lövésük nincs arról, hogy a Zap péksége című kötvények mögött a munkanélküli, vagy a kisnyugdíjas hitel cetlije van, elég nekik a minősítés fokozata. A kötvények emelkednek, kapós lesz a cucc.

Ekkor a bankom kockázati igazgatója elérkezettnek látja az időt arra, hogy fellapozza papírjaimat, majd meghozza a döntést – és ezzel bevíve a K.O.-t – , a hitel cetliket illene most már pénzzé váltani.

Én azt mondom a hiteleseimnek, hogy akkor fizessetek. De tök reménytelen, hiszen eddig sem volt pénzük, ezután sem lesz. Mivel saját zsebből ezt a felhalmozódott összeget nem tudom teljesíteni, így csődöt jelentek, bezárok, elbocsátom a már 42 főre duzzadt munkaerőt, a pékség helyét meg bevetem sóval.

Pillanatok alatt a Zap péksége kötvények ára a csillagászati magasságokból, szinte a nullára zuhan. A bankom elveszti likviditását, tehát fizetőképességét, így befagyasztja a hiteleit, megszünteti a helyi gazdasági tevékenységét.

A bónusz akkor jön, mikor a beszállítóim, kik hozták az alapanyagokat, berendezéseket, végezték a karbantartást, szeretnék megkapni a pénzüket, kikkel eddig hosszú fizetési határidőben állapodtam meg, mivel nemcsak hogy látták nekem milyen jól megy, de még be is fektettek a Zap péksége kötvényekbe. Ekkor elbukták a tartozásomat, pluszban elvesztették értékpapírjaik szinte teljes értékét, szóval ők is lehúzhatják a rolót.

Mi lesz a bankkal? Egy szép keddi napon megjelennek a lobbisták a kormány költségvetési bizottságánál, a pénzügyminiszternél, majd teljesen legálisan, „üres” borítékokat a zsebekbe csúsztatva ráveszik a törvényhozást a bank megmentésére irányuló mentőcsomag kiutalására, mi az adófizetők pénzéből történik.

Cuki? És mindez legálisan!

Akik eddig a Zap péksége papírokkal üzleteltek, és ezért bónuszt kaptak, vagy alacsony áron megvették, és a csúcs közelében eladták, esetleg ellene fogadtak (erről később, mert ez is jó poén) azok szarrá keresték magukat. A bank, ki elindította az egészet, megmentődött az adófizetőknek hála. Lett pár munkanélküli, pár bezárt üzlet, cég, de egyébként minden oké, mert közben lett egy pár új jacht a Balatonon, Adrián, Jó pár ingatlan is felépült, a British Automotive Hungary Kft pedig rekordbevétellel zárta az évet.

Szóval, a bankárok elkezdtek fogadni a derivatívákon keresztül, különböző pénzügy szituációkra. Emelkedésekre, csökkenésekre, cégcsődökre. 50 billió dolláros, szabályozatlan piac alakult ki ebből, a 90-es évek végére. Igen, egy-egy időzített hidrogénbomba a föld minden egyes nagyvárosában. Bizony, nagyot szól!

Brooksley Born 1998 magasságában elkezdett foglalkozni a derivatíva témájával. Clinton megbízásából a CFTC (derivatíva piacot felügyelő árutőzsde, és határidős kereskedelmi felügyelet) vezetője lett, majd megpróbálta regulálni tehát, szabályzás alá vetni ezt a potenciálisan veszélyes piacot. 98 májusára meg lett a piac szabályzására irányuló törvényjavaslat.

Mi történt ekkor?

Born kapott egy telefonhívást Larry Summerstől, az akkori pénzügyminisztertől, hogy azonnal fejezze be, amit csinál. A bankok ilyenkor már nagyban támaszkodtak az ilyen típusú ügyletekre, így hát mindent elkövettek, hogy ez szabályozatlan maradjon. Greenspan, a központ bank feje, Robert Rubin, az egyik kincstárnok, és Arthur Levitt, az amerikai Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) góréja közös nyilatkozatban ítélték el Born javaslatát, és a deregulációs politika mellett érveltek. Ezt követően maga a Clinton kormány, majd a kongresszus is leszavazta a tervezetet.

2000 júniusában Phil Gramm szenátor vezetésével megalkották azt a törvényt, mely felmentette a derivatívákat a szabályozások alól. Gramm ezért megkapta a UBS alelnöki posztját (a legnagyobb svájci bank, 64 ezer alkalmazottal), a neje, Wendy Lee pedig bekerült az Enron (Igen, az! Hat évig tartották Amerika leginnovatívabb cégének, míg 2001-ben ki nem derült, hogy a világ legnagyobb számviteli csalását követte el – tán ezért volt innovatív) igazgatóságába.

2000 decemberében elfogadta a kongresszus a pénzügyi szektor lobbistáinak közreműködésével összeállított Árucikkek határidős piacait modernizáló törvényt, mi betiltotta a derivatívák szabályozását. Ettől kezdve robbanásszerű fejlődésnek indult a cucc. 2001-ben Bush idejében a pénzügyi szektor koncentráltsága, ereje elérte a csúcsot.

• Öt befektetési bank volt a buliban, méghozzá a Goldman Sachs, Morgan Stanley, Lehman Brothers, Merrill Linch, Bear Stearns.
• Két pénzügyi konglomerátum (ők azok, kik biztosítási, banki, befektetési ügyletekben is érdekeltek), a Citigroup, és a JPMorgan.
• Három értékpapír biztosító, az AIG, MBIA, AMBAC.
• No és ne felejtsük el, hogy három hitelminősítő, név szerint: Moody’s, Standard&Poor’s, Fitch (Ismerősek a nevek, magyarország? )

Nah, és akkor most jön megint egy ilyen derivatíva szerű, most ezt meg kell fejteni, ha bele döglök is, katyvasz.

A felsorolt szervezetek az értékpapíros őrületben tulajdonképp több billió dolláros jelzálog, és egyéb hitelt kapcsoltak össze a nemzetközi befektetőkkel.

Régen, ha valaki lakáshitelt igényelt, akkor a hitelező számított arra, hogy vissza is kapja a pénzét. Az értékpapírosítás rendszerében a kölcsönt nyújtó felet akkor sem éri kár, ha elmarad a visszafizetés.

Hogyan?

A régi rendszerben a lakástulaj havi részletekben fizetett a kölcsönt adónak, és mivel ez évtizedekig tartott, így minden egyes kölcsönnel óvatosan kellett bánni.

Az új rendszerben a kölcsönt nyújtó eladta a jelzálogot a befektetési banknak, aki összepakolt több ezer ilyen jelzálogot, és egyéb kölcsönt (gépjármű-, diákhitel, stb) komplex derivatívákká, hogy biztosítékkal védett tartozásokat CDO-kat kapjon. Ezeket a CDO-kat eladta a befektetőknek, így a lakástulaj hitele kikerült a nemzetközi piacra. A befektetési bankok pénzelték a hitelminősítőket azért, hogy becsüljék meg a CDO-k értékét, kik természetesen AAA-s besorolással látták el őket. Hol lett ez népszerű? A nyugdíjalapok körében, melyek kizárólag csak jó minősítésű értékpapírokat vásárolhattak, elkerülve mindennemű kockázatot.

Olvasd el még egyszer, nyugodtan!

A kölcsönt nyújtót innentől kezdve nem érdekelte, hogy a lakástulaj tud e fizetni, hisz azok összepakolva, eladva, és már kint voltak a piacon, és pénzt termeltek, így lehetett kockázatosabb hiteleket is felvállalni (legyen mindenkinek lakása, autója, nyaralója, hajója, mert ki érdekel, hogy miből fizetik vissza). A befektetési bankokat sem érdekelte a hitelesek hitelessége, hiszen az újabbnál-újabb CDO-k hozták a pénzt dögivel. A minősítő cégeket, kik a CDO-kat felülértékelték, nem terhelte felelősség, ha az általuk értékelt cucc bedőlt. 2000, és 2003 között a jelzáloghitel szerződések (!!!) száma a négyszeresére nőtt. Nem a papírok minősége, a mögöttes tartalom volt szempont, hanem a mennyiség, amit el lehetett adni. Alacsony minőségű, tehát nagy kockázatú hiteleket gyúrtak össze, azt becsomagolták, kértek rá egy kitűnő minősítést, és dőlt a lé zsákszámra.

