Viszlát, és kösz a halakat!

Most jött el az a pillanat, mikor azt mondom, hogy elkészültem. Mármint eddig szellemileg megvolt a mélypont, de most jön a fizikai. Mintha eddig ami bent volt a fejemben, az most szépen, módszeresen elhatalmasodna fizikai valómon, szóval „viszlát, és kösz a halakat!”

Írtam már posztot betegen? Vissza kéne keresni a régi írásaimat, mert lövésem nincs, hogy nyavalygok e különbféle testi funkcióim nem megfelelő működése okán. Itt kérem tessék a testit elvonatkoztatni az agyitól. Tudom, azt is ott van, de most ezt vegyük külön anélkül, hogy belemennénk abba, milyen hatása van a szellemi leépülésnek, a fizikai állóképességre.

Összeomlásom közepette nem bírok ilyen bonyolult folyamatokat elemezni.

Pedig két hét, és indul egy fotós műhelymunka a Nessim Galériában, amin részt akartam venni. Nincs két hetem! Kizárt! Főleg, ha kitör belőlem mindaz, mi most bennem motoszkál, akkor katartikus élményt fog átélni mindenki, ki a közelembe merészkedik, minek végeredménye a különböző testrészek cafatjainak lesikálása különbféle falakról, mennyezetekről, személyekről. Fasza! Végülis én akartam elhagyni ezt a porhüvelyt valami nagy durranás közepette. Hát láss világ csodát!

Szóval, „viszlát, és kösz a halakat!”

Ez volt a négyszázharmincegyedik posztom.

431 egy tök unalmas év volt!

Az epheszoszi zsinaton, kiközösítették az egyházból a nesztoriánusokat, Maximianus lett Konstantinápoly patriarchája, és valami történt fent északon, meg az Ír szigeteken, nomeg egy páran el is haláloztak, azt ennyi…