Tudtam én valaha fogalmazni, vagy csak úgy gondoltam hogy tudok, de aztán elmúlt?

Itt ülök a gép előtt – natessék, hát hol ülnék, ha nem itt – nagyjából 3/4 oldalnyi szöveg felett, ami nem jó. Már három órája. Nem, három órája kattintgatok a weben, és nézek orosz közlekedési baleseteket, meg rj45-ös kábel bekötéseket (olyan nincs, hogy naranccsal kezdődik, hülyetékom!!!), és éppen csak macskás képekig nem jutok, mert ahogy ránézek erre a szövegre, kitör a frász, és úgy gondolom, hogy van más olyan dolog (de nincs), amiről eddig lemaradtam, és be kell pótolni. Szóval mindent megteszek azért, hogy eltávolodjak ettől, mert képtelen vagyok arra koncentrálni, hogy átírjam, meg- beszabjam a helyére, és így a nagy egész összeálljon már végre, mert nem úgy nem jó, hogy egyáltalában nem jó, csak nagy a kontraszt azzal, ahová be kéne illeszteni. Jah, ez is egy nagyon szép mondat volt. Át kéne állnom teljesen a twiterre, mert ott nincs elég karakter a nyelvedbe zavarodni.

Van egy olyan kór, aminek nem tudom a nevét, de köthető a dekoncentráltsághoz, figyelemzavarhoz, meg ahhoz, hogy az előtted felbukkanó mondatokat képtelen vagy értelmezni. Na, az van nekem. Volt ez így régen is. Pl. ott volt a fizika, vagy a matek – nézd, inkább sztorizik, minthogy azzal foglalkozna, amivel kéne – mit nem lehetett beleverni a fejembe. Ki sem kellett csöngetni az óráról, és már egy mondatot sem tudtam volna visszaidézni a sztoriból. Évtizedekkel (sic!) később meg olyan kibaszott logikai függvényeket építek, hogy belehalnál ha megmutatnám, és imádom Stephen Hawking gondolatait. Ez valami izéé kérlek, amiről biztos írtak legalább egy doktorit valahol a világban.

Még azt sem lehet mondani, hogy nincs hajtóerő, mert van, nem is kicsi, szóval az van, hogy a motivációt elnyomja valami kémiai változás az agyamban, mi azt sikoltja központi tudatom baszottúl kongó csarnokában, hogy mindenképp macskás videókat kell néznem a weben ahelyett, hogy végre elvégezném az igen sürgető, tulajdonképp magamnak kitűzött feladatomat.

Szörnyű ez az állapot….