Évi több száz milliárd dollár hitel folyt át így az értékpapírosítási folyamaton. Bárki kaphatott hitelt, így a lakásárak az egekbe szökhettek. Megszületett a történelem legnagyobb pénzügyi buboréka. Megindult egy elképesztő építkezési hullám, tulajdonképp annak érdekében, hogy a pénzügyi szektor egyre többet, és többet kereshessen. 1996, és 2006 között a lakások reálértéke a duplájára nőtt. Az alacsony minőségű hitelek 30 milliárd dolláros alapja 10 év alatt évi 600 milliárd dollárra duzzadt.

Richard Severin "Dick" Fuld, Jr. Becenevén a "Gorilla"

A Countrywide Financial, 97 milliárd dolláros alacsony minőségű hitelt osztott szét, és ebből 11 milliárdos profitot termelt. A Wall Street bónuszai is az egekbe szöktek. A Lehman Brothers góréja, Richard Fuld 485 millió dollárt keresett. 2006-ra az 500 legmagasabbra értékelt vállalat profitjának a 40%-át a pénzügyi intézetek adták.

Jó, mi? Így lehet a semmivel kereskedni. Jó, tudom, még mindig furcsa a semmi fogalma, de hát tényleg nem volt e mögött értékteremtés… 😉

Ezt a hatalmas lufit, az amcsi központ bank góréja, Alan Greenspan, még mindig nem vonta szabályzás alá, hiszen mindenféle reguláció ellen volt. Elvei voltak….

Az értékpapír, és tőzsdefelügyelet még mindig nem mozdult rá a témára, sőt, a felügyeletnél 106 főnek mondtak fel. Lynn E. Turner a SEC (Értékpapír, és tőzsdefelügyelet) főkönyvelője azt mondta erre, hogy tudatosan és szisztematikusan akarták így megbénítani a felügyeletet. A felügyelet kockázatkezelési osztályának létszámát egy főre csökkentették, mi azt jelentette, hogy ha a pali végzett a napi munkájával, akkor lekapcsolhatta maga után a villanyt…

Hogy fokozzuk a nyomást, a befektetési bankok nemcsak megvásárolták a szar CDO-kat, de ezek vásárlásához maguk is felvettek kölcsönöket.

Henry Paulson

Tőkeáttétel a bank saját pénzének, és kölcsönvett pénzének aránya. Ez a végén – egyes bankoknál – 33:1-hez arányt ért el. Tehát, 1 dollár saját tőkéhez, 33 dollár kölcsön járt. 2004-ben, Henry Paulson (Goldman Sachs) lobbizásának hatására enyhültek a tőkeáttétel szabályzásai, áprilisban a szabályzás feloldásáról tárgyaltak. Elfogadták.

Nincs vége! Jajj, van még!

A világ legnagyobb biztosítója, az AIG, hitel nemteljesítési csereügyleteknek (CDS) nevezett derivatívákkal kereskedett.

Mi ez?

Egy biztosítás azoknak a befektetőknek, kik CDO-kat vásároltak. Negyedéves befizetés ellenében biztosítást, kártérítést kínált az esetleges CDO-k bedőlése esetén. Eddig oké…

De! CDS-t, vagyis biztosítási kötvényt bárki vehetett az AIG-től, és vett is, ha a spekulálni akart az általa NEM birtokolt CDO-kra.

