Hajnali kettő magasságában riadt. Ki az udvarra, egy cigi, közben felnéz az égre, és valami hiányzik. Nem, nem a csillagok, abból meg van mind, illetve meg volt akkor, mikor a fényük elkezdett idejönni.
Valami hiányzik.
Ezt vettem észre, mikor csütörtökön kiléptem az utcára a Nikon bemutató után. Ismét csak beszűkülve, a legfontosabbra koncentrálva figyeltem a körülöttem zúgó várost. Sietős léptek, leggyorsabb útvonal, csőlátás. Valami elveszett, mi megvolt. Tudom, hogy megvolt. Nem sokáig, ha nagy léptékkel nézzük, csak egy pillanatra, de ott volt. Amikor beengeded az összes fényt, azt feldolgozod, és hasznosítod.
Ebből születnek a varázslatok. Vagy legalábbis azok a villanások, mik varázslatokhoz segítenek. Ilyen dolgokból születtek a Dávid szobrok, a Vatikán kupolái, a holdutazás, vagy akár a Harry Potter könyvek. Csőlátással ezek nemhogy nem mennek, de még az igény sem születik meg rájuk.
Felnéztem éjszaka az égre, és semmi más nem volt ott, csak apró fényes gömbök. Nem húzott magával, nem volt meg a térérzés, egyáltalában nem volt semmi. Beszűkült a világ, illetve beszűkült a látásom úgy, hogy észre sem vettem.
Ez rohadt nagy gáz. És most ordítani kell. Nem, nem állok be a sorba! Nem, nem fognak behúzni a mindennapos, jelentéktelen problémák! Nem erről szól! Azért sem!
