Vicces nénibácsik, avagy a postai stressz biztos éveket vesz el az ember életéből. Csak az a baj, hogy keveset…

Sorban kellett állnom a postán, valami ajánlott szart feladni, és volt időm figyelni, hogy miként működik az a világ, minek én egyre kevésbé vagyok részese. Ilyenkor mindig új élményként vág pofán a postai „verekedés” az előbbre jutásért.

Nénik, bácsik, nagykabát, szőrmesapesz, náájlon zacsek, és mindenki tele stresszel, magas (vagy alacsony) vércukor- és adrenalin szinttel, idegesen topogva, beszólásokat megejtegetve, maguk elé mormolva, vagy a köz tudtára adva, hogy ők most nincsenek jól. Nekem spec. ez volt mai nap legnyugisabb pár perce. Jó, meg most, amikor erről írok, meg a többi, mi a most, meg a holnap reggel között helyezkedik el. Ezeket a néniket, bácsikat én nagyon szívesen vendégül láttam volna a mai napon a gályán, kezükbe adva egypár evezőt, ezzel együtt tudatosítva, a lapátok vízbeérkezési szögének, ritmusának fontosságát.

Mi – szakképzett gályarabok – is úgy mentünk ma el abból a mocskos kuplerájból, hogy volt sóhajt, meg kapjátokbeafaszom, és a „Ne is lássam többé ezt a szarfészket” is elhangozhatott. Legalább egyszer. Tudtam volna tenni annak érdekében, hogy a most kurvára pipa nénik, és bácsik úgy érkezzenek a postára – mi teljesen természetesen tömött, lassú, és körülményes volt – mintha egy üdülőtelepre érkeztek volna valamely türkizszínű óceán partjára, hol csak a sirályok zavarják össze a fehér homokot csapkodó hullámok ütemes ssshuwwssscsogását.

De jobban belegondolva… Ezek a nénik, és nem utolsó sorban bácsik, ott is nagyon idegesek lennének valami miatt.