Tehát, az van, hogy egy normál biztosításban csak saját tulajdont lehet biztosítani.  Ha van egy kéglid, akkor arra csak egy biztosítást köthetsz. A derivatívák világában bárki köthet biztosítást erre a kéglire, tehát, ha a cucc leég, akkor nem 20 milliós kár keletkezik, hanem annyiszor 20 millió, ahányan biztosítást kötöttek rá. Természetesen a CDS-re sem vonatkoztak szabályozások, ezért az AIG-t semmi nem kötelezte kárenyhítő alap létrehozására, ellenben minden megkötött üzlet után hatalmas bónuszokat fizettek ki az alkalmazottainak.

Érted?

Talán már egy 10 éves gyerek is megérti, hogy ez pont egyenlő az öngyilkossággal, hiszen ha a CDO-k bedőlnek, akkor nincs fedezet arra, hogy fizessenek utánuk, mivel egyrészt, ami zseton bekerül a rendszerbe, a bónuszként távozik is a szegény alkalmazottak zsebébe, másrészt 10 egység kárra 10 egység fedezet van, nem 1000, vagy amennyit kötöttek.

A buborék idején az AIG londoni részlege 500 milliárd dollárnyi CDS-t adott ki, alacsony hitelminőségű CDO-k hoz. 2000-2007 között 3.5 milliárd dollár profitot termelt, a góré, Joseph Cassano 315 millió dollárt keresett ezen. 2007-ben azt nyilatkozta, hogy elképzelhetetlen az, hogy akár egyetlen egy dollárnyi kár is keletkezzen a rendszerben.

Mérgező CDO-k: A kölcsönzők, a ház árának a 99,3%-át kapták kölcsön, mi azt jelenti, hogy semmi pénzük nem volt a házban. Ha valami balul sül el, akkor lemondják az egészet. Őrültség ilyen kölcsönt adni? De valahogy összegyűlik vagy 8ezer ilyen szerződés, és mire a Goldman Sachs, és a hitelminősítők elvégzik a dolgukat, a hitelek 2/3-a AAA-s minősítést kap, mi olyan biztosnak számít a befektetők körében, mint az állami értékpapír. Abszurdum….

Jobbra Paulson, balra pedig aaa.. izééé, őőőő....

A Goldman Sachs 3.1 milliárd dollár értékben adott el ilyen papírt, 2006 első felében. Henry Paulson (Goldman CEO) volt ekkor a Wall Street legjobban fizetett vállalatvezetője. Majd Bush, 2006 májusának végén ezt az állatot kinevezte pénzügyminiszternek. És csóró lett a pali azért, hogy állami fizetést kap ezután? Ugyan! El kellett adnia az összes Goldman Sachs részvényét, viszont Bush által hozott törvény alapján, egy büdös vas adót sem fizetett utána. Megspórolt 50 millió dollárt.

A Goldman Sachs nemcsak a mérgező CDO-kal kereskedett, de ezek ellen elkezdett spekulálni. Az AIG-től rossz minőségű hitelek (CDO) biztosítását (CDS) vásárolta meg annak érdekében, hogy azok bedőlésekor felvehesse a kártérítést. Természetesen a vevőiknek, kiknek szórták a CDO-kat, egy büdös szót sem szóltak, hogy nemcsak rossz, és túlértékelt papírokat adnak el, de még ellenük is fogadtak. 22 milliárd dollár értékben vásároltak ilyen biztosítási kötvényeket az AIG-től, sőt, mivel tudták, hogy bedőlés esetén az AIG fizetésképtelen lesz, 150 millió dolláros biztosítással védték be magukat az AIG bukása esetén.

Nem volt ez elég! 2007-ben olyan CDO-kat dobtak piacra, miket úgy terveztek meg, hogy a vevők bukása esetén, saját bevételüket meg tudták növelni.

John Paulson – a Forbes magazin 2011-es, világ leggazdagabb emberei listáján a 39. volt – 12 milliárd dollárt keresett a jelzálogpiac elleni spekulációján, amikor a Goldman Sachs-nál, és a Deutsche Banknál a kifutott jelzálogpapírokból újabbakat gyártott.

Egy értékpapír sem jelenhetett meg a piacon, hogy előtte a hitelminősítők rá nem nyomják a maguk aranypecsétjét, vagyis a legjobb minősítést, mire haraptak a nyugdíjalapok, ki a bedőlés következtében szinte az összes vagyonukat elvesztették. Milliárdokat kerestek a hitelminősítők, a kockázatos papírok (évi több száz milliárd dollár értékben) felminősítésével. A Moody’s 2000-2007 között megnégyszerezte a profitját. Mikor a szenátusi vizsgálóbizottság elé kerültek a bedőlést követően, elég volt csak annyit mondaniuk, hogy a hitelminősítés csak egy személyes vélemény, abban nem kell megbízni.

Mi történik a kormányzásban? Semmi. Meghallgatják a gazdasággal foglalkozó média, elemzők, fogyasztóvédelem, közgazdászok, FBI, IMF kritikáit, és a veszélyre mutató elemzéseket elhessegetik, hiszen ki látott már olyat, hogy a lakások értékei, a felül-felül értékelt értékei egyszer csak bezuhannak egy szakadékba? Ugyan…

Néhányan, kik hallatták a hangjuk

2007 végén a hitelek 1/3-a már nem teljesítetté vált, a folyamat kezdett begyorsulni, 2008-ra az egekbe szöktek a lakás kisajátítások, és a piac összeomlott. A kölcsönt nyújtók nem tudták eladni a befektetési bankoknak a hiteleket, és a tömeges fizetésképtelenség hatására tucatjával mentek csődbe.

Chuck Prince

Soros György: A Citibankos góré, Chuck Prince híres mondása, hogy amíg szól a zene, táncolni kell. Tulajdonképp, amikor ezt mondta, már nem szólt a zene.

A CDO piac összedőlt, több száz milliárd dollárnyi értékű eladhatatlan hitelt, és ingatlant hagyva a befektetési bankok kezében. A Bush kormány, és a központi bank sem látta át a helyzet súlyosságát.

Christine Lagarde és Henry Paulson. Meg valaki beállt a kép közepére, de hogy ki lehet.....

Christine Lagarde: Henry Paulsonnal tárgyaltam az üggyel kapcsolatban egy G7-es csúcstalálkozón, és emlékszem, azt mondtam neki; Olyan, mintha néznénk, ahogy közeledik egy hatalmas nagy szökőár, ti meg közben arról akartok vitatkozni, hogy akkor milyen fürdőruhát vegyünk fel. Erre azt felelte, hogy minden rendben van, kézben tartják a helyzetet.

2008 márciusában a Bear Stearns befektetési banknak elfogyott a kézpénze, és részvényenként két dollárért (133.2 volt a csúcs a válság előtt) felvásárolta őt a JPMorgan Chase, a központi bank ehhez még 30 milliárd dollárnyi támogatást is nyújtott.

A kormányzat előtt ott volt a lehetőség – immár bizonyítottá váló katasztrófa hatására – , hogy szabályozás alá vegye a piacot. Szeptemberben a két óriási hitelbankot, Fannie Mae-t, és a Freddie Mac-et állami tulajdonba vették, az összeomlás előtt egy perccel. Majd Henry Paulson kijelentette, hogy ezen lépés nem tükröz semmilyen változást a piaci korrekcióról, és a pénzügyi intézményekről kialakított álláspontjukban. Azaz, nem, nem lesz szabályzás…

Két nappal később a Lehman Brothers 3.2 milliárdos, rekordméretű veszteséget jelentett be, és a részvényei összeomlottak.

Az összeomlás előtt hetekkel, vagy akár napokkal, az összeomló intézményeknek még mindig csúcs minősítései voltak, a hitelminősítők, és ezzel együtt a köztudat szemében.

Jerome Fons

Hogy lehet ez?- tették fel a kérdést Jerome Fonsnak – ki a Moodi’s egyik góréja – mire annyit válaszolt, hogy Ez egy jó kérdés…. Hahahaha! Kitűnő kérdés!

Szeptember közepén a Lehman Brothers totál bedőlt, és a befektetési bankrendszer ment utána, a saját maga által ásott sírba. Megmenteni senki nem akarta, mivel a felvásárláshoz pénzügyi garanciát kértek volna az amerikai kormányzattól, de ezt Paulson elutasította. A brit törvények értelmében a londoni irodájukat azonnal lezárták attól függetlenül, hogy sok ezer tranzakció még folyamatban volt. A Lehman részvényekkel bíró fedezeti alapok rájöttek, hogy egy büdös részvényhez sem tudnak hozzájutni. Ezzel együtt dőlt a váltó piac, hisz így számos vállalat a működési költségeit sem tudta biztosítani.

Még azon a héten az AIG is fizetésképtelenné vált. Ezt nem lehetett nem megmenteni, mert ennek csődje még a nemzetközi repülőgép forgalmat is le tudta volna állítani. Szeptemberben állami tulajdonba került, és 700 milliárd dollárt kért Paluson és Ben Burnanke  a kongresszustól a bank megmentésére. Miután megérkezett a segélycsomag, másnap kifizetett 61 milliárd dollárt a CDS-ei tulajdonosainak, melyek közül a legjelentősebb, a Goldman volt.

Paluson, Burnanke, és Timothy Geithner az eredeti összeg maradéktalan kifizetésére kötelezte az AIG-t. Az adófizetőknek összesen 150 milliárd dollárjába került ez. Ebből a Goldman 14-et nyúlt le. Majd Paulson és Geithner megfosztotta az AIG-t attól a jogától, hogy beperelje a Goldmant, és a többi bankot csalás vádjával.

Bush még további 700 milliárdos mentőcsomagot írt alá októberben.

Nem állította meg a zuhanást, az elbocsátásokat, a kisajátításokat. A recesszió kiterjedt az egész világra. Decemberben a GM, és a Chrysler csőddel nézett szembe, több mint 10 millió kínai ingázó munkás vesztette el állását, az USA-ban, és Európában a munkanélküliség elérte a 10%-ot. Amerika gyáripari bázisa pár év alatt szinte teljesen megsemmisült. A nagyvállalatok a tengeren túlra vitték munkahelyeiket, hogy spórolhassanak a bérköltségen.

2010-re az USA-ban a kisajátítások száma elérte a 6 milliót, és további 9 milliót jósoltak.

Az egész rendszer megfagyott. A teljes pénzügyi, hitelezési rendszer. Senki nem tudott kölcsönt fölvenni. Mintha szívrohamot kapott volna a világgazdaság.

Azok a cégvezetők, és a hozzájuk kapcsolt körök, kik szarrá keresték magukat a lufin, vagyonukat megtartva, szabadon távozhattak. A Lehman TOP 5 vezetője 2000-2007 között több mint 1 milliárd dollárt keresett, és amikor a vállalat csődbe jutott, mindezt megtarthatták.

A Countrywide góréja, ki a csúcsot tartotta legrosszabb hitelek eladásával, 470 millió dollárt keresett 2003-2008 között, melyből 40 milliót a cége összeomlása előtt szerzett, saját részvényeinek eladásából.

Stan O’Neal a Merrill Lynch ügyvezető igazgatója 2006-2009 között 90 millió dollárt keresett, majd miután tönkretette cégét, az igazgatóság megszavazott neki egy 160 milliós végkielégítést, lemondása következményeként.

Későbbi utódja John Thain 87 millió dollárt kapott 2007-ben, majd két hónappal azután, hogy az amcsi adófizetők megmentették a vállalatot, milliárdos bónuszokat osztogattak szét. Az AIG bukása után, a góré Joseph Cassano nem ám kirúgva lett, hanem havi 1 milliós fizetéssel beült tanácsadónak.

A válság óta az államokban nagyobbak, és koncentráltabbak a bankok, mint valaha. A pénzügyi szektor, és benne a pénzügyi szolgáltatások kerekasztal lobbi egyre elszántabban küzd a reformok ellen. Az általuk alkalmazott 3000 lobbistából minden egyes képviselőre 5 jut. 1998-2008 között a pénzügyi szektor több mint 5 milliárd dollárt költött lobbira, és kampány hozzájárulásra, a válság óta pedig még többet költenek.

De akkor most milyen közgazdaságtant tanítanak az egyetemeken, ha ez az őrület eddig mind elfogadható, és magyarázható volt? Miért volt hatalmas támogatottsága a deregulációnak? Miért voltak ennek szószólói a nagy közgazdászok, kiknek jelentős szerepük volt az USA gazdaságpolitikájának ilyetén alakulásában? Miért ellenzik még mindig a reformokat?

Az egyetemi tanárok, professzorok kérem szépen nem abból élnek, hogy ők egyetemi tanárok, hanem abból, hogy tanácsot adnak.

Martin Feldstein a Harvard egyik közgáz profja. Őt a világ egyik legrangosabb közgazdászának tartják. Reagan elnöknél kulcs szerepe volt a dereguláció megtervezésében, 1988-2009 között az AIG és ennek pénzügyi termékek részlegének igazgatósági tagja lett, ahol összeszedett egy pár milliót.

Glen Hubbard

Glenn Hubbard a Columbia egyik agya, havi 250 ezer dollárt keres (jól figyelj, ez a név itthon ismerős lesz) a Met Life igazgatósági tagjaként, korábban a csődbe jutott Capmark (jelentős jelzáloghitel kölcsönző) tagja is volt.

Larry Summers, ki pénzügyminiszterként kulcsszerepet játszott a derivatívák kidolgozásában, 2001-ben a Harvard elnöke lett, miközben több milliót keresett fedezeti alapoknak nyújtott tanácsadásból, és ügyletekből.

Richard Portest a London Busines Scool professzora

Frederic Mishkin Columbia Business School professzora

Richard Portest, aki Nagy-Britannia leghíresebb közgazdásza, és Frederic Mishkint, ki 2003-2006 között a Szövetségi Betétbiztosítási Társaság (Ők ellenőrzik a pénzintézetek biztonságát, stabilitását) tagja volt, megbízta az izlandi kereskedelmi kamara, hogy dicsérő jelentést írjanak az országról. Mishkin 124 ezer dollárt vett fel ezért.

Az izlandi sztori

Izland. Egy olyan ország, ahol minden szép rendben ment. Minimális munkanélküliség, jó oktatási, és egészségügyi rendszer, alacsony bűnözés, tehát minden a helyén volt ahhoz, hogy ottan az ember gyermeke csak arra koncentráljon, hogy boldog élete legyen. 2000-ig Ekkor Izland privatizálta három legnagyobb bankját.

5 év alatt ez a három izlandi privatizált bank 120 milliárd kölcsönt vett fel, az ország GDP-ének, az egy éves nemzeti összterméknek csaknem tízszeresét. Hogy mire kellett? A bankok vezetőinek kincseire. Hajókra, luxuslakásokra, cégvásárlásokra, sok-sok házra, tehát minden értékes cuccra, amire az embernek „szüksége van”. A betéteseknek létrehoztak saját pénzpiaci alapokat,

Pénzpiaci alap egy olyan befektetési cucc, minek lejárata nem haladja meg az egy évet, és aminek tartalma általában az állam által kibocsátott rövid lejáratú kincstárjegy, kötvény jellegű papírok. Emiatt biztonságos befektetésnek tartják.

és rávették őket, hogy vegyék ki a pénzüket a bankokból, fektessenek ezekbe az alapokba. A bankokat folyamatosan auditállták amcsi könyvelőcégek, kik semmi problémát nem találtak a működésben, a nagy hitelminősítők a legnagyobb AAA-s fokozatra értékelték a cégeket, az akkori izlandi kormánytagok együtt utazgattak a bankárokkal, mutatva a világ felé a bizalmat, és nyugit.

A 2008-as bedőlést követően a polgárok védelmével megbízott hatóságok, de még a pénzügyi felügyelet sem tett semmit. Ha megjelent a hatóság képviselője a bankban, és mondjuk nagyon akart vizsgálódni, akkor a legvégső esetben állást ajánlottak neki. Visszautasíthatatlant. A gazdasági szabályozók 1/3-a bankoknál kapott munkát.

2004-en a buborék tetőzésének idején William C. Dudley A Goldman Sachs vezető közgazdásza, és Glen Hubbard közös tanulmányt adtak ki, melyben dicsérték a derivatívákat, és az értékpapírosodási láncot, amiért gyorsították a tőkemozgást, és növelték a pénzügyi stabilitást. Amellett érveltek, hogy a gazdaság volatilitása…

Volatilitás azt jelenti, hogy milyen az adott papír árfolyam változékonysága. A naponta kicsit emelkedik, vagy kicsit csökken, akkor a volatilitás kicsi. Ha viszont egyik nap emelkedik, másnap csökken, akkor a volatilitás nagy. Van még múltbéli, meg jövőbeli volatilitás, meg ennek számítása, de ebbe ne menjünk bele….

… valamint a recessziók száma, és mértéke egyre csökkenőben van. Azt állították, hogy a hitel derivatívák védik a bankokat a veszteségtől, és csökkentik a kockázatot.

Sok neves közgazdász halmoz fel így vagyonokat a közvélemény, és a kormánypolitika alakulásának befolyásolásával.

Obama megválasztásakor a pénzügyi szektor megreformálásáról beszélt. Csak éppen az életbe lépett reformok nem szabályozták a hitelminősítést, lobbizást, jutalmazási rendszert. Viszont megtette pénzügyminiszternek azt a palit, kit Timothy Geithnernek hívnak, és aki a válság alatt a központi bank New York-i fiókjának góréja volt, és aki kulcsfigurája annak a döntésnek, amiben a Goldman Sachs jutalmat kapott a hitelek elleni spekulációért.

Kijelentette: Én soha nem voltam szabályozó!

Mark Patterson

Garry Gensler

Rahm Emanuel

A központi bank New York-i góréja az a William C. Dudley (Goldman Sachs, volt vezető közgazdásza) lett később, ki abban a bizonyos tanulmányban a derivatívákat dicsérte. Geithner kabinetfőnöke Mark Patterson, a Goldman Sachs volt lobbistája. Az árutőzsde, és határidős kereskedelmi felügyelet élére Gary Gensler került, aki korábban a derivatívák szabályozásának betiltásában segédkezett. Obama saját kabinetfőnöke az a Rahm Emanuel, ki 320e dollárt keresett a Freddie Mac igazgatóságán, vezető gazdasági tanácsadója pedig nem más, mint Larry Summers….

2009-ben, 17 éve nem látott munkanélküliségi arányok közepette a Morgan Stanley 14 milliárd dollárt adott alkalmazottainak, a Goldman Sachs pedig több mint 16 milliárdot. 2010-ben a bonuszok pedig még ennél is nagyobbak lettek.

Európában, 2010 júliusában szigorúbb szabályozások lettek érvényesek a banki juttatásokra. És erre az unió pénzügyminiszterei felkérték az Obama kormányt is. Nem reagáltak….

2010 közepe óta egyetlen pénzügyi vállalat vezetője ellen sem emeltek vádat, és egyet sem tartóztattak le. Nincs különleges ügyész, és egy pénzügyi vállalat ellen sem indult eljárás értékpapír, és könyvelési csalás miatt. Az Obama kormány még kísérletet sem tett a buborék idején, a pénzügyi górék által felmarkolt juttatások visszafizetésére.

Andrew Sheng mondatát érdemes a végére hagyni.

„Miért kellene egy pénzügyi mérnöknek négyszer, vagy akár százszor annyi pénzt fizetni, mint amennyit egy valódi mérnöknek fizetnének? Egy igazi mérnök hidakat épít, a pénzügyi mérnök pedig álmokat. És amikor ezek az álmok esetleg rémálmokká válnak, mások fizetnek érte